Megtörtént eset

Szépirodalom / Novellák (934 katt) Letta
  2012.08.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/8 számában.

Tizenhárom. Nem a legjobb szám. Életem sötét korszakát jelenti, ha években nézem. Akkoriban a szokásosnál is jobban bele voltam mélyedve önmagamba. Mindenféle vonalakat és áramlásokat képzeltem a térbe, figyeltem, hogyan tekerednek, vesznek el a messzeségben. Általában kéknek vagy zöldnek láttam ezeket. Többször zöldnek. Jobb szín. Sokkal jobban lekötöttek az általam elképzelt összefüggések, mint a valóság. De volt egy konkrét eset, amikor ebből bajom származott.

Busszal jártam iskolába: piros-fehér járgányok porbevonatban. Füstbe zsúfolt iparváros. Négy megálló, ennyit kellett mennem. A sulival szemközti, ahol hazafelé menet fel kellett szállnom, egy furcsa kis téren volt. A tér talán erős kifejezés a nagy büdös semmire, amit egyrészről az út határol a megállóval, másrészről roskadozó drótkerítéssel lezárt gyárudvar, ahonnan rozsdásodó sínpár húzódik egy beton alagútba. A megálló mellett egymáshoz tapadva három bódé állt. Hatszögletűek voltak, beton alapokon, mindenféle leleményességet mellőzve. Az egyikben filmkölcsönző működött, a másikban virágbolt. A harmadikra nem emlékszem. Talán üresen állt.

Nem kötött le egyik kirakat sem. Sokkal inkább az alagút melletti két anyagkupac. Feltehetőleg maradék aszfalt volt az egyik, a másik meg valami sóderféleség. Mindkettő keményre kötve. Majdnem olyan magas kupacok voltak, mint én. Az alagúthoz nem mertem közel menni. Nem is volt ajánlatos (ki tudja, kik rejtőznek benne). De a két jókora halom még biztonságos volt, így azokat szemléltem, míg vártam a 3/B járatot. Húszpercenként járt, volt még időm. Megálltam a sötétebb rakás előtt, és néztem a repedésekből kibontakozó mintázatokat. Közben járt az agyam, egyre jobban belemélyedtem. Hogy milyen gondolatok forogtak a fejemben, már nem emlékszem. Bosszantó, hogy ezeket elfelejti az ember…

Egyszer csak hangos zúgással elhúzott az úton a buszom. Hitetlenül pislogtam a hátsó ablakba biggyesztett „hárombé” táblára. Nem bántam, folytattam az eszmefuttatást. Másodjára már korábban észrevettem a buszt, és elkezdtem rohanni, de így is lekéstem. Gondoltam, akkor ott maradok a megállóban, de ahogy kezdtek gyülekezni az emberek, úgy kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és inkább visszamentem. Az építési törmelék mintázatai lassan egy szürreális világot teremtettek körülöttem. Azóta is sokszor álmodom azzal a hellyel; nem úgy néz ki soha, mint a valóságban. Bár már csak az emlékeimben él, melyek talán összemosódtak a képzeletemmel.

Bevásárlóközpontot építettek a területre, a gyár helyén autószalon van. Modern kor.
Közben kitaláltam, hogy a buszhoz menet számolnom kell a lépteimet. Mert nem mindegy, hogy hány lépésből érem el. Nem is sikerült egyszer sem. Emiatt is többet lekéstem, úgy 5-6-ot. Közben kezdett sötétedni. A gyerekek már mind otthon voltak, a megállót csak a munkából hazavánszorgó felnőttek töltötték meg. A látvány, a hangulat visszaűzött.

A homály növekedtével a két halom is rejtélyesebb lett. Kicsit távolabbról figyeltem őket, összességében gyűjtve az impressziókat. Szüleim kétségbeesett, dühös hangja törte darabokra kacifántos világomat. Nem értettem, miért voltak annyira kiborulva. Rávilágítottak: órák óta nem mentem haza, az iskolában semmit nem tudtak rólam azon kívül, hogy tanítás után elindultam. A kérdésre, hogy hol voltam, mit csináltam, az igazat mondtam: itt kószáltam, elgondolkodtam, és mindig lekéstem a buszt.

Beszálltam a jó öreg Skodába. Hazafelé még párszor feltették nekem ezt a kérdéssort. Hiába bizonygattam. Mindig is normális gyereknek akartak hinni: nyilván a mai napig azt gondolják, hogy valami kamasz hülyeséget csináltam, amit nem merek bevallani.

Előző oldal Letta
Vélemények a műről (eddig 2 db)