Vörös Kvadrát II.

Fantasy / Novellák (1004 katt) Placebo
  2012.09.01.

Szédülve, hányingerrel küszködve nyitottam ki a szemem, majd csuktam be ismét. Agyamba, mint izzó pengék hasítottak a fénysugarak. El sem tudtam képzelni, mióta lehettem itt, de nyelvem óriásira dagadva töltötte ki a számat. Arra sem emlékeztem pontosan, hogy mégis mi történt velem.

Lassan erőt vettem magamon, és nem törődve a hasogató fájdalommal, kinyitottam a szemem.
Ahogy kitisztult a kép, egy gyógyító sátor gyalulatlan belső vázszerkezetévé álltak össze a homályos foltok. Már jól ismertem ezt a látványt, és rögtön megértettem a rosszullétem okát. Gyógyítóink löttyeitől az igaz, hogy a csontok és szövetek nagyon hamar összeforrnak, de a fejnek olyan, mintha egy harci kalapácsot forgató félóriás brutális erővel sújtana le rá.

Lassan oldalra pillantottam, ahol a mellettem felállított ágyról Jorg nézett vissza rám. Miután elmondta, hogy már második napja fekszem önkívületben, az emlékeim rohamokban törtek rám. A rosszulléttel küszködve, szakaszosan ültem fel, majd mohón ittam az ágyam mellett felállított állványra tett korsóból. Ahogy a hűs víz lecsorgott a torkomon, úgy múlott el a fejfájásom is. Szemem sarkából vettem észre az ágyam végénél a sátor ponyvájának támasztott pallost. A halott sámán pallosát.

Kíváncsisággal vegyes félelemmel a kezembe vettem és vártam, hogy mi fog történni. Megint melegség öntötte el a markomat, és a pengét jéghártya futotta be. Megemeltem a zümmögő vasat, és meglepően könnyűnek éreztem. Próbaképpen könnyedén lesújtottam vele egy a földön heverő, szétszaggatott láncingre. A hideg acél úgy metszette át a fekete fémszemeket, mintha egyszerű lenvászon lett volna. Ekkor libbent fel a sátor ajtaja, és azon talpig vasban a Négyes kompánia rettegett ura, Vörös Gildeon lépett be. Bozontos szemöldöke alól szúrós szénfekete szemekkel mért végig, és pillantása a pengén állapodott meg.

Kopaszra borotvált fejét irdatlan tenyerével simította végig, majd elmondta, hogy a kezemben tartott fegyver egy fagypenge, ami különleges varázskard, mert mágiája választja ki, hogy kit szolgál. Ha olyan ember próbálja megérinteni a markolatát, akit a penge nem fogad el gazdájának, úgy annak vére néhány másodperc alatt jégkásává dermed. Ezeket a fegyvereket nagyon régen készítették, a Lergek földjén valaha álló elfelejtett városokban. Egy titokzatos nagyhatalmú nép élt itt, akikről még a Birodalom könyvtáraiban sem sok tekercs maradt fent. Az írások alapján nagy harcosok voltak, akik a világunk feletti uralomra törtek, de belső viszályok és népük korcsosulása miatt lassan a királyságuk darabjaira hullott, és a valaha rettegett nép eltűnt a föld színéről. Vezérem még egy fagylándzsáról tudott, amit a Birodalom szívében, Armeron városában vizsgáltak nagyhatalmú papjaink, de nem tudtak rájönni a fegyvert átitató mágia lényegére.

Egyébként Jorg beszámolója alapján már tudott a sámánról, és arról, hogy megöltem. Azt azonban ő sem értette, hogy ez miként sikerülhetett nekem, hisz ellenfelem olyan erőknek parancsolt, amiket felfogni is nehéz, nem hogy uralni. Ekkor lépett be a sártorba egy a hírek hallatán csapatunk mellé rendelt birodalmi pap. Vörös csuklyáját mélyen a szemébe húzta, kezében Yngorn, a háború istene rúnáival díszített óriási harci kalapácsot tartott. Rekedt hangon intézett hozzám kérdéseket, de leginkább az általam használt dobótőr érdekelte.

Beszámolómat követően tudtomra adta, hogy díszes késem nélkül talán egyetlen percig sem állhattam volna ellen a Vérivó által uralt ősidőkből származó hatalmas erejű mágiának. Szerencsém annak köszönhető, hogy a kés azon kívül, hogy a démon megfékezésére is szolgált, még nagyban immunissá is tett a lény pokoli varázslataival szemben. A kopasz fejű vezér ismét meghallgatta beszámolómat, majd végigmért és őszinte elismeréssel tekintetében megkérdezte tőlem, mégis milyen jutalmat szeretnék kapni tettemért.

Mint minden társamnak a nehézgyalogságnál, a Vörös Kvadrátba való bekerülés célja lebegett a szemem előtt már jó ideje. Azonban, bár jó harcos voltam, de akkora tettet még nem hajtottam végre, mellyel kiérdemeltem volna az elitek egységébe vezető lépcsőn az első fokra való fellépés lehetőségét. Így most féltérdre ereszkedtem parancsnokom előtt, és fejemet előrehajtva tarkómat elé tárva kértem, hogy adja vérét ajánlólevelemre. Gildeon nem szólt semmit csak dübörgő léptekkel kiment a sátorból.

Nemsokára sorakozót rendeltek el, és értem három társam jött. Gildeon parancsára a felsorakozott csapatokkal szemben kellett hegekkel csúfított, lemeztelenített felsőtesttel a három mozdulatlan fegyveres között állnom. A hideg hamar a húsomba mart, és a még alig csak hogy összeforrt alkarcsontom is pulzálva lüktetni kezdett.

A hadúr szigorú tekintettel, kezében vívótőrt markolva lépett elém, majd a felsorakozott társaimhoz fordulva elmondta, hogy mit kértem tőle. Attól tartottam, hogy nem vagyok érdemes a kegyre, és most mindenki előtt le fog mészárolni, mint egy barmot. Ehelyett azonban villámgyorsan ismét felém fordulva a kezében tartott tőrrel egy mély vágást ejtett az alkarján. A kiserkenő vöröslő cseppeket egy arany kupába fogta fel, majd a baljával szíve fölül kimért mozdulatokkal egy papirusztekercset vont elő. Az ajánlólevél aranysárga színnel, mint parányi napzászló lobogott a szélben. Az általam oly hőn áhított lapot ráfektette a mellkasomra, majd jobb hüvelykjét a rubint színű cseppek közé merítette. Lassú, szertartásos mozdulatokkal nyomta rá vértől csöpögő jelét a papír aljára.

A kompánia felsorakozott tagjai vad üvöltésben törtek ki, és fegyvereikkel mellvértjükre ütöttek egymásután háromszor. A dübörgés, mint a viharisten hangja zúgott végig a táboron. A Becsület Üvöltése. Ez idáig nem sokszor hallottam ezt a hangot, bár arra sem emlékszem, hogy rajtam kívül valaki kiérdemelte volna urunktól a vérpecsét kegyét. A papirusz tekercset ökölbe szorított kezemben magasra tartva, a büszkeségtől eufórikus állapotban farkasként üvöltöttem együtt falkám vad tagjaival.

Amikor belegondoltam, hogy ezt követően a dicsőség hete pokoli kínjai várnak rám, kissé elszorult a torkom, de egyben acélos elszántság költözött belém, és gondolataim között vörösen lángolva rajzolódott ki két szó: VÖRÖS KVADRÁT!

A Lergeket hadseregünk, mint vihar a levegőben szálló verébcsapatot szórta szét. Így, a vérsámán nélkül már nem voltak komoly ellenfelek a birodalmi papokkal megerősített seregünknek.

***

Két hónappal később már Armeron nyüzsgő városának közelében, a Vörös Kvadrát erődjének vasalt kapuja előtt álltam húsz másik társammal együtt.

Az erődhöz vezető utolsó néhány kilométert gyalogosan egy szál ágyékkötőben tettük meg a hegytetőre kígyóként kanyargó kövekkel kirakott úton, melynek szélén egymástól szabályos távolságra elhelyezve, pontosan hatvan szürke színű, az évek során fényesre kopott sziklatömb állt a nap perzselő sugaraiban. Minden sziklatömbbe valamikor a múltban hozzáértő kezek apró részletességgel egy-egy képet véstek. A metszetekről zord tekintetű, nehézvértet viselő férfiak és nők képei néztek komoran reánk. Az embernek olyan érzése támadt, miközben lassan lépkedett a forró köveken, mintha ezek a sziklába vésett szemek mélyen a lelkünk legmélyére fúrnák kutakodó, acélos tekintetüket. Tisztelettel vegyes érdeklődéssel sétáltam az úton e nagy harcosok – az elit alakulat megalapítói - fürkész pillantásának kereszttüzében.

S most itt álltunk társaimmal a remegve áhított célunkhoz vezető pokoli hét kapujában. Egyikünk sem tudta, mégis mi vár ránk az elkövetkező napokban. Az elitek társasága sohasem mondott erről semmit. Nagyjából semmit sem mondtak, mivel elsősorban egymás társaságát keresték, és nem igazán vegyültek a többi egység tagjaival.

Már a hegyre vezető út elején - amikor is kiszálltunk a hegyet körülölelő mesterséges tó túlpartjáról minket áthozó imbolygó kis lélekvesztőből - mondta nekünk egy vörös fejpántot viselő zord tekintetű férfi, hogy semmit sem vihetünk magunkkal az erőd belsejébe, még az emlékeinket is az égbe nyúló rideg falakon kívül kell hagynunk. Ezt hallva néhányan méltatlankodva hördültek fel, mire ő szemében a kiválasztottak tudásának cinikusan bölcs csillogásával mosolyodott el, és a méltatlankodókat szó nélkül visszalökte a csónakba.

A kapu kísérőnk kiáltására lassan, nyikorogva tárult fel, és tárta elénk következő életünk kínnal kikövezett ösvényét. A kapu boltozata alatt megvetéssel teli, érdeklődő pillantások gerincroppantó terhével a vállunkon haladtunk át.

Éreztem, hogy itt senki sem örül az érkezésünknek, és ettől a harag lángja lobbant fel bennem, és gyomromból lassan kúszott az agyam felé. Enyém a vérpecsét! Több csatából dicsőséggel vértezve tértem meg! Nem egyszer nevettem a halál kénszagúan bűzös torkába, és most itt ezek a patkányok tekintetéből csak úgy sugárzik rám a megvetés!?

Legszívesebben pallosommal – melyet Vörös Gildeon fegyvertárában hagytam megőrzésre - vágtam volna fel az összes fensőbbsége egekig áradó tudatában, unottan bámészkodó idióta torkát. Ennek ellenére minden porcikámmal ide akartam tartozni. Elszántam hát magam, hogy megmutatom ezeknek a húgyagyúaknak, hogy rám nem nézhet így senki! Még ők, a rettegettek kompániájának tagjai sem! Így vállamat szétfeszítve, mellkasomat kidüllesztve lépdeltem az erőd közepén üresen tátongó gyakorlótér felé.

Alig léptünk párat, amikor az erőd óriási kapui hangos dörrenéssel záródtak be mögöttünk. A hang ide-oda csapódva körbefolyt minket, és szivárgott be a bőrünkön át a zsigereink közé.

A gyakorlótéren kísérőnk Abron sorakoztatott fel minket szemben az erőd belső lakótornyának kapujával. A kétméternyi ajtónyílásból fejét lehajtva lépett ki a Vörös Kvadrát zászlóhordozó hadura, Gortar. Díszes mellvértjére mesteri kezek egy vicsorgó ábrázatú, rubint szemű oroszlánfejet mintáztak, melynek szemeiből lángot szórva verődtek vissza a lenyugvó nap vérvörös sugarai. Hosszú mélyfekete haja varkocsba fogva keretezte szögletes arcát, melyből bal szeme érzéketlen kékséggel meredt ránk. Másik szeme felett a homlokából induló mély, cakkos szélű sebhely futott a szemgödröt fedő fekete kötés alatt egészen az álláig, és kölcsönzött brutális külsőt hordozójának.

Ahogy megállt előttünk, és alaposan végigmért minket, óriás termetével, mint egy ezeréves tölgy magasodott fölénk. Nem mondott semmit, csak nézett egy darabig, majd kurtán bólintott Abron felé, és sarkon fordulva visszatért a toronyba. Abron nyakán kidagadó erekkel üvöltve adta ki számunkra az utasításait. Egyszer csak, mintha a föld alól bújtak volna elő, úgy termett ott mellettünk még két vörös fejkendős harcos. Az egyikőjük egy fekete bőrű szikár férfi, míg a másik egy vállas, csupa izom vörös hajú nőstényördög volt. Úgy üvöltötték bele az arcunkba parancsaikat, mintha valami istenverte szarcsimbókok lennénk.

Futólépésben tereltek oda a gyakorlótér fala mellett heverő farönkökhöz, majd parancsukra a fejünk fölé emeltük a súlyos terhet. Kiadták a vezényszót, s mi körbe kezdtünk szaladni a tér körül. Ez a három vadállat meg végig ott lihegett mellettünk, és csak hajszolt egyre tovább.

A harmadik óra után, már alig bírtam tartani a terhet, de kíméletlen hajcsáraink csak nógattak, és ha lehet, még gyorsabb futásra kényszeríttettek bennünket. Szemem előtt lassan összefolytak a körben felállított fáklyák imbolygó fényei, és éreztem, hogy a lábam néha megroggyan. Minden lépésnél a kín ezer tüskéje szúrt a combomba az emberfeletti megerőltetéstől, de akkor sem hagyom magam, gondoltam, és csak a lélegzetvételemre koncentráltam. Erővel idéztem fel magamban a múlt képeit, és merítettem erőt halott bajtársaim emlékéből. Nem vallhattam kudarcot.

Már majdnem éjfélre járt az idő, amikor kiképzőink álljt kiáltottak. A fájdalomtól és kimerültségtől remegő testtel rogytam társaim mellé a homokba.

Azonban megpróbáltatásaink még koránt sem értek véget. A tér északi végén kellett derékig érő gödröt ásnunk a kiképzőktől kapott gyakorlókardokkal, majd vagy egy harminc méterre felhalmozott kőrakásból a mázsás köveket vállon odacipelni az amúgy is kíntól lüktető testünket is alig vonszolva. Amikor elkészültünk a feladattal, visszahordatták velünk a köveket és a gödröt betemettették. Majd kezdődött elölről az egész. Ismét futottunk, és amikor már csak vánszorogni voltunk képesek, megint ástunk és hordtuk a köveket. Vállamon mély sebeket ejtettek az éles szélű sziklák, az egész testem üvöltött a kimerültségtől és a fájdalomtól, mire a hajnal fénye felderengett az erőd falai között.

Napok teltek így el, miközben csak néhány órát pihenhettünk. Ekkorra már csak tizenketten voltunk talpon. Többi társunk ájultan hevert a vérünktől vöröslő gyakorlótér különböző pontjain. A nyolc magatehetetlen, megkínzottan heverő testet lábuknál fogva húzták ki az erőd kapuja elé, és szó nélkül otthagyták. A szigetre lépésünk óta ekkor kaptunk először vizet kínzóinktól. Abron két társa egy poshadt vízzel teli hordót állított fel velünk szemben, majd ez a mocskos állat elővette a farkát és röhögve a vízbe hugyozott.

Úgy vonszoltam oda magam az edényhez, és undoromat legyőzve mohón ittam a bűzös löttyöt. Közben azt képzeltem, hogy ködös emlékeimben élő, még előző életemben látott hegyi patak vízét nyelem.

Rövid pihenő után ismét sorakozót rendeltek el. Úgy álltunk ott vértől mocskosan a perzselő nap sugarai alatt, mintha most rángattak volna ki minket egy bűzlő kartai kínzógödörből.

Abron intésére társai két hatfős társaságra osztották a csapatot. Mindkét csapatban négy férfi és két nő kapott helyet. Egy földalatti tárnarendszer két végébe tereltek minket és közölték, hogy az utolsó megmérettetés ideje elérkezett. Valódi fegyvereket kaptunk. Senkit nem érdekelt, hogy ki mivel harcolt előző életében. Most mindenki elé válogatás nélkül egy-egy másfél kezes kard került. A feladat egyszerű volt, élve kellett eljutni az útvesztő közepén kialakított térre, és megszerezni az ott felállított bálványba tűzött zászlók egyikét.

Csapatunkból ketten szolgáltunk korábban felderítőként. Abarella, egy rövidre nyírt hajú, mandulaszemű pengetáncos és jómagam. Karcsú, macskaszerű alakja más szituációban biztosan felkeltette volna az érdeklődésemet, de most csak a feladat érdekelt. Társainkkal megbeszéltünk, hogy mi megyünk néhány méterre előre az esetleges csapdák miatt. Allon, Varan, Bork, akik különböző nehéz gyalogos egységek legjobbjai voltak, alkották a főcsapatot, míg Lilian, egy hosszú fekete hajú íjásznő lett a hátvéd.

Senki sem mondta el, hogy mégis mire számítsunk az útvesztőben, de az, hogy két zászló volt a célnál és nem csak egy, valamelyest megnyugvással töltött el. Legalább nem egymást kellett lemészárolnunk. Az már lehet, hogy nekem is sok lett volna.

Abarella a folyosó egyik oldalára, míg én a másikra húzódtam. Kézjelekkel társalogtunk, hogy legalább a hangunkkal ne vonjuk magunkra senkinek és semminek a figyelmét. Lassan haladtunk, és már a második sarok után megéreztem valami szörnyű dolog jelenlétét. Nem olyan volt, mint a sámán által megidézett túlvilági entitás jelenléte, hanem talán még annál is rosszabb. Ez valami olyan volt, amitől az ember hátán zsibongó érzés futkos, és a félelemtől a gyomor összeugrik.

Abarella rám nézett, és láttam a tekintetében, hogy ő is azt érzi, amit én. Rémülete megnyugtatott, és mélyen a szemébe nézve lassan mutattam neki a nyugalom jelét. Hiszen, ha mi elveszítjük a fejünket és valamit hibázunk, az utánunk érkezőkre a biztos halál vár. Megértette, hogy mire gondolok, és belekezdett egy mantrába. Láttam, miként kényszeríti testét a szabályos lélegzésre, szemét lecsukva. Most nagyon sebezhetővé vált, ezért teljes figyelmemet az előttünk valahol lapuló borzadály felé fókuszáltam. Akármi is volt ez, nem mozdult, csak várt. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy akármi is rejtőzködik előttünk az útvesztőben, az csak minket vár, és tud a jelenlétünkről.

Abarella néhány hosszú pillanat múlva jelezte, hogy induljunk, majd mintegy tíz lépés megtétele után megtorpant. Jeleztem a többieknek, hogy álljanak meg, míg a pengetáncos kezével bonyolult mozdulatokat tett. Egy méregcsapdát fedezett fel.

Nem volt túlságosan bonyolult szerkezet. A padozat kövei közötti egy kőlap alatt elhelyezett kioldó hozta volna működésbe a fejmagasságban falba épített méregtartályt. Ha társam nem veszi időben észre, és valamelyikünk rálép az érzékeny lapra, a kiáramló fojtógáztól agonizálva fetrengtünk volna a szűk folyosó hideg kövén.

Abarella óvatosan a kőlap alá feszítette kardja hegyét, és lassan felemelve tette félre. Most nem volt időnk teljesen működésképtelenné tenni a kioldó szerkezetet, de ez is elég volt, hogy az utánunk jövők ki tudják kerülni.

A következő forduló előtt már egyre erősödő bűzt éreztem, és ahogy a saroknál megállva óvatosan kitekintettem, elemi erővel csapott meg a rothadás szaga. Az enyhén felfelé emelkedő folyosó padozatán egy döglött ló teteme hevert háttal felénk. Az oldala finoman hullámzott, mintha valami rosszat evett volna, és most a belei háborognának. A valaha nemes metszésű hosszúkás fejéről fityegő rothadó húscafatokból azonban egyértelmű volt, hogy ennek a jobb sorsra érdemes párának a belei már réges-rég nem háborognak, legfeljebb háborgatja őket valami.

Kezemmel a veszély jelét küldtem társam felé, majd araszolva kiléptem a folyosóra. A tetem hullámzása megszűnt, majd, ha ez egyáltalán még lehetséges, még erőseb bűzhullámot okádva magából, derékban kettészakadva ontotta ránk a benne lapuló ocsmányságot. A négy méter hosszú, tejfehér nyálkával borított, féregszerű lény, szörcsögő sziszegés mellett lódult felénk. A féreg fakó tejszínű hártyával fedett szemei alatt tátongó, hegyes tűszerű fogakkal teli szájából savat fröcskölve, testét meghazudtoló fürgeséggel siklott a köveken.

Hogy a figyelmét eltereljük, összezártunk, majd ismét a folyosó két oldalára húzódva vártuk a rohamot. A förtelem engem szemelt ki áldozatául, és fejmagasságban bűzlő nyálköpetet küldött felém. Alig tudtam elkapni az arcom a rothadás szagát árasztó, sercegő trutymó elől, már ott tátongott előttem a förtelem nyálkás fogsora. A mellem felé csapott, de el nem ért, mert Arabella kardja egyetlen vágással metszette ketté a féreg fejét. Ahogy ott tekergőzött a lábunk előtt ez az óriás galandféregszerű állat, hátunk mögül vad kiáltozás hangzott fel.

Visszafelé iramodtam, hogy megnézzem, mi történik mögöttünk, de a sarkon befordulva már csak azt láttam, amint hátvédet alkotó Lilian feje felett szétrobbannak a kövek, és további két féreg vágódik ki a résből. Liliant egy kődarab találta fejbe, amitől hangos nyekkenéssel a tárna nyirkos, mohával fedett falának vágódott, majd fennakadó szemekkel a földre csúszott.

Kis csapatunk derékhadát alkotó három harcos egy emberként vad kiáltásokat hallatva zúdult a szörnyek irányába. A középen rohamozó Varan mellkasát beterítette egy feléjük szálló nyálköpet, ami abban a pillanatban elkezdte sisteregve egyre beljebb marni magát a rángatózva sikoltozó társunk testébe. Mire a földre hanyatlott, már halott volt. Arcát a kín torzította fertelmes maszkká.

Újabb köpésre már nem maradt ideje a két csúszómászónak, mert a megmaradt két harcos a félelemből állati erőt merítve szaggatta őket darabokra. A szétszabdalt testekből kiömlő világos színű bűzös anyagot kerülve, odaléptem az íjásznő ernyedten heverő testéhez. Láttam, hogy mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. Letérdelte mellé, és megvizsgáltam a fején a sebet. Megkönnyebbültem konstatáltam, hogy nem túl mély, és a vér is inkább hátrafelé csordogál, nem zavarja a látást.

Ezek után egy közepes erejű pofonnal leheltem életet belé. Szeme felpattant és egy pillanatra meglepette nézett körül, majd tekintetében a felismerés fénye gyúlt. Ruganyos mozdulatokkal pattant talpra, majd a fájdalomtól kissé fintorogva tapogatta a sebet, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Senki sem hibáztatta a történtek miatt, hisz mi sem számítottunk egy a plafonból érkező támadásra.

Varan testét hátrahagytuk, mert jelen helyzetünkben, az hogy magunkkal cipeljük, szóba sem kerülhetett. Nem tudhattuk, hogy mi vár még ránk az útvesztőben, így csak remélni tudtuk, hogy nem kerül elő még egy ilyen nyálkás förtelem, és zabálja fel a szerencsétlen földi maradványait.

Nem volt min gondolkodni, így indultunk tovább. Néhány órás esemény nélküli bolyongás után egy kisebb terembe nyílott a folyosó. A feketén kongó tér üresen tátongott, csak a padozaton hevert egy-két emberi csont. Érzékeim veszélyt jeleztek, és szemem sarkából láttam, hogy a pengetáncos is jobban markolja kardja bőrcsíkokkal körültekert markolatát, mint eddig.

A terem két oldalán, a fal mellett osontunk előre a szemközti oldalon nyíló folyosó felé. Váratlanul Abarella bőrszandálba bújtatott talpa alatt a csendben orkánként üvöltő hangerejű reccsenéssel tört el egy öreg csontdarab. Ki tudja, mióta heverhetett itt ebben a kis földalatti teremben az enyészetre várva, és most még egyszer utoljára tudatta velünk élőkkel, hogy még itt van.

A bajt csupán az okozta, hogy nem csak mi hallottuk a síri zenét, mert a hangra valami megmozdult a szemközti járat sötétjében is. Egy vörösen villogó szempár szikrázott fel a homályban, és indult el az irányunkba. Ahogy néztem, valami igen nagy közeledett, mert a gonoszul izzó szempár legalább egy fejjel magasodott fölém. Ahogy jött, fokozatosan bontakozott ki a szürkén derengő falak között a szemek gazdájának körvonala.

Már csak ez hiányzott nekünk, gondoltam, ahogy felmértem a több mint két méter magas minotaurusz dagadozó izmait. Ez a félig meddig értelmesnek mondható bikafejű lény szintén végigmért minket, majd izmait megfeszítve lépett néhányat. A testén átvetett szegecsekkel kivert szíjak csak úgy nyikorogtak, amint hirtelen Abarella felé vetette magát, és kezében tartott embernyi hosszú, arasznyi fém tüskés bunkójával lesújtott.

A pengetáncos éppen csak, hogy magát előrevetve ki tudott térni a csapás elől, ami egy kifejlett vadkannal is azonnal végzett volna. A hústorony szinte követhetetlen gyorsasággal utána pördült, hogy mielőtt a lány felkel, véres salakká zúzza, s már zuhogva lendült is a pöröly.

Ekkorra időzítettem a támadásomat, és nekifutásból felugorva sújtottam le rá. Pengémmel a bunkót tartó egyik kezet céloztam és találtam is el. A bal szőrös mancs levált a karjáról, s ott markolta tovább konok elhatározással a fa markolatot. A sebből néhány másodperc után spriccelve tört elő a vér. Hangosan bőgve fordult felém a szörny, és megmaradt kezében tartott fegyverével lesújtott.

Két kézre kapott pallosommal ellencsapást indítottam, mely félúton akasztotta meg a felém irányzott ütést. Azt hittem, kiszakad a karom a helyéről, és hátratántorodtam. Hagytam, hogy a lendület ledöntsön a lábamról, majd hátamra érve vállamon átfordulva újra szembekerültem a döggel.

Most meg sem próbáltam megállítani a csapását, hanem oldalt lépve előle, a lezúduló tüskék szelével arcomon döftem a bestia szíve felé. Éreztem, hogy kardom pengéje egy pillanatra ellenállásba ütközik, majd hirtelen utat talált magának, és mélyen ellenfelem testébe fúródott. Védekezni nem volt esélyem, amikor vörös robbanás lángjai töltötték be az elmémet a szörny öklének brutális találatától. Kardom markolata kicsúszott a kezemből, és félájultan hátratántorodtam. Azt még láttam, hogy Abarella lép a helyemre és támad, majd az ütéstől kóválygó fejjel, értetlenül néztem, amint hátra maradt társaink, mint a harc démonai robbantak be a terembe, és együttes erővel rohamozták a szörnyet.

A minotaurusz még így, fél kézzel és kardomtól átjárva is kemény ellenfélnek bizonyult, de esélye nem sok volt ennyi képzett harcossal szemben. Társaim fárasztották, míg én kissé hátrébb húzódva, immár kitisztult fejjel kerestem valamit, amivel beszállhatok a küzdelembe. Sóvárogva néztem pengém markolatát, mely a minotaurusz bordái közé szorulva várta, hogy valaki kirántsa onnan. Allon és Bork olyan összeszokottan harcoltak vállt vállnak vetve, mintha már évek óta pajzspárok lennének. Lilian a két harcos támadásainak árnyékában villámsebesen mozogva és egymás után vitt be kisebb találatokat az állat cölöpszerű lábaira.

Azonban a lény hiába vérzett már vagy tucatnyi sebből, még mindig vadul hadakozott. Bármelyik ember már rég holtan esett volna össze csak a vérveszteségtől is, nem hogy az általam bevitt találatoktól. Még egyszer zengő hangon felbődült, és egy óriási ütéssel félresöpörte a két férfit, majd kőkemény szarvaival a túl közel merészkedő nőket is elsöpörte. A lendülettől félig elfordult felőlem, s én a pillanat által nyújtott lehetőségét felismerve egy gurulóátfordulással szeltem át a köztünk lévő távolságot. Ahogy felálltam, tenyerem már rá is fonódott pengém markolatára. Erősen megmarkoltam, és így a már várt visszakezes csapástól - amikor hátrarepültem - a kardom is kiszabadult a szőrös mellkasból. A míves acél, ahogy kifelé csusszant a sebből, még a testben felfelé lendült, és kettémetszette a minotaurusz szívét.

Hanyatt fekve pillantottam fel a busa fejen ülő vörös szemekbe. Még láttam, miként lobbant egy utolsót a rőt szemekben izzó parázs, s az óriási lény meginogva, egyenes derékkal zuhant a kőlapra hangos csattanással.

Jobb arcfelem úgy zsibbadt, mintha ezer hangya rohangált volna rajta. Éreztem, hogy elkezd feldagadni az egész. Rezignáltan konstatáltam, amikor a jobb szemem lassan eltűnt a feldagadt arcom mélyén.

Ahogy ismét felvettük ez idáig jól bevált formációnkat, és végignéztem a csapaton, hát nem bűvölt el a látvány. Abarella jobb karja furcsán csavarodott hátrafelé, s magatehetetlenül lógott a teste mellett. A két harcost is megviselte az összecsapás. Allon csak elfáradt, de Bork csúnyán húzta a jobb lábát, ahogy lépkedett. Liliana meg az előző összecsapás során szerzett sebe miatt volt kába a vérveszteségtől. Még egy komolyabb ellenfelet biztosan nem tudtunk volna legyűrni.

Az isteneknek jó napja lehetett, mert csapatunk néhány csapdán kívül nem ütközött ellenállásba, és eljutott a központi teremig, ahol két fáklya között állt a bálvány. Lassan közelítettünk, majd, mivel senki sem támadt ránk, Liliana odalépett, és mielőtt megakadályozhattuk volna, kitépte helyéről a járatunk felöli oldalon kiálló fémnyelű zászlót.

Ahogy kihúzta, halk kattanás hallatszott. Az íjásznő arcán az ijedtség árnya suhant át, de cselekedni nem volt ideje. Két lándzsa vágódott elő a földalatti rejtekhelyéről, s álló helyzetben felnyársalta döbbenten bámuló társunkat. Szerencsétlen üvegesedő tekintettel nézett ránk, és utolsó erejével felénk hajította a trófeát.

Ekkor érkeztek meg a másik csapat túlélői. Ők sem festettek túl jól. Vezetőjük - aki ránézésre szintén Borjan földjéről kerülhetett a birodalmi csapatok soraiba - mellkasán keresztben valami állat karmai szántottak végig. A szörnyű sebből néhol előfehérlettek a bordái. Két társa sem festett jobban, mint ő. Az egyik egy kopaszra borotvált fejű, tetovált testű, erőtől duzzadó nő volt, míg a másik egy szikár, fekete képű sivatagi nomád. Mindketten több sebből véreztek, és szemel láthatóan alig álltak a lábukon.
Szóltam neki, hogy vigyázzanak a zászlóval, bár erre semmi szükség sem volt, hisz Liliana felnyársalt teste, mint memento magasodott előttük. A borjani megoldotta a problémát, mert, ahogy odalépett a bálványhoz, kardja hegyével akasztotta meg a zászlót és emelte ki a helyéről. A mennyezetről aláhulló penge, így a feje helyett csak a levegőt szelte ketté.

Heten maradtunk. Heten éltük túl a megpróbáltatásokat. Nem érzetem semmit, sem örömöt, sem diadalt, csak ürességet. Olyan szinten kimerültem az elmúlt napokban, hogy magam sem értem, miként tudtam még mindig talpon maradni. A bálvány mögött feltárult egy titkos ajtó, melyen kínzóink léptek a terembe. A levegőben a kiontott vér émelyítően édes illata terjengett. Elokádtam magam. Nem is a vér szagától, hisz ahhoz már hozzászokhattam katonaéletem során, hanem inkább a sokktól, amit a szervezetem élt át az elmúlt napok alatt.

A három kiképző szemében immár elismerés csillogott és nem megvetés. Felmérték állapotunkat, majd hangosan kiáltva hívták a gyógyítókat. Még láttam, amint az általuk is használt járatból néhány fehércsuklyás pap lépett be a terembe. Valamit beszéltek, de hogy mit mondhattak, lassan ködösödő elmém nem fogta fel. Az ájulás jótékony sötétje borult fölém. Azt sem éreztem, amint a fejem hangos koppanással a padozat hideg kövének ütközik.

Nem voltam sokáig eszméletlen, mert már a hordágyon magamhoz tértem. Két harcos cipelt fel a teremből felfelé vezető lépcsősoron, majd vittek el a gyógyítók templomába. A fal mellé tettek le, és szó nélkül otthagytak. Társaim már ott feküdtek a templomban felsorakoztatott ágyakon. A helyiség puritán egyszerűséggel volt berendezve. A fa bejárati ajtó egyetlen hatalmas teremre nyílott, ahol két sorban fehér lepedőkkel letakart ágyak sorakoztak. Szemben az ajtóval a túlsó falról két összekulcsolt kéz, alatta a ragyogó nappal hirdette, hogy itt a gyógyítók tevékenykednek.

Egy pap lépett hozzám, és amikor látta, hogy magamnál vagyok, megkért, hogy vonszoljam át magam egy üres fekhelyre. Amint vízszintesbe kerültem, már adta is kezembe az első adag gyógyfőzetet, amit szó nélkül nyeltem le. Az íze fertelmes volt, és a hatása szörnyűséges. Mint már annyiszor, most is éreztem a fejem lüktetését, és a sebeimben feltámadó iszonytató kínt, amint a főzet pillanatok alatt a vérembe kerülve megkezdte jótékonynak nevezett hatását.
Két napig feküdtünk a gyógyítók templomában, akik naponta háromszor jöttek, és itattak meg minket gyógyitalaikkal.

A lötty hatására nem igazán volt kedve senkinek a társalgásra, csak vártuk, hogy végre forrjanak össze a sérült szövetek, és a helyükre állított csontok. A második nap végén maga Gortar jelent meg a helyiségben, és érdeklődött a hogylétünk felől. Már nem volt olyan lenéző, mint első alkalommal, ami szó, mi szó nagyon jólesett valamennyiünknek. Ezen a napon már nem kaptuk meg a harmadik adag löttyöt, így még beszélgetni is volt kedvünk.

Megtudtam, hogy a másik csapatot vezető óriás, valóban Borjan szülötte, és törzsében a Dorum Gar nevet kapta, ami a birodalmi nyelvre lefordítva Vadászó Pumát jelent. Jól ismerte Wulfot, és amikor megtudta, hogy meghalt, a tekintete elborult. Valamiféle vérkötelék kapcsolta őket össze, ami még gyermekkorukban köttetett. Dorum csak akkor nyugodott meg, amikor elmeséltem neki, hogy Wulf miként küzdött dicsőséggel az utolsó pillanatig, és lelte halálát.

Csapatának felderítője a kopaszra borotvált fejű nő volt, aki nem messze tőle hanyatt fekve hevert az ágyán, és éppen Allonnal vitatkozott azon, hogy a járatokban tanyázó férgek ellen milyen harcmodor lehet a leghatásosabb. A neve Jolna, és valami kis faluból származott az isten háta mögül. Már gyerekkorától kezdve harcosnak neveltették, mert a családja generációk óta ezt az utat járta. Azzal, hogy most itt volt, olyan tettet hajtott végre, amilyet családjának tagjai közül még senki más nem tudott.

Lallun volt az utolsó túlélő közülük. Egy messzi sivatag szülötte volt, és népe a Birodalom mellé állt, amikor annak egységei az egyik rivális törzsük ellen vonult. Ő a harcok véget értével nem tért vissza övéi közé, hanem valami homályos családi belviszály miatt maradt a nehézgyalogságnál, ahol érdemeivel beverekedte magát a legjobbak közé.

Most itt hevertünk valamennyien ebben a hodályban, és kíváncsian vártuk, hogy mi fog történni. Hisz a méltóság hete már mögöttünk volt, csak az volt a kérdés, hogy teljesítményünkkel kiérdemeltük-e azt, hogy valóban a Vörös Kvadrát tagjai közé soroljuk magunkat.

Ezen az estén végre úgy hajtottam álomra fejem, hogy nem zúgott a papok gyógyitalától, és nem éreztem a szaggató fájdalmat, amit a regenerálódás okozott.

A másnap reggel hamar elérkezett, és a gyógyítók termének ajtajában Abron jelent meg. Látványától a gyomrom görcsbe rándult, és kivert a hideg veríték. Azt gondoltam, hogy ha ezt az állatot küldték megint hozzánk, akkor biztosan legjobb esetben is hamar kint találjuk magunkat az erőd kapuin kívül. Ezt a szégyent nem viselném el, és elhatároztam magam, hogy ha ez bekövetkezik, akkor az első adódó alkalommal átvágom a torkom.

Abron valamennyiünket talpra parancsolt, és néhány kaffogó vezényszóval kivezetett minket a hodályból. Kint a gyakorlótéren sorakoztunk fel. Mellettünk kétoldalt felénk fordulva ott sorakozott teljes harci díszben a Kvadrát összes harcosa. Ekkor láttam őket először így együtt az erőd falai között. Amíg a kiképzésünk tartott, addig a csapat nagy része az erőd falain kívül vett részt valami gyakorlaton.

Most azonban ott sorakoztak körülöttünk, és most már nem éreztem a tekintetekben bujkáló megvetés terhét magamon. Ahogy mozdulatlanul állva, csak a szememet forgatva végignéztem rajtuk, a tekintetekben csak elismerést és kíváncsiságot láttam.

Hosszú percek óta álltunk mozdulatlanul. A hét túlélő előtt Abron feszített.

Előző oldal Placebo
Vélemények a műről (eddig 4 db)