Utópisztikus álmok

A jövő útjai / Novellák (1202 katt) Nefadar
  2012.09.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/9 számában.

Karácsony volt, az idő hideg és a hó is esett. Odakint már hangosan szólt a megszokott zene, a felhőkarcolók között víg dallamok visszhangzottak. Azóta, hogy az időjárás-szabályzás működik, újra fehér karácsonyaink vannak. A Föld új aranykora – legalábbis így tartják a legtöbben. A környezetszennyezésnek vége, a politika rendeződött, nincsenek országok, csak egyetlen hatalmas unió, melyben egyesült a Föld minden lakosa. Megszűnt a szegénység, senkinek sem kellett nélkülöznie az anyagi javakat - ám valahol belül már nem voltunk többé emberiség. Mindent elvesztettünk, csak éppen az emberek még nem jöttek rá erre.

A kandallómban a tűz vígan pattogott, mégis fáztam. Pedig régen milyen jól bírtam a hideget, még a legnagyobb fagyban is csak pulóverben rohangáltam odakint, és mindenki ostobának nézett érte. Régen volt az elmúlt fiatalság, mára öreg csontjaim pedig nem bírták mindezt. Felettem is elszállt az idő, egyedül maradtam - pont én, akiről senki sem gondolta volna, hogy ez történhet vele. Hányadik születésnapom is közeledik? Nem tudom, valahol a 114.-nél, a 22. évszázad kapujában abbahagytam a számolást. Sok idő ahhoz, hogy a világ igencsak nagyot változhasson.

Minden, amit régen ismertem megváltozott, a család, a rokonok, azon kevés barát, akiket annak tudtam nevezni. Azok, akiknek addig nem voltam terhére, amíg én megcsináltam, amit kértek, mindent félretéve. De ha véletlenül én kértem valamit, mindenkinek hirtelen más dolga akadt. Azt hittem, hogy vannak barátaim, és mint mindig, csalódnom kellett. Ott voltam a temetéseiken, búcsúztatóikon. Volt, aki híres író lett, ma is tananyag az ifjaknak; volt, aki a legújabb generációs szerepjátékot és számítógépes játékot találta fel; egyikük pedig híres közgazdász, akinek tervei alapján normalizálták a gazdaságot. Egy másik barátom az oktatást forradalmasította, megtalálva a módját, hogy miként fejlődhet mindenki egyszerre.

Hogy mikor éltek, hogy mikor hagytak ők is itt? Ezt sem tudnám már megmondani, a régi csalhatatlan memóriám is cserbenhagyott. Az volt az első, a bátorságom pedig a második, amikor rájöttem, hogy mi történik velem, és nem voltam arra képes, amivel olyan régen többször próbálkoztam. Eldobni az életemet. Így arra kárhoztattam magam, hogy végignézzem önnön leépülésemet s lassú halálomat, amire az orvostudomány is rásegít. Elodázzák a halált, mert azt hiszik, hogy még van remény, hogy még megmenthetnek.

Felkeltem a helyemről és az üvegablakhoz léptem, lenézve a világ legmagasabb épületének tetejéről az alattam elterülő városra. Régen tériszonyom is volt, mára ezt is kezelték, implantátumokkal, gyógyszerekkel és egyéb beavatkozásokkal kitörölték. Ahogyan minden más bajt is a szervezetben, csak az öregséggel nem tudtak mit kezdeni még mindig. Én voltam az utolsó. Az utolsó, aki még emlékezett a régi világra, és arra a sorsra jutottam, hogy én vigyázzak erre és felügyeljem a virágzását. Vagyis inkább a haldoklását. Csak éppen ezt rajtam kívül senki sem látta már át.

Reszkető kézzel értem az ablakhoz és a csontos, aszott kezemre néztem: természetes emberszín. Már közel sem az a hófehér, ami régen volt. Figyeltem a lent nyüzsgő embereket, illetve azokat, akiket ma még embereknek neveznek, holott már régen nem voltak annak nevezhetők. Az egész hely ünnepi díszben volt kivilágítva, a gigantikus épületeken fenyőfák és égők virítottak. Az ünnep már csak megszokás, senki sem emlékszik arra, hogy miről is szólt mindez. A szeretetről, a családról, a barátokról. Így hát ilyenkor még fájdalmasabb volt az egyedüllét és a többiek hiánya.

Fájdalmas volt, ahogy végig kellett nézni, amint az egykori emberek olyanná válnak, amilyenek ma. Amikor már semmiért sem kellett megküzdeniük, mert mindenük megvolt, se betegség, se éhezés, se családi viták, semmilyen küszködés. Gépek végzik helyettük a munkát és egy rabszolgának teremtett, minimális értelemmel rendelkező faj, mely csak azért létezik, hogy minket szolgáljon. Az emberek a 21. század közepén elkezdtek istent játszani, de persze ettől még nem lettek azzá.

Közel sem, pedig azzal, amire képesek voltak, voltunk, teremtőkké lehettünk volna. Annyi mindent nyert az emberiség, csak éppen egyetlen dolgot vesztettünk el vele, a legfontosabbat. Amire senki sem jött rá, mert mindenki elvakult és eltunyult. Elvesztettük az emberségünket, megszűntünk embernek lenni ezekkel a változásokkal. Az új generációk tagjai között a legtöbbekben már semmilyen természetes dolog nem volt. A nőknek nem kellett szülniük, a gyermekeket genetikai módon tervezték és gyártották, hogy mindenből a legjobbak legyenek és különbek, mint az elődeik. Inkább voltak már gépek, mintsem igazi élőlények.

Amikor ez ellen próbáltunk, próbáltam felszólalni, csak kinevettek, hogy öregek vagyunk és nem tudunk haladni a korral és a mi időnk lejárt. Nem törődtek semmivel, nem fogták fel, hogy mit is jelent embernek lenni. Az életük évszázadokig eltarthat, és ha valami elromlik, elöregszik, egyszerűen csak lecserélik egy újra, jobbra. De mi nem voltunk kompatibilisek ezzel a rendszerrel. Egy-két szerv vagy új ér még belefért, de semmi olyat nem kaphattunk, amivel ugyanezt a kort elérhettük volna. Aki súlyos beteg volt, attól megtagadták az ellátást.

Végig kellett néznem a barátok gyengülését, hosszú évekig tartó szenvedését, majd fájdalmas, embertelen halálát. Velünk már nem törődött senki sem. Először a családom ment el, a rokonok, majd a kortársaim, mindenki. Talán sírt sem emeltek nekik, vagy ha mégis, az sincs már meg. Nem tudom, nem volt erőm ahhoz, hogy kimenjek és meglátogassam őket.

Mindig mondják, hogy úgy emlékezzünk rájuk, ahogyan régen volt, amikor erejük teljében voltak és nem pedig gyengén, kiszolgáltatottan. Csakhogy mi mindig azok voltunk, az új generációkhoz képest mindenképp. Az ember természetes lételeme, hogy születésétől kezdve haldoklik, ez rám sokszorosan is igaz volt: senki sem betegeskedett annyit, mint én, nem volt hónap kamaszkoromtól kezdve, hogy ne feküdtem volna betegen otthon, míg a többiek egészségesek voltak (legalábbis hellyel-közzel). Mindenki előtt oly fényes jövő állt, tehetségesek voltunk, a legjobbak a saját területünkön és mégis, mindez semmit sem ért. Néhány mondat lettünk csupán a holomúzeumban és a tankönyvekben. Tényleg ennyit érne egy élet, hogy pusztán, mint őskövületre emlékezzenek rá? Hiszen ha mi nem vagyunk, mindaz, ami ma él, ami van, soha nem jött volna létre.

A többiek az én vállamra helyezték, hogy vigyázzak erre, a nevem is erre utal, az Emberek Védelmezője. Ám belefáradtam, és úgy vélem, a kérdés még tőlem is jogos: azok is megérdemlik mindezt, akiket mi, valódi emberek nem voltunk képesek embernek nevezni? Az év elején köszöntöttek, mint a világ legidősebb emberét, és jövőre újra megteszik, hacsak nem történik valamilyen csoda és végre nem távozok innen.

Remegő és gyenge végtagokkal csoszogtam vissza a kandalló elé és ültem le előtte, hogy utána összehúzzam magamon a takarót.

Mindazt, amit most mondok, én is csak a naplómból tudom, emlékezetemből rég kisápadt minden. Már képtelen vagyok arra, hogy a barátaim, a családom külsejét felidézzem magamban. Csak üres foltok, melyek elmosódnak. Arra is csak haloványan emlékszem, hogy milyen volt a gyerekkorom, akárcsak az iskolákra és a későbbi évekre. Mintha ködön át látnám - és mégis, ezek a legélesebbek. A többi, az elmúlt sok-sok év, a tegnapok – semmi, de semmi nem maradt meg.

Néhány napja belenéztem a tükörbe, és nem ismertem meg azt az arcot, ami visszanézett onnan, és most már azt sem tudnám felidézni, hogyan és mikor jöttem ide a székbe és ültem bele. Sohasem voltam hangos és haragos típus. Ha megbántottak is, inkább csendben voltam és nem szóltam, noha talán jobban fájt, mint másnak. Mindig is az volt a fontos, hogy mások jól érezzék magukat, mindig őket helyeztem előtérbe, mintsem magamat - még úgy is, hogy tudtam, viszonzást nem igen várhatok. És most ez az érzés beigazolódott, itt hagytak, mind itt hagytak és teljesen egyedül vagyok.

Régen sokszor volt így, szerettem egyedül lenni, nem szerettem az emberek közelségét, és mégis, mikor teljesen egyedül maradtam, rájöttem, hogy mit is vesztettem. Azon a napon, amikor az utolsó is távozott, ébredtem rá, hogy egyedül vagyok. Nem csak azért, mert ők már nincsenek velem, hanem az egész hely, az egész világ ismeretlen számomra.

Embernek születtem egy tökéletlen világba, egy olyan helyre, ahol mindenki önző volt, csak magával törődött, a ritka keveseket kivéve. De pontosan ez a tökéletlenség adta meg azt, amitől embernek mondhattuk magunkat. Teltek és múltak az évtizedek, végül évszázaddá lettek. Mindent láttam, mindent átéltem, mindenki szerint jobb ez, amiben most élünk, mindendben. Holott nem, hiszen ez csak hazugság és illúzió, most minden túlságosan is tökéletes, semmi sem olyan, mint régen.

Hiába keresem a naptáraimban, feljegyzéseimben a pontot, ahol megtalálhatom, hogy az emberiség mikor vesztette el emberségét és vált ezzé az új valamivé, akik odakint vannak. Hiába, nem találom, és valószínűleg soha sem fogom. Egy utolsó csepp emberség, a képeken feldereng a többiek arca, ahogyan együtt játszunk, találkoztunk, moziba megyünk, nevetünk, mesélünk egymásnak, tervezgetünk még gondtalanul a világban, ami pedig már akkor is rémes volt.

Egy új jövő reményei voltunk, és mégis azzal, hogy jót akartunk, mi tettünk tönkre mindent. Mi ítéltünk halálra az emberiséget, a mi munkánk nyomán szűntek meg embernek lenni. Ők nem tudták elviselni mindezt, amikor rájöttek, ők erősek voltak és véget vetettek a rémálomnak. Gyenge voltam, vagy talán éppen erős, nézőpont kérdése. Volt valaki régen, aki azt mondta, hogy soha sem látott másban annyi lelkierőt és kitartást, mint bennem. Úgy emlékszem, a legjobb barátom volt, aki a legjobban ismert, de nem lehetek benne biztos. Ő nem gyávaságnak és gyengeségnek nevezné, hogy még mindig itt vagyok, hanem annak, hogy most is velük törődök és nem magammal. De mégsem találtam meg az okot arra, hogy miért is védjem őket tovább.

Minden reggel úgy kelek és úgy fekszem, hogy a világ sikolyát hallom, a halálsikolyát, ahogyan szenved ő is azzal, ami lett belőle. Elmúlt nemzedékek kínjai, akik a síron túlról szemlélik, hogy utódaik mivé váltak, átkozzák a nevünket, nem hagynak nyugtot nekünk, nekem. Fáj ezt látni, nem akarom tovább. Ha lenne még erőm, velük sikítanék, de tudom, hogy ettől sem lenne jobb. Már nincs semmi, ami visszafordíthatná az egészet. Még egy-két nemzedék, generáció és Homo Sapiens Sapiens megszűnik létezni, már másnak fogják hívni magukat. Mi emberekért küzdöttünk és őket szerettük volna segíteni, nem ezeket.

Megborzongtam a jeges széltől, ahogyan a ruhámba és a hajamba kapott. Mikor jöttem ki az erkélyre? A memóriám újra cserbenhagyott, végtelen sokadszor. Nem, ez már túlságosan sok volt, a korláthoz léptem és újra lenéztem a nyüzsgő városra, amit egyszer Budapestnek hívtak. Utoljára, ez nem volt többé Budapest, ez nem volt többé az a hely, az a világ, ahova tartoztam.

A lábaim megroggyantak, többé nem voltak képesek ezt a terhet viselni. Ez nem az én világom, nem az én otthonom többé. Ma a világ a saját szemében meghal a múlt utolsó darabja, már semmi sem lesz többé, mi ott tartaná őket, ahol most vannak, az utolsó lánc, utolsó kötelék is elpattan. Ez az emberiség utolsó napja, a többi már nem az én gondom, nem az én dolgom, ez már az ő útjuk, amihez többé nincs közöm, sem nekem, sem egyetlen igazi embernek sem.

Repülök, életemben talán először vagyok igazán szabad és boldog, a jeges szél és a hideg sem zavar többé, ahogyan a forró könnyek sem az arcomon. Nincs több kötöttség, nem kell többé megfelelnem másoknak és az elvárásaik szerint cselekednem. Társaim, barátaim, jövök!

Előző oldal Nefadar
Vélemények a műről (eddig 2 db)