Szívás
Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a szúnyoghálót csapkodja a szél. Nem volt szükségem lámpára, tökéletesen láttam. Akkora részen volt kiszakadva a háló, hogy simán ki is férhettem volna rajta. Önkéntelenül dörgöltem a nyakam, miközben megnéztem a hasadást. Nem bajlódtam a zárt ajtóval, kimásztam itt. Kómásan ereszkedtem a párkányról a járdára. Egyszerűen muszáj volt mennem. Álomszerű kómában haladtam az utcán, az épületekhez lapulva. Iszonyú rosszul esett az utcai világítás. És különben is nagyon furcsán éreztem magam.
Elég lassan közelítettem célom felé így, a fény elől bujkálva. A főútra érve elhaladt egy autó mellettem. Amint a reflektor fénye rám esett, azt hittem, meghalok. Görnyedten iszkoltam a legközelebbi kapualjba, a gyomrom görcsbe rándult, a bőröm meg égni kezdett – legalábbis úgy éreztem. Mire a kocsi zaja elhalt, összeszedtem magam. Átvágtam az üres piactéren. Megcéloztam a Martha Ferenc Kórházat, de látva a kivilágított folyosókat, megtorpantam.
Aztán támadt egy ötletem, és a Briós temetkezési vállalkozáshoz somfordáltam a sötétbe burkolózó falak mentén. Valahogy fényhatlanná akartam tenni magam, és ehhez szereznem kellett fekete anyagot. Az egész nem volt tudatos, úgy csináltam, mintha mindig is ezt csináltam volna. Az ablakot csak úgy betörtem, minden teketóriázás nélkül, majd kibeleztem egy stílusos koporsót. A legtöbb persze fehérrel volt bélelve – ki érti ezt?!
Mindeközben a vonyító riasztóra rá se hederítettem. Tepertem vissza a kórházhoz. A vérkészítményeket céloztam meg. Teljesen normális dolognak tűnt, hogy vért kajálok. Fel se tűnt, micsoda radikális változtatása ez addigi szokásaimnak.
Bemásztam a hematológiai osztály egyik nyitott ablakán – nem mintha a földszinten lett volna, de valahogy a „villámhárítón való emeltre mászás” is teljesen természetesnek hatott. Még a magamra tekert rongyban sem jelentett nehézséget a művelet. Az alvó embereknek itt valami rettenetes szaguk volt. Nem kellett volna a vérük a világ minden kincséért se. Ösztönösen tudtam, hova kell mennem, ami szintén érdekes momentum, tekintve, hogy a vérkészítményeket műanyag csomagolásban tárolják.
Végre bejutottam a tároló szobába, ahol kellemes sötétség honolt, és marokra kaptam egy vérzacsit. Belemélyesztettem a fogamat, mire az elmém bíborba borult. Annyira jól esett… Egyszerűen vérré vált bennem! Csak szívtam magamba, míg a zacskó teljesen ki nem lapult, és még utána is, már a torkomat is összerántotta a vákuum, de az utolsó utáni vérbuborékot is ki kellett szippantanom belőle. Ekkor rontott be az ajtón az ügyeletes nővér, felcsapva a világítást.
Itt kisebb eszméletvesztést éltem át a mindent elárasztó fény miatt. Azért valahogy kikeveredtem az ablakon, mialatt ő a látványomtól kapott sokkot emésztgette. Ugyanazon az útvonalon vonultam vissza, mint amerről jöttem, az utcán pedig gyorsan kerestem egy terebélyes fát, és felmásztam rá. Itt biztos nem keresnek, és kellő sötétség honolt az ágak közt.
Leültem egy vastagabb ágra, majd hamarosan el is szundítottam. Nem volt igazi alvás, csak amolyan ébrenlét-álom közti határpásztázás. Mikor magamhoz tértem ebből az állapotból, fejjel lefelé lógtam az ágról, zsongott a fejem. Kinyújtóztattam kezemet-lábamat, aminek következtében egész hirtelen a földön kötöttem ki. Szokatlan helyzet…
Itt jóval világosabb volt, mint a lombok között, ráadásul egy ott parkoló kocsi teteje, váratlan érkezésemre reagálván, piros-kéken kezdett villogni. Felpattantam, és futni kezdtem, na, nem a rendőrök felé, épp ellenkezőleg. A zsernyákok rohanvást utánam.
A Minaret felé vettem az irányt, és amikor odaértem, lendületből átvetődtem a kerítésen, mint aki nem tud ellenállni a müezzin hívásának. A két fakabát nem úgy nézett ki, mint akiket feltartóztat holmi kis kerítés, ezért tovább iramodtam, be a ceruzaszerű építménybe. Gyönyörű sötétség fogadott, a dohos szagtól szinte megrészegültem. Újult erővel loholtam fel a rengeteg lépcsőn. Mindhiába, a zsaruk a nyomomban dobogtak.
Már láttam a derengést, amire nem akaródzott volna kimennem, de nem volt mit tenni. Egyre gyorsítottam, nem gondolkodva, csak csinálva, amit kell, kivágódtam az ajtón a párkányra, felléptem a korlátra, és combomnak ugyanazzal az erőteljes lökésével, amik a lépcsőkön vittek fel, elrugaszkodtam. Hiába, ettől még repülni nem tudtam. Feleslegesen kapálóztam fekete selyembe bugyolált végtagjaimmal, a repedezett aszfalt egyre gyorsabban közelített…
Felébredek. Mindig elképedek az ilyen álmokon, de azért örömest utána kapok ennek is, mielőtt végképp elillanna. Elgondolkodom, vajon honnan a francból szed az agyam ilyeneket éjszakára? Sötét van még, de egész jól látok. A miheztartás végett, vagy csak megszokásból, felkapcsolom a villanyt. Semmi. Áramszünet lehet, a digitális óra sem világít. Önkéntelenül megvakarom a nyakam, miközben éhség mar a gyomromba. Felkelek és elindulok a szobából kifelé, azon gondolkodva, mit egyek, mikor megpillantom a tükörben a szakadt szúnyoghálót. Bár a látványtól hatalmasat ugrik a szívem, nem ez aggaszt a legjobban. Ugyanis hiába állok a tükör előtt, csak a hátam mögött lengő hálót látom benne, magamat nem.
Először a tükröt vizsgálom meg: ráteszem a tenyerem. Kissé elképesztő a látvány; én látom a kezem, de a tükör nem. Bezzeg ujjlenyomat marad utánam. Közel akarok hajolni hozzá, de beverem az orrom, mert nem látom, hogy már ott vagyok. Meglepetésemben felsikkantok. Leheletem párát hagy az üvegen, de egy pillanat alatt el is tűnik.
Otthagyom a hülye tükröt. Következik a szúnyogháló. Az ablak tárva-nyitva, nyáron mindig így hagyom. Na, ezen sem egy kismadár repült be… Nem ébredtem fel rá, mikor kiszakadt, pedig biztos nem kis hanggal járhatott. Nem térek napirendre a dolog fölött.
Eszembe jut a nyakam. Két kis dudort érzek rajta. Zsigerből elindulok a fürdőszoba felé, hogy megnézzem, de az ottani tükörből is csak az üres szoba ásít vissza rám. Ó, baszki! Hát egyik se működik?!
Azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon meghaltam-e, és szellem vagyok, vagy mi van. De arra a következtetésre jutok, hogy a szellemek nem éhesek, tehát az nem lehetek. A hűtőhöz slattyogok, és megtekintem a belsejét, de valahogy semmi ilyesmihez nem fűlik a fogam. Egy jó véres steak, na, az már jól esne… Olyan követelőző a gyomrom, hogy azon pizsamásan nekiindulok a városnak.
Elképzelésem sincs, honnan fogok szerezni valami friss húsfélét éjjel, de a logika ma este nem az erősségem. Az ösztön már annál inkább. A Hold az utolsó negyedében járhat valahol, nem sok fényt ad, de azért boldogulok. A város kihalt, csak a viharos szél üvöltözik az utcákon. Lesietek a domboldalon, majd végigcsatangolok a főutcán. Zaj vegyül a szélbe: részeg valakik közelítenek. Behúzódok egy kapualjba, és bevárom őket. Miután elhaladnak mellettem, a legutolsó után nyúlok. Vézna kis fiatal, befogom a száját. Lendületből harapok. Nyamm.