Szintetikus szerelem I.

A jövő útjai / Novellák (919 katt) bel corma
  2012.08.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/6 számában.

Szintetikus szerelem

1.

Űrhajónk roncsai ropogva és sikítva lángoltak. A tűz mohó szörnyeteg módjára falta a szénszálas merevítő gerendákat, amelyekre - bár olyan kemények voltak, hogy könnyedén túlélték a világűr fagyos vákuumát - most szörnyű pusztulás várt. Az android és én közös erővel próbáltuk elvonszolni a perzselő lángok közeléből a megmaradt felszerelést és az élelmiszeres ládákat.

Ebben a pillanatban robbant fel a hajó tartalék üzemanyag cellája. A detonáció hője hátulról megtaszított, és keményen a sziklás talajhoz vágott. Azt hiszem, egy pillanatra az eszméletemet is elveszítettem. Éreztem, ahogy G512 keményen megragadta a karomat, és a ládával együtt vonszolt tovább, amíg biztonságos távolságra nem kerültünk a pusztító forróságtól. Erősen szédültem, de a kellemetlen érzés hamar elmúlt, és sikerült talpra állnom. Megadtam a végtisztességet a haldokló hajónak. Némán néztük, ahogy az izzó roncsok lassan önmagukba omlanak és elhamvadnak a tűzben. Velük együtt az én álmaim is porrá lettek. Akkor legalábbis még ezt gondoltam...

A bolygó kettős napja már lenyugvóban volt. Az aranysárga korong a föld napjához volt hasonlatos, aprócska, kéken izzó társa pedig hűségesen követte őt. Hűvös szél kerekedett, jelezve a közelgő éjszakát. A sziklás hegyoldalon most apró törmelék darabkák pattogtak lefelé, és én kíváncsian felnéztem. A két méter magasan húzódó párkányról az android nézett le rám. Hosszú, vörös haja az arcába hullott, kék szemeiben pedig - bár szentül meg voltam róla győződve, hogy az androidok képtelen bármiféle érzelemre - mintha vidámság csillogott volna.

Eddig fel sem tűnt, hogy női prototípus... Persze, hiszen a "G" girl, vagyis lány...

Leugrott, és puhán, könnyedén érkezett a sziklás talajra. Szürke, katonai overallt viselt, amely kiemelte karcsú alakjának lágy íveit. Rakoncátlan, hullámos fürtjeit a sapkája alá gyűrte.

- Épp a fejünk felett van egy jókora barlang. Elég tágas, és a végéből egy keskeny járat nyílik, amely a hegygerincen túl éri el a felszínt. Vagyis…
- Vagyis ha meglepnének minket álmunkban, akkor sem esnénk csapdába odabent. - Lassan elmosolyodtam. - Mire vársz még, G512-es? Nyomás pakolni!

Sötétedésre az összes felszerelést sikerült felcipelnünk. A végletekig kimerültem, és - bár tudtam, hogy spórolnunk kell a készletekkel - úgy döntöttem, hogy feláldozok egy termikus gömböt. Az aprócska kristálygolyót keményen a földhöz csaptam, és néztem a szilánkok közt felizzó, apró magot. A barlang levegője érezhetően melegebb lett, és a kísérteties, fehér fényben végre alaposabban szemügyre vehettük megmaradt készleteinket.

Nem lehetett okunk a panaszra. A víz- és ütésálló katonai ládák nagy része túlélte a zuhanást. Az elsőben konzervek, energiakockák, fehérje porok és vitaminok voltak. Találtunk még víz koncentrátummal teli palackokat, ezeknek kifejezetten örültem. Az utolsó ládákban hőszigetelt ruhák, katonai felszerelések és fegyverek lapultak. Két gépkarabély, rengeteg lőszer, két tucat gránát és fél tucat gyalogsági akna, a végén pedig - igazi meglepetésként - két testpáncél is előkerült! Igaz, hogy az energiacelláik már félig lemerültek, de szorult helyzetben így is életmentőek lehetnek...

- Természetesen én őrködöm majd... - G512 hangja tárgyilagos volt, és gyakorlott mozdulatokkal betárazta karabélyát.
- Néhány aknát is elhelyezhetnél a barlanghoz vezető ösvény mentén... - tűnődtem. - Nem szeretnék éjszakai látogatókat!
- Már telepítettem őket - mondta, és bájos mosolyt villantott felém.
- Mégis... Mikor?
- Amíg a ládákban kutattál - sóhajtott, és csőre töltötte fegyverét.

Végre találtam egy kényelmes hálózsákot, amit leteríthettem a földre. Leheveredtem, és majszolni kezdtem egy vaníliás ízű energiakockát.

- G512... - ásítottam, és éreztem, ahogy szemhéjaim elnehezülnek. Az egész napos feszültség megtette a hatását. - Ez ötödik sorozatot jelent. Nem is tudtam, hogy ötödik széria is készült belőletek...
- Csak egy tucatnyi - a szintetikus hangjában most büszkeség csendült.
- Akkor, ha jól számolom...
- Igen, én vagyok az utolsó... Egyelőre legalábbis.
- Katonai célra terveztek? Csak azért érdekel, mert annyira otthon vagy a fegyverekben...
- Nem, én multifunkcionális vagyok, de... gyorsan tanulok!
- És... Neved is van, 512-es?
- Iren... A többiek legalábbis így neveztek engem - suttogta, és úgy tűnt, elragadják az emlékek.
- Akkor szép álmokat... Iren... - motyogtam, és mély, öntudatlan álomba zuhantam.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 6 db)