Nihilmester: Hátralévő idő: 349 nap (2006)
A 349-es napon délelőtt elsétáltam legjobb barátomhoz, Sz-hez. Aznap szabadságon volt, és én felvittem a két nap múlva esedékes születésnapjára az ajándékát. Nekiültünk vámpíros filmet nézni, közben gondolkodtam, megosszam-e egyre rövidülő életem titkát X-szel, de nem akartam ilyenekkel terhelni.
Fodrászhoz kísértem, szaloncukrot fogyasztottunk. Sz-éknél betúrtunk pár zsíroskenyeret fokhagymával, majd Sz baráti köre kezdett beszállingózni. Köztük volt egy Y nevű srác, aki nemrég érkezett meg egy távoli frontvonalról, de nem harcolt. Y elég durván magába volt fordulva, amit úgy próbált leplezni (?), hogy szünet nélkül egy elméletről magyarázott, a „végtelen” meg nem értéséről, ami miatt nem tudtunk mást csinálni Y figyelésén kívül. A vitázásban én oda lyukadtam ki, hogy a világegyetem születésekor, illetőleg a Nagy Robbanás előtt az anyagok (amik ugye szétrobbantak) azért sűrűsödtek össze, mert „A” pontból újra „A” pontba jutottak – ami azért következett be, mert a világegyetem „alakja” egy fektetett nyolcas, a végtelen jele. Y Mőbiusz-nak hívta. Kivágott egy 1x15 cm hosszú papírcsíkot, és összehajtotta a két végét, mintha karikát akarna csinálni, de az egyik végét megcsavarta-fordította, úgy ragasztotta össze. Így egy olyan út keletkezik, aminek a kiindulópontja(i) lesz(nek) a vége(i); mert ha elkezdek rajta húzni ceruzával egy vonalat, ugyanoda lyukac ki, ahonnan elindultál. Tehát a világegyetem ugyanilyen, teljes 3 (?) dimenzióban. Ebből speciel nem derült ki, hogy a csillagok mégis hogyan lettek eredetileg, vagy maga a végtelen, de ezt soha nem is tudjuk meg, belenyugodtunk – így elszállt egy újabb nap anélkül, hogy rájöttem volna, mit akarok kezdeni a nagyon is véges életemmel.
