Nihilmester: Hátralévő idő: 338 nap (2006)
A 339-es napon a gyakori depresszív állapotom (amit sikerül jól takarnom) változatos és soxínű formái közül az egyik erősebb fajta kezdett eluralkodni rajtam, a döntésképtelenség egyre zavaróbb jelensége, amikor is katartikus élményben volt részem: abban a pillanatban, amikor a „lelki” fájdalom belülről kifelé szinte már láthatóan öntött el, megfordultam – és máris Ő karjaiban voltam, illetve viszont.
- Tudtam, hogy itt vagy – mondta.
Mintha egy álmodozásomból lépett volna elő, elhívott egy aktuális dolgához kísérőnek, persze szívesen mentem. Annak ellenére, hogy féltem a közeledéstől (mivel neki már kapcsolata), úgy érzem az eddigi találkozásainkhoz képest aznap voltam a leginkább önmagam. Kerestünk egy eldugott utcát, idétlen viccekkel fárasztottuk egymást, aztán egy baráti társaságához látogattunk, akik filmet akarnak forgatni, de mindenről beszéltek, csak a filmről nem.
Miközben kísértem haza, még rugdostuk egymásra a havat meg hócsatáztunk. Útba estek azok az arcok, akikkel nem vagyok jóban (szerencsére tisztes távolból), és bár Ő sejtette, hogy valószínűleg meg akarják őt fürdetni a hóban, száncándékkal lassított a tempón, kétméterenként megállt és be nem állt a szája, vagy figurát rajzolt a hóba a csizmájával.
Csuruszkolva mentem haza. Tessék, most megint nem látom addig, míg el nem jutok a totál depihez? Persze akkor is ugyanez lesz a vége.