Vörös Kvadrát I.

Fantasy / Novellák (903 katt) Placebo
  2012.08.14.

Egyikőjüket sem kedveltem annyira, hogy rávilágítsak haláluk keserves hiábavalóságára, bár meghalni bármikor meghaltam volna bármelyikükért, és tudtam, hogy ez fordítva is így lenne. Ahogy szürke elszánt tekintettel készülődtek vértjük csatjait állítgatva, fegyvereik élét ellenőrizve, büszkeség feszítette mellemet.

Veteránok!

A Birodalom nehézgyalogságának Vörös kvadrátja. A Vorg hordák elleni pusztító háborút és száz más csatát megjárt, csaták sebeitől csúfított férfiak és nők. Ide csak a legjobbak kerülhettek be, akiknek a közvetlen parancsnokaik ajánlásán felül még a méltóság hetét is túl kellett élniük.

A két feltétel közül még az elsőt sem teljesíthette akárki, hisz a messze földön rettegett nehézgyalogság parancsnokai egytől egyig élő legendák voltak. Valamennyiüknek már rég halottnak kellett volna lennie. Vérszomjas lelkük mégis belülről kapaszkodott húsbörtönébe, hogy a kárpit ezen oldalán szolgálhassák továbbra is a halált.

Hogy a harc és halál e két lábon járó papjai vérükkel pecsételjék le az ajánlólevelet, nem volt elég csengő aranyak áradata, vagy földi gyönyörök felajánlása. Hogy vérükkel igazolják valakinek a rátermettségét, ahhoz valóban a legjobbnak kellett lenni.

Hallottam olyat is, hogy egy nehézgyalogos az áhított pecsétért, több száz aranyat ajánlott fel a félőrült Lorenzonak, a Hetesek parancsnokának. Lorenzo a teljes állomány előtt puszta kézzel tépte fel a becstelen torkát, majd a feje fölé emelve engedte magára a rángatózó testből kiömlő vérzuhatagot. Eztán nála már senki sem próbálta másként kivívni elismerést, csak vérrel és halállal.

Emlékszem, én miként érdemeltem ki e kegyet.

Vagy tizenöt esztendővel ezelőtt messze Északon felderítőként a Négyes nehézgyalogos kompániánál szolgáltam. Tíz társammal az ifjú Aran vezetése alatt kiküldtek minket, hogy a barbár lergek csapatait kifürkésszük.

Már vagy öt csapat útra kelt, de még senki sem tért vissza. Az a hír járta, hogy a lergek oldalán egy őssámán csatlakozott a harcokhoz. Ez nem volt jó hír, hisz ezek az ó időkből visszamaradt korcsok, olyan pusztító erejű mágiát kaptak kegyetlen isteneiktől, melynek megfékezésére csak a legjobban képzett birodalmi papok voltak képesek. Ilyen azonban egy sem volt az egységünkben, csak néhány gyógyítót rendeltek mellénk szolgálatra. Ők azonban még igazán be sem tudták volna mérni a ráncos vérivót a mana háló rezgéseit követve. Pedig a szipirtyó biztosan rángatta az érzékeny szálakat istentelen praktikái gyakorlásakor.

Kis csapatunk óvatosan haladt előre a zúzmarával borított fenyvesben, és mint fehér lepellel fedett kísértetek suhantunk előre kaméleon ruháinkban, abba az irányba, hol az ellenséget sejtettük.

Egy napig nem történt semmi különös, majd a fattyakra utaló apróbb jeleket találtunk, és lassan szagot fogtunk, mint a prédát kereső farkasok. Kutatásunk eredményeként a második nap világos óráinak utolsó dekádjában egy hegyoromról pillantottuk meg első ízben a Lerg kutyák táborát. A fehér prémekkel borított sátrak a fenyvesek között elbújó völgyben koncentrikus körökbe rendezve ölelték körbe a középen lobogó máglyát. A táborban, hangyák módjára nyüzsögtek a pikkelypáncélt viselő prémkucsmás harcosok, és valamennyien a belső kör felé igyekeztek, ahol egy apró, hajlott hátú, bőrökbe burkolózott alak táncolt a tűz előtt. Kezében sámándobot tartott és reszelős fejhangon kántálva hívta rég elfeledett isteneit. A tűzkör túlsó felén mozgolódás támadt, és néhányan hat embert húztak a sámán mellett felállított cölöpökhöz, majd gyakorlott mozdulatokkal álló helyzetbe rögzítették a borzadályos állapotban lévő, megkínzott testeket.

A vénséges sámán eközben egyre gyorsabban pörgött, dobját torz ütemre verve, majd rekedt kiáltására a máglya lángja kék színűre váltott, és mint vulkánból kilövellő láva, üvöltve az egekig csapott. Valamennyien éreztük a túlvilági entitás hátborzongató jelenlétét, de szemmel semmit sem lehetett kivenni a vakító kékséggel ragyogó lángok között.

Ekkor a vénség odalépett az egyik kikötözött, lemeztelenített emberhez, és ruhái redői közül egy görbepengéjű áldozókést rántott elő. Egyetlen határozott mozdulattal metszette át Kordan, a négy nappal előttünk útjára bocsátott felderítő egység nyomolvasójának bikanyakát. A vöröslő vér ömleni kezdett a sebből, mire a förmedvény, mint valami két lábon járó pióca tapadt a sebre, és vadul nyeldekelte az élet társunk nyakából elszökő rubin cseppjeit.

Undorodva és egyben elképedve néztük, miként erősödik meg a mocsok testvérünk halálától. Csak legendákat hallottunk ezekről a förtelmekről, és én személy szerint sohasem hittem, hogy tényleg léteztek valaha is. Vérsámánok! Állítólag förtelmes fekete praktikával a testükhöz láncolt Démonnal kötött paktum lényege, hogy még élő emberek vérével táplálkozva a túlvilági lény földöntúli erőt és varázserőt ad a förmedvénynek, így tartván életben akár évezredekig. Az elpusztítottak lelkei pedig a Démon síkjára kerülve szolgálják az idő végezetéig a halhatatlant. Csak remélni tudtuk, hogy nincs több is belőle a lergek sorai között…

Küldetésünk így itt véget is ért volna, és normál esetben vissza kellett volna térnünk a csapatainkhoz, hogy jelentsük a látottakat. Azonban öt társunkkal még nem végzett az ellenség, így a becsület testvérisége megkívánta, hogy ne hagyjuk őket ilyen érdemtelen halált halni.

Aran, a legifjabbat közülünk, a tizenhat esztendős Aballonart választotta ki a hazatérésre, míg mi többiek megterveztük társaink megszöktetését.

Az éjszaka istenei meghallgatták könyörgésünket, mert a holdat sötét hófelhők takarták el, és még a szél is vadul rázta a fenyvest. Így, bár alig láttunk az orrunknál tovább, de legalább a talpunk alatt összeroppanó hó hangjait is elfedte a fákat ráncigáló szél sikoltozása. A felállított őrök helyét meg amúgy is már nappal alaposan memorizáltuk.

Aran négyünket jelölt ki a tábor déli oldalán felállított őrök elnémítására. Mágiával átitatott köpenyemben a bokrok takarásában közelítettem áldozatom felé, aki éppen egy fa mellett állt és könnyített magán. Még az utolsó sárga csepp bele sem olvadt a hóba, amikor a fekete fojtózsinór a nyakára tekeredett. Ellenállása fokozatosan lanyhult, ahogy a zsineg lassan a húsába mélyedt. Az ismerős rángás végetértével, még a biztonság kedvéért mélyen, fültől fülig átvágtam a torkát. A testet behúztam a bokrok közé, ahol szépen lassan lefektettem.

Feszülten, ugrásra készen figyeltem, a lelepleződésem jelei után kutatva, de a sűrű hóesésben semmi sem mozdult. A szél hangja pedig elnyomta a kiáltásnál halkabb hangokat. Elnéztem balra, ahol társam éppen a szomszédos őr ruháját magára öltve annak helyébe lépett. Nekem is sietnem kellett, és néhány perc múlva, mint lerg őr feszítettem a tábor szélénél lobogó őrtűz fénykörén kissé kívülre húzódva. Jelünkre többi társunk, mint öt jelenés, hangtalanul suhant a tábor melletti fenyves felől, majd mellettünk elhaladva, már el is nyelte őket a sátrak rengetege.

Az idő ólomlábon vánszorgott, és már kezdtem aggódni, mert közeledett az őrségváltás ideje. Ekkor a tábor felől mozgásra lettem figyelmes. Ahogy Aran és a négyből már csak három társunk, hátukon valamit cipelve kibontakozott a sűrű hóesésből, tudtam, hogy valami balul sülhetett el. Közelünkbe érve láttam, hogy mint zsákok lógnak rajtuk a cölöpöknél korábban megfigyelt foglyok. Aran nem szólt semmit csak, amint elhaladt mellettem, acélos tekintettel a szemembe nézett, lábával egy vonalat húzott a hóba és ökölbe zárt jobb karjával a szívére csapott.

A feladat egyértelmű volt…

Ledobtam a lerg kucsmát a fejemről, majd három, a tábor déli oldalán várakozó társammal, karddal és tőrrel kezemben felkészültem az üldözők fogadására.

Jorg, a déli államokból származó szikár fejvadász két rövidkardjával a bal oldalamra, míg Wulf, a rengő izmú óriás borjani barbár - aki azért csatlakozott a birodalmi seregekhez, hogy nevének dicsőséget szerezve, hazatértekor jogot szerezzen törzsének vezetőjét párbajra hívni - a jobbomra zárkózott, gigászi pallosát két kézre fogva.

Negyedik társunk, akiről senki nem tudta pontosan, honnan is származik, éppen a fák felé rohant, hogy íjával egy fa magasából tudja fedezni esetleges visszavonulásunkat. Nyelve nélkül, amit állítólag már gyerekkorában kivágtak a szájából, ezt elmondani sem tudta. A Vasfejű nevet is mi aggattuk rá egy kocsmai verekedés után, amikor Kurd városában hatan összetűzésbe keveredtünk a városi őrség egy kisebb csapatával, és néma társunk minden ellenfelét brutálisan lefejelve küldte a porba. Ahogy néztem ruganyos léptekkel futva távolodó alakját, egy röpke fohászt mormoltam isteneink felé, és kértem, hogy ne hagyják fogolysorsra jutni.

A kiszabadított foglyokat cipelő társainkat még szinte el sem nyelte az erdő, amikor a sátrak közül előrontott az első üldöző. Jorg máskor összeszorított száján a halál vicsorával, acélos villanásként lendült előre. Baljában tartott kardjával félre sodorta a feje felé száguldó kétélű csatabárdot, majd félrelépve jobbal egyenesen támadója torkába döfött.

Azonban nem volt időnk a vérszagtól megittasult társunk halálos táncában gyönyörködni, mert úgy rontottak ránk egymás után a fattyak, mint patkányok a vérző dögtetemre. Pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy egyszerre három ellenféllel küzdök. Két pengém, mint ezüstös fal táncolt körülöttem, miközben előre-hátra lépdeltem a csata ütemére. Hála a több éves kiképzésnek, megláttam ellenfeleim mozdulatai között a réseket, és csontrepesztő vágásokkal büntettem őket. Wulf, mint sebzett medve rontott a támadók közé. Elsöprő erejű csapásaival messzire szórta őket. Ellenfeleink testei hevertek körülöttünk, és a kiömlött vértől a felolvadt hó, mint vörös tenger hullámzott a lábaink alatt.

Lassan szorultunk az erdő felé, amikor egy nyílvessző fúródott a borjani mellébe. Az óriás, mintha észre sem vette volna, hogy mi történt, ugyanúgy küzdött tovább. Azonban következő vessző a sisakja alatt találta el, és a szemén keresztül az agyába hatolt. Még kettéhasított egyet a sérüléseit látva, felbátorodva támadó harcosok közül, majd térdre esett. Feldőlni már nem tudott. Három nehézlándzsa szaggatta szét a testét védő acélszemeket, és lassan eldőlő testét félig térdelő helyzetben tartották. Még halálában sem engedte el családja ősi fegyverét. Titánként küzdő társunk halálával az esélyeink a túlélésre rohamosan csökkentek, bár valójában az első pillanatban sem adtam volna egy petákot sem a lelkünkért.

Jorg a pusztítás őrjöngő démonaként harcolva mellém verekedte magát, és egymást fedezve szorultunk egyre csak hátra. Minden egyes feladott méterért nagy árat szedtünk, és társunk halála is csak fokozta vérünk vad tombolását.

Ahogy éppen két vértbe öltözött, szablyákkal hadonászó vad tekintetű harcos rontott rám, egy a hó alatt várakozó fagyosan csúszós fadarabra léptem. Bár csak egy pillanatra, de elveszítettem az egyensúlyomat, és már érezni véltem, hogy a bordáim közé lecsapó penge miként robbantja agyamba a kín fehér lángjait. A szablya sziszegő csapása azonban nem érkezett meg. A két harcos másodpercek alatt egy-egy fekete tollas nyílvesszővel a mellében esett össze, és üvegesedő tekintettel értetlenül meredtek a felhős égboltra.

Végre Vasfejű íjának lőtávolságán belülre kerültünk, és a halál dala, zizegve suhanó mérgezett nyilak formájában materializálódott körülöttünk. Egy pillanatra fellazult a rohamozók gyűrűje, és sikerült egy kis távolságot nyernünk. Hátrálás közben három dobótőrömből kettőt hajítottam el üldözőink felé. Balomról fájdalmasan hörgő hang csapott fel. Ahogy odafordultam, láttam, amint Jorg elejti fegyvereit és a hasához kap, ahonnan az acélszemeket szétszaggatva egy kard hegye türemkedett elő.

Az ellenség egyik harcosa valahogy a hátunkba került és alattomban támadott rá. Nem volt időm megmaradt dobótőrömet előkapni, így vívótőrömet vágtam elemi erővel a mellkasába, amitől vagy másfél métert hátraröpült a fakóbőrű mocsodék. Gyorsan sebesült társamhoz ugrottam és vállamra emeltem a nyöszörgő fejvadászt. Nem törődve üldözőimmel a fák felé iramodtam, hisz már pont elegendő időt nyertünk Aronnak és a kiszabadított foglyoknak. Teljes erőmből rohantam, és csak azt vártam, mikor csapódik a hátamba egy nyíl, vagy egy jól irányzott hajítódárda. Hátralévő életemben sokat gondolkodtam azon, hogy miként érhettem el az erdő fáit, de valahogy sikerült.

Vasfejű, ez a néma árnyjáró, olyan sebesen küldte útjára pusztító vesszőit, hogy a lergek egy pillanatra megtorpantak megint, majd megújult erővel lódultak utánunk. Hangtalan társam lecsusszant a fáról, majd kardját elővonta és mosolyogva indult a támadók elé. Most rajta volt a sor, hogy megállítsa őket egy rövid időre, míg én a sebesült délivel a hátamon menekülök tovább. Ezt kívánta a becsület és egységünk íratlan szabályai. Hogy tettének értelmet adjak, minden erőmet összeszedve rohantam a fák között egy vízmosásban. Lábam alól a hó gejzírként csapott fel, miközben fehér ködöt lihegve száguldottam a völgyből felfelé, a fenyves ős öreg fái árnyékában.

Hátam mögül halálsikolyok hangját sodorta felém a szél. Egy pillanatra zordan elmosolyodtam, de ahogy szaladtam, lassan elhalkultak mögöttem a hangok. Szerettem volna visszafordulni, hogy tegyem, amit kell, de ott lógott hátamról a szikár fejvadász teste. Felelősséggel tartoztam érte, hogy mindent megtegyek az életéért. Ha társam kapja fel, akkor én álltam volna meg egy rövid időre szemben az árral, de nem ezt hozta a sors.

A völgy melletti domb tetején nem állhattam meg, hogy kifújjam magam, hisz tudtam, utánam jönnek és vadászni fognak rám, mint kopók a sebzett vadra. A hó sem esett már, így végre meggyőződhettem az irány helyességéről. Jó felé szaladtam végig, így szerencsémre nem a lergek földjének belseje, hanem a várakozó négyesek felé haladtam. Futás közben kezdtem megnyugodni, mert az egyenes terepen tudtam, hogy nem fognak utolérni, hisz még a felderítők között is az egyik legjobb futónak számítottam, és egyenletes tempóval lábam csak úgy falta a kilométereket.

Ahogy vizsgáltam magam előtt a talajt, a hóban futó lábak nyomára leltem, és felismertem előttem menekülő harcostársaim lábnyomát. Egy nagyobb bokorcsoporton verekedtem magam keresztül, követve a jól látható jeleket. A sűrű növényzetnek minden átmenet nélkül vége szakadt, és hirtelen egy tisztáson találtam magam.

Az iszonyatos látványtól földbe gyökerezett a lábam. A rét közepén egy rémalak állt. Testét fedő állatbőrökből készült rongyos ruhája feszesen simult roppant izmaira. Kopasz fején az ismeretlen jelekből álló tetoválások vörösen izzottak, és mintha egyfolytában tekergőztek volna, mint bőrben vonagló lángolóparaziták. Sárga ragadozó szemei gonoszan villantak rám vérmocskosan vicsorgó pofájából. Tűhegyes fogai vértől szennyezetten sárgállottak a keskeny, vértelen ajkak között. Kezében Aran holttestét tartotta, kinek nyakán éles fogak marcangolta seb tátongott. Körülöttük szétszórva kifacsart testek hevertek a hóban.

Aran kiszipolyozott testét félrehajította, majd ifjú parancsnokom kardját lassan kihúzta a mellkasából. Nem hiába volt a vezetőnk az ifjú nemes vérű. A kard nyomán fekete vér ömlött a sebből, majd a kocsonyás trutymó, mint valami burjánzó gennyfolyam húzódott vissza a testbe. Nyomán a sebszélek pillanatok alatt összeforrtak, mintha a halálos szúrás sohasem járta volna át a vérsámán fekete szívét.

Először a futás jutott az eszembe, hisz esélyem sem volt legyőzni ezt az ó idők bűzlő torka által kiokádott dögöt, de hirtelen halott társaim gomolygóan émelyítő fáradtsága öntötte el a tagjaimat. A szemvillanás tört része alatt átsuhantak előttem az arcok és nevek. Mindannyian barátok voltunk és többek is annál, hiszen már fingszagról felismertük egymást egy zárt szobában, ha a kaszárnya priccsein ért minket az éjszakai pihenő ideje.

Eleget futottam már, gondoltam, és Jorgot szép lassan leengedtem a vállamról. A vérveszteségtől sápadtan szederjes arccal nézett fel rám, és lassan mozgó szempillái alól megértően villantak az éjszakai látásra átbűvölt vörös szemek. Megszorította alkaromat, majd szemét lehunyva hátrahanyatlott.

Lassan felemelkedtem, és kardomat elővonva vívóállásba helyezkedtem. Erőszakkal kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak a földön heverő halottakra, majd a képzés során tanult lélektisztító mantrát mormolgatva indultam ellenfelem irányába. Másodpercek alatt kiürített elmémet hagytam, hogy a harc szelleme, mint vad szerető öntse el. Kitágult orrlyukaim mohón szívták be a téli fenyves hasítóan friss illatát. A förtelem némán sziszegő hangja orkánként tombolt a füleimben. Minden érzékem pattanásig feszült, és nekilódultam.

Egyik csapást osztottam a másik után. Úgy küzdöttem, mint egész életemben ez idáig soha. Éreztem, hogy szinte átlényegülök és kardommal eggyé válva követhetetlen, elmosódott árnyként harcolok. A sámán, az égiek tudják csak honnan, de egy óriás pallost kapott a kezébe, majd ő is táncba kezdett, de ez valahogy más volt, mint az én tiszta mozdulataim harmonikus lüktetése. Mozdulatai bűzlöttek a csöpögő gonoszságtól, és ahogy az összecsapó pengéink felett az arcába pillantottam, láttam, amint a vajákos arca a bőr alatt hullámzik és néha egy démoni lény értetlenül őrjöngő vonásait veszi fel.

Már percek óta tartottam magam, és ha evilági hús-vér ellenfelekkel kerülök szembe, már vagy tucatnyi lelket indítottam volna útra a kárpiton túli területekre. Azonban a fáradtság, mint alattomos ólomfolyam kúszott a tagjaimba, és egyre nehezebben tudtam hárítani a szörny erősödő csapásait.

Megbotlottam, ezen a napon már másodszor, és a hátamra estem. A pallos a levegőbe lendült, és csonttörő dalt zengve zúgott felém. Kardomat magam előtt a csapás útjába löktem, miközben oldalt hengeredtem. Az elemi erejű ütéstől pengém a kezemmel együtt hangos pendüléssel vegyes reccsenéssel tört ketté. Fájdalmasan üvöltve emelkedtem fel, és ugrottam el a derekam irányába zúduló következő csapás elől. A mozdulat végén karom lüktető fájdalmával nem törődve oldalt hengeredtem, és felpattanva még léptem néhányat, hogy teret nyerjek.

Csak azért is harcolni akartam, minden porcikám azt kívánta, hogy ha másképpen nem, hát puszta kézzel tépjem darabokra ezt a bűzlő förtelmet. Még ép bal kezemmel előhúztam utolsó fegyveremet; a mellemre keresztbe szíjazott tokjából magányosan lógó díszes nyelű dobótőrömet.

Gyönyörű fegyveremet kezembe véve éreztem a markolaton végigfutó lágy vonalakat, amiket oly sokszor merengve nézegettem, mióta abban a messzi sírboltban már vagy egy évvel ezelőtt rátaláltam.

Most furcsán bizsergett az ékkövekkel díszített markolat, de nem volt időm nézegetni, mert a sámán már rajtam volt. Hátraugrottam és dobásra emeltem a fegyvert. Lendülő kezemből a pengét még utoljára minden megmaradt erőmmel a melle felé hajítottam. A kékesen izzó pengének mintha saját akarata lett volna, irányt váltott, majd a felé száguldó pengét megérző förtelem értetlenül kimeredő sárgás szemei között, a vörösen hullámzó tetoválások középpontjába vágódott.

A vérsámán megmarkolta a homlokából kimeredő démon penge azúr színnel derengő markolatát. Még kétezer évvel ezelőtti születése előtt kovácsolták ezt a fegyvert egy elfeledett kolostor démonűző szerzetesei. A pengét átjáró mágia, mint értelmes lény szunnyadt a kétarasznyi fegyverbe börtönözve egészen addig, míg egy démoni szövetség feloldására nem küldték. A több mint kétezer éves démonvadász most végre szabadon bocsáthatta energiáit.

A penge körül kékes izzás támadt, ahogy a belézárt mágikus energia felszabadult, és kíméletlen gyorsasággal oldotta fel a Démon és sámán között köttetett ősi fekete köteléket. A Démon reszelős fejhangon felsikoltott, amint kiszakadt az emberi testből. Gazdatest nélkül nem tudott ezen az oldalon maradni, így óriási dörrenés mellett a kárpit megszakadt, és a résen kinyúló mannaszálak körülölelték rángatózó testét. Hiába küzdött üvöltve, a nyers energia ellen nem harcolhatott. Az energiacsápoktól gúzsba kötött túlvilági lényt elnyelte a síkokat határoló anyagon támadt óriási lyuk.

Ordító némaság ereszkedett a hideg téli tájra, melyet percekig semmi sem tört meg. Csak bámultam a vérsámán néhány méterre heverő testét, ahogy az fokozatosan szürke porrá omlott. Odavonszoltam magam hozzá, és magamhoz vettem mellette heverő pallosát. Érintésemre a markolat felmelegedett, a pengét dér lepte el. Felemelni nem volt már erőm. Az ájulás, mint fekete örvény nyelte el megkínzottan lüktető elmémet.

Előző oldal Placebo
Vélemények a műről (eddig 5 db)