Pusztító ölelés

Szépirodalom / Novellák (858 katt) Csillangó
  2012.08.21.

Loghtron már egészen úgy érezte: teljes mértékben jóllakott, mikor egy ízléses, ropogós csomó ismét szeme elé tűnt. Így hát nekifogott lakmározni, habzsolt mellkast dübögtető átéléssel, s minél több idegszál gombolyodott össze, annál nagyobbra hízott. Belső világnak ura immár az idegölő féreg lett, ami napról napra merő negatívummá vált. Főuruk a gócevőknek - kik a rossz érzésekből táplálkoztak - a Gonoszság volt, ki a Diszhammon nevet viselte. Csak a gyenge emberek hordták magukban Diszhammon csíráit, mégis ők tűntek a legerősebbeknek önhittségükből eredően. Sokszor már akkorára híztak az elképesztő gyorsan szaporodó ideggóc-evők, hogy gazdájuk arcán a bőr áthatolhatatlanul vastaggá vált. Szépen lassan az elmére is rátelepedtek, ami szeretetlen, s eszménytelen „okosságként” csapódott le, kiirtva az intelligencia aranyló csillag-sejtjeit.

Loghtron, az egyre terebélyesedő, lélekből táplálkozó lény olykor táncolt is az idegeken, gazdáját végtelenül ostoba kitörésekre sarkallva. Mivel nem volt gazdája lelkében eme lélekölőnek ellenpólusa, vígan tanyázott meg a Belső Világ egyre kietlenebbé, s szennyezettebbé váló területén. Majd egy napon különféle idegen sejtekkel párosodott, amiket a gazda a másokkal való párbeszédben nyelt le: ezen mérgek közé tartozott többek között a Gúny, a Pöffeszkedés és a Közöny.

Lassan csótányokkal, pondrókkal, meztelen csigákkal is találkoztak ezen sejtek, s végül minden egyes szónál visszaköszöntek gazdájuk szájából. A gazda eleinte nehezen tudott nyelni, s mintha elalvás előtt eme negatív energiák ki is szökkentek volna testéből, akár a bolha, ám egy idő után - mint betegség a beteggel - eggyé vált e kettő. A hosszú ideig tartó külső uralomnak - amit a gazda bitorolt - meglett azonban a belső böjtje is, s a gazda azt kezdte el érezni egy percben, hogy mintha a szíve nehezebben verne. Lassacskán légszomja is lett.

S a légszomj szeretet-szomjjá lényegült. Olyan szívesen megölelt volna - most, életében először (…) valakit! Akkor talán a belső enyészet drágakövekkel kirakott álom-ragyogás lehetett volna...

De már késő. Vagy mégsem? Csak egy ölelés, bárkitől! … Ennek hiánya rojtos késként hasított szívébe, s villódzó fénnyel váltakozott benne a fájdalom s a remény. Az az ölelés... biztosan varázslatos szépséggel lenne tele!... S a belső szeméttelep kincsesláda lehetne. Ám már érezte, nincs sok hátra. A szívroham egyre inkább maga alá temeti.

Van egy pár családtagja - de hát ők mindig ott voltak Emerinnek, mert így hívták őt -, akkor nincs is mit elveszíteni. De mégis!... Mindamellett - ébredt rá e pillanatban - hogy a jelen drágakövét is bele kell helyeznünk belső kincses ládánkba - ha most ő megy el - az szintén olyan elvesztés, mintha tőle hullnának el a szerettek... Egyszer csak erős szédülés lett rajta úrrá, mintha egy vaskéz percenként kólintotta volna fejbe.

Annyi lélekjelenléte még maradt, hogy a mentőket tárcsázza, ám előtte lazítania kellett szoros fehérneműjén. Már majdnem levetette felsőjét, mikor valami... különlegeset vélt érezni. Amit még soha, egyetlenegyszer sem életében...

Átölelte saját magát!...

S belül most már palotát érzett.

Még ha véletlenül is... Nem, ez nem lehetett véletlen!...

Azonnal érezte a változást. Az erő lángja fellobogott karjaiban, s a mellkasa sem zsibbadt annyira. Majd percről- percre jobban lett.

A mentők helyett immár az eddig hanyagolt szeretteit hívta fel, s a halottszállítót is... - hogy vigyék el belső gonoszsága tetemét.

Előző oldal Csillangó