A Vörös Templom ostroma

A jövő útjai / Novellák (1072 katt) Aryol
  2012.08.07.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/9 számában.

Ma este Marcus feladata volt a Vörös Templom őrzése. A nevet tulajdonképpen ő adta neki, ami lehet, hogy nem volt a legtalálóbb, ugyanis az egész nem volt nagyobb egy szentélynél. A templom egy enyhén öblös márványalapzaton állt, egyenes, barna fala és domború, vörös kupolája egy célt szolgáltak: az Istencsászár „mennyei” mannájának tárolását.

Az utolsó nagy csata nyomai látszottak a talajon mindenfelé körülötte. Nem messze egy kilőtt Hellfire lépegető oldalra dőlt roncsa, távolabb pedig több L-osztályú elit gépesített osztag szétszóródott maradványa hevert. A Templom védelmére nemrég emelt nagy, zöld, plasztacél tömbökből álló fal volt az egyetlen sértetlennek tűnő mesterséges dolog a környéken.

A gárdisták már összeszedték halott bajtársaikat, és újraszerveződés céljából visszavonultak. Marcus nem tartotta sokra őket, hozzá képest csenevésznek tűntek. Ebben volt is igazság, mert csatapáncélba bújtatott testének ökle akkora volt, mint egy gárdista feje. Az épület, ahol tanyáztak, legalább illik hozzájuk – szokta mondogatni gúnyosan.

A szóban forgó lapos tetejű épület rózsaszínben pompázott, homlokzatának bal felső részére a BAR feliratot festették, amit szorosan egy felkunkorodó sarkú plakát követett, melyről egy szárnyakkal ellátott – stílszerűen rózsaszín – ló mosolygott le a patái alá pingált „Akció!”-ra. Azt beszélték, mielőtt a hadsereg lefoglalta volna a helyet a gárdisták elszállásolása céljából, bent hosszúcombú lányokat láthatott a szerencsés férfiszem…



Ez a zaj… ismerős volt Marcus számára. Kitines lábak keltette, semmivel össze nem téveszthető zaj.

- Idegen mocskok! – mordult fel és megsuhintotta energiakardját. – Gyertek csak, és ismét segítek nektek meglátni a teremtőtöket!

Már régebbi őrségei alatt is találkozott ezekkel a rovarszerű, soklábú idegenekkel, melyeknek egész testét kemény, fekete kitinpáncél borította. Főként éjszaka jöttek, holdtalan estéken szinte észre sem lehetett venni őket. Persze az ő kifinomult érzékeinek nem jelentett akadályt egy kis sötétség.

- Biztosan a csata vonzotta ide őket – elmélkedett magában. – Megnézik, maradt-e valami szaftos falat…
A zajok hangosabbak lettek.
– Legalább öten vannak – szögezte le. – De valahogy furcsán lépnek…

Hamarosan rá is jött, miért. Ahogy a halvány fény megcsillant a közeledő fekete testeken, rá kellett döbbennie, hogy ezek az idegenek sokkal nagyobbak az eddig látottaknál. Azokat könnyedén szétrugdosta vasalt bakancsával, de ezek legalább hatszor akkorák voltak. Kemény küzdelem volt kilátásban, talán halálos is, amikor meglátta a lények fején előremeredő alkarnyi hosszú, baljós kinézetű rágókat.

Halványan felderengett benne, hogy pár időegységgel ezelőtt egy új idegen erődítmény materializálódott egy távolabbi, megközelíthetetlen fennsíkon, egy átlátszó energiamező védelmében. Akkor nem tulajdonított nagy jelentőséget neki, meg annak sem, hogy egyszer látott egy taktikai beszámolót a Nemzeti Gárda mélyűri csatornáján, amiből kiderült, hogy ezek az idegenek igen elterjedtek szerte az univerzumban és ehhez mérten igen változatosak. Vannak kolóniáik, melyek folyamatosan vonulnak, eközben felzabálnak mindent, legyen az növény vagy más életforma.

- Nyomorult idegenek! Ezeknek a manna kell! – mormogta maga elé.

Már bánta önteltségét, hogy nem hozta magával a robbanógolyókkal töltött sorozatvetőjét. Talán most jött el a magasztos halál órája. Igen, gondolt már erre magányos óráiban, hogy milyen lesz a dicső halál, milyen lesz, amikor az Istencsászár magához emeli…

De most a tettek voltak soron. Magasba emelte energiakardját és várt. Tudta, hogy az idegenek nem látnak messzire, páncélzata pedig teljesen leárnyékolja életjeleit, így csak akkor veszik észre, ha megmozdul.

Sorban közeledtek. Megvárta, amíg az elöl haladó mellé ér, majd villámgyorsan lecsapott kardjával. A lény nyakára sújtott, amitől annak feje levált a törzséről. Azt várta, hogy a többiek meglepődnek a váratlan támadástól, de nem így történt. Nekirontottak. A következő egyenesen belerohant kitartott kardja hegyébe, mely belefúródott széttárt rágói között a fejébe. A rágók összecsattantak és fogságba ejtették az alkarját, majd a haldokló lény a földre rántotta.

Ki kellett szabadulnia, mert így könnyű prédát jelentett, és ezt tudták ellenfelei is. Két oldalról is támadás érte, az egyik elől félre tudott fordulni, a másikat pedig egy rúgással hárította. Szemeit a rovarokon tartva, szabad kezével erőteljes ütéseket mért az addigra kimúlt idegen kemény fejére. A harmadik ütésnél erős reccsenés hallatszott. A keze kiszabadult! Éppen idejében rántotta ki zümmögő energiakardját, hogy a vészesen közel járó rágókat félreüsse vele és egy kis lélegzethez jusson.

Érzékelte, hogy az ez idáig tétlenül álló egyed a templom felé veszi az irányt, őt eddigi ellenfeleire hagyva. Ezt nem tűrhette. Kivédett két újabb harapást, majd ellentámadásba kezdett. Az egyik rovar felé mozdult, mire az védekező testtartást vett fel, majd hirtelen a másik felé szúrt, keresztüldöfve annak egyik szemét. Kardja akadálytalanul hatolt a lény agyába, mire az felrántotta a fejét, kicsavarva ezzel kezéből a fegyvert. Megtántorodott, így nem tudta kivédeni maradék ellenfele rohamát. A kitines „olló” a lábába mart a térdénél. Érezte, hogy a csatapáncélja enged a könyörtelen erőnek, és lábszára leszakad a testéről. Ismét a földre került.

Egy gárdistát ezen a ponton megbénított volna a félelem vagy az iszonyat, és feladta volna a küzdelmet. Marcus sosem adta fel. Ő több volt egy gárdistánál, és több volt ezeknél az átkozott idegeneknél is. A rovarokból hiányzott valami, ami benne megvolt. Nem voltak érzelmeik, nem ismertek irgalmat, sem szánalmat, csak mentek, végezték a feladatukat, akár valami biomechanikus gépek, és ha ellenállásba ütköztek, azt könyörtelenül felszámolták.

Érezte, hogy páncélja AMED egysége elszorítja sebét, ezáltal elállítva a vérzést, majd ezzel egy időben harci drogot pumpál testébe. A fájdalom okozta ködöt, mintha elfújták volna szeme elől, új erő költözött belé. Az idegen fölé magasodott és a fejét vette célba. Megragadta a kitátott rágókat és megpróbálta eltolni magától, de a lény teste súlyát is beleadva egyre közelebb nyomult.

Összeszedte minden erejét, és feljebb tolta a nagy fejet, majd engedett, eközben hirtelen egyik kezét le, a másikat felrántva megcsavarta a szorításában lévő rágókat, kitörve ezzel a lény nyakát.

- Büdös korcsok! – káromkodott, majd felmérte, milyen lehetőségei maradtak.

Fél lábbal nem volt esélye beérni az idegent, de ha sikerülne eljutnia a Hellfire roncsához, talán lenne még egy lehetősége megállítására. Ahogy csak erejéből telt – szökdelve, mászva –, elindult a lépegető felé.

Azt hitte, nem fogja idejében elérni, de végül sikerült neki. A lépegető az oldalára dőlve feküdt, gyorsan felmérte az állapotát. A karok végére szerelt fegyverzet teljesen használhatatlannak bizonyult, egyedül a vállakra szerelt rakétavetőkben bízhatott. A négy rakéta befogadására tervezett konzolban két hengeres töltet tompa hegye látszott. Eredetileg a gép kezelője indíthatta azokat bentről, de ezt a modellt külső, manuális indítórendszerrel is ellátták. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a kilövőállvány fixen a lépegető testéhez volt rögzítve, ezért, ha célba akarta venni az idegent, valamit tennie kellett vele. A gépezetnek dőlt hát, egyik kezével egy kiálló perembe kapaszkodott, másik keze páncélos öklével pedig erős csapásokat mért a konzolra, hogy megfelelő állásba hajlítsa azt.

A lény érzékelte a szokatlan mozgolódást, és óvatosan elindult annak forrása felé, felhagyva ezzel az emelvény peremének vizsgálatával.

- Ez az! – kiáltotta magában Marcus. – Csak még egy lépés tegyél. te dög!

Egy hosszú másodperc múlva elérkezettnek látta az időt, és rácsapott a kioldógombra. Az egyik rakéta életre kelt és kiröppent hüvelyéből. Szinte zsigereiben érezte a találatot, amikor a lény hirtelen visszalépett, a lövedék pedig súrolva annak egyik tapogatóját, célt tévesztve tovább szállt, majd becsapódott a plasztacél tömbökből álló fal alapjába.

A fal alja bedőlt, a tetejét alkotó kisebb, de ennek ellenére súlyos kockák pedig a levegőbe emelkedtek. Két lezuhanó darab az idegent találta el szinte egymás után, majd érezte, hogy egy irtózatos tömeg nehezedik rá és a földhöz nyomja. Marcus elvesztette az eszméletét.



Fényesség és annak arcmelengető sugarai térítették magukhoz. Szemét csupán résnyire tudta kinyitni, testét egyáltalán nem érezte. Remegő tekintete a Templomra tévedt. Sértetlen volt. Becsukta szemét és egy hálaimát mondott magában. Szédülés vett erőt rajta, látása elhomályosult. Úgy érezte, felemelkedik a talajról, egyenesen a fénybe.

- MARCUS, TE VOLTÁL A LEGJOBB KATONÁM!

Semmi kétsége nem volt, az Istencsászár szólt hozzá! Boldogság áradt szét agyában, majd elájult ismét.

Mikor feleszmélt, tudta, hogy az Öröklét küszöbén van, teste pedig a Nagy Mauzóleumban, az elesett hősök csarnokában. Ismét az Istencsászár hangját hallotta fejében:

- MEGMENTETTED A TEMPLOMOT, ÉS HŐSTETTED RÉVÉN A MENNYEI MANNA NEM KERÜLT AZ IDEGENEK KEZÉRE! EZENNEL KINEVEZLEK A TEMPLOM ÖRÖKÖS ŐRZŐJE TISZTELETBELI RANGGAL! HŐSIESSÉGED KRÓNIKÁK SORA FOGJA MAGASZTALNI AZ IDŐK VÉGEZETÉIG! FOGLALD EL MEGÉRDEMELT HELYED AZ ÖRÖKLÉT HŐSEINEK SZENT HELYÉN! ÁLDÁSOM REÁD!

Marcus büszkeséggel a szívében, örök nyugalomba szenderült.



Peter arcát megcsiklandozta a felkelő nap huncut fénye. Megdörzsölte a szemeit, majd álmosan felült az ágyon. Pár hosszú pillanatig álmos tétlenségben pihent, majd lekászálódott. Felszisszent, ahogy meztelen talpával valami keményre és érdesre lépett. Lenézett és meglátta, hogy kedvenc játék katonájára taposott éppen. Felemelte.

- Marcus, te voltál a legjobb katonám! – mondta bosszúsan, ahogy az összetört testre bámult.
- Teljesen tönkrement – állapította meg magában. – Ezt már nem lehet megragasztani sem…

De valami mást is észrevett a padlón.

- A fenébe! Az afrikai óráshangyáim! – kiáltott fel, majd mikor a közeli asztal tetején lévő terráriumára nézett, mindent megértett.

Ann járt itt, a kishúga, akinek kedvenc szórakozása volt egy vékony pálcával piszkálni a hangyáit, majd nézni, ahogy azok vad futkározásba kezdenek, vagy éppen megtámadják a „betolakodót”. Egy hosszú fűszál volt most a terrárium üvegfalának támasztva, valószínűleg ijedtében Ann hagyhatta ott, amikor meghallotta, hogy megjött és a szobája felé tart. Mérgesen bedobta a rögtönzött „létrát” a hangyáknak.

Marcus még mindig a kezében volt, ismét megnézte, majd fejcsóválva a papírkosárba dobta.

- Legalább ez megmaradt… - felemelte a földre rakott porcelántányért, levette róla a piros cukormázzal bevont süteményt és beleharapott.

- EZ MENNYEI! – gondolta és ismét harapott egyet.

Előző oldal Aryol
Vélemények a műről (eddig 2 db)