Földanya
Szépirodalom / Novellák (1743 katt) | bel corma |
2012.07.18. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/7 számában.
Kellemes júliusi délelőtt volt. Hosszú, fárasztó sétám végén letelepedtem az erdő melletti játszótér kopott padjára. A melegben jólesett egy kis pihenés. Kinyújtóztattam fáradt lábaimat, kényelmesen hátradőltem, és mélyet szippantottam az olajfa illatú levegőből. Élveztem a nap melengető sugarait. Ekkor könnyű fuvallat kerekedett, és belekapott az erdő fiatal tölgyfáinak lombjába. Azok szép lassan hajladozni kezdtek, és suttogó leveleik hangja olyan érzést keltett bennem, mintha a fák… beszélgetnének egymással! Elmosolyodtam, lehunytam a szemem, és csak hallgattam az erdő hangját. Csodálatos pillanat volt! Békés, szinte… tökéletes…
- Az emberek olyan ritkán állnak meg, hogy gyönyörködjenek a természetben! – panaszkodott egy vékony hang a jobb oldalamon.
Álmosan kinyitottam a szemem, és ráérősen szemügyre vettem a jövevényt. Egy apró tündér repkedett mellettem, nagy, barna szemei most kíváncsian csillogtak. Fura módon nem lepődtem a jelenlétén. Talán a hely, és a pillanat varázsa tette...
- Sosem voltak különleges képességeim, de téged most látlak – suttogtam tűnődve. - Mégis… hogyan?
- Nem tudom – csiripelte tanácstalanul. - Számít ez valamit?
Némán nemet intettem.
- Téged megszólított az erdő. Megérintett az élet… Tudod, az emberek lassan elfelejtik a természetet, és nem tisztelik földanyát, pedig… minden élet belőle ered. Az ő testéből születünk, és ő táplál minket. Életet ad, és életben tart… Nélküle nem lenne semmi, nem lennétek… ti sem!
- Mindezt értem, de… mégis, mit tehetek én? Mit tehet… egyetlen lélek?
- Mindenkinek azt kell tennie, amiben a legjobb. Amúgy, ne becsüld le magad… Minden lélek egyformán fontos!
- Elég jó novellákat írok, talán… a természetről kellene írnom? Nem értem, hogyan segíthetnék földanyának, egy kitalált történettel?
- Ébressz gondolatokat, érintsd meg az emberek szívét! Hisz tudod, hogy mindenki tehetséges valamiben! Te épp... ebben! – trillázta a tündér, és apró teste lassan halványulni kezdett.
- Elveszítem a képességemet? – dörmögtem szomorúan. – Pont most, amikor már kezdtem megszokni…
- Ne aggódj, csak a „látói” képességedet… Az írói tehetséged megmarad! – a tündér búcsúzóul még rám kacsintott, majd végképp eltűnt a szemem elől. Szédülni kezdtem, és lassan elsötétült előttem a világ…
A padon tértem magamhoz. Dél felé járhatott az idő, és a napsugarak pokoli erővel záporoztak rám. Kiszáradt a szám, és a gyomrom is kavargott. Halványan rémlett, hogy álmodtam valamit, - de hogy pontosan mit, arra már nem emlékeztem. Na igen, így jár az, aki elalszik a tűző napon! Émelyegve feltápászkodtam, és a tölgyfák árnyékában elindultam hazafelé…
Előző oldal | bel corma |
Vélemények a műről (eddig 2 db) |