Remény

Szépirodalom / Megtörve (937 katt) Josette
  2012.07.28.

A kopár temetőt félszeg holdsugár öleli át,
Sejtelmes fénye megtöri a komor éjszakát.
Apró csillogásától látni látszik a fájdalom,
Melyet az ódon sírok szívébe zárt egy sejtelmes hatalom.

Az öreg temetőt egy élő ember sem járja,
Magára maradt ott rég minden halott árva,
Már nem várják, hogy bárki is ellátogat hozzájuk,
Hisz mind feladták küzdelmük, és tűrik kegyetlen fájdalmuk.

Földhöz vágó erő uralja az egész helyet,
Fájdalom, kín és némi elfojtott szeretet.
Néma sikolyok törik meg a csendet,
S feszült félelem zaklatja fel a rendet.

Minden sírhantból sugárzik a lemondás,
Kivéve azt, ami a temető legszélén áll.
Lakója mindig csendes és türelmes,
Várja, hogy végre megtudja, mi az a kegyelet.

Ő volt az, aki feladta küzdelmét oly’ korán,
Hisz már nem bírta tovább kínzó fájdalmát.
Szeretett valakit, ki viszont nem szerette már,
S tudta, hogy Nélküle az életben rá semmi jó nem vár.

Csak ül némán a márvány szélére helyezkedve,
S minduntalan nézi, hogy eljöjjön kiért mindent megtenne.
Én vagyok az, ki a sírhant szélén pihen szüntelen,
S akit várok, az Te vagy, kiért életem vesztettem.

Előző oldal Josette