A viharlovagok és a barackfa, avagy a nyári nagy melegben bármi megtörténhet

Fantasy / Novellák (1195 katt) elizabethlynn
  2012.07.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/7 számában.

Az egész pár nappal ezelőtt kezdődött, amikor egy hatalmas vihar kidöntötte a barackfát a kertünkben. Az egyetlen jó dolog, hogy gyökerestül kiszakadt a szerencsétlen flótás. Még valami régi érmét is találtam a földben, miután teljesen kicibáltam a gyökereit. Emlékszem, hogy az esemény után napokig bosszús voltam, ugyanis azt a fát már napok óta próbáltam megmenteni: tele volt mézgával, és a törzse olyan kifacsarodott pózban tekergett felfelé, hogy még nézni is rossz volt. Én pedig ráköltöttem háromnapi keresetemet, hogy megvegyem a megfelelő favédő szert, és egy álló napot dolgoztam a tűző napon csak emiatt a buta kéregszörnyeteg miatt, hogy megmentsem a csúfos végtől.

És a balga erre mit csinált? Ahelyett, hogy észbekapott volna, még gyorsan aznap este kidőlt a viharban. Szerettem volna odamenni és egy jó nagyot belerúgni. Aztán kicsit később rájöttem, hogy ez valószínűleg nekem többet ártott volna, mint neki.

Emiatt aztán még egy napom ráment, mert el kellett takarítani az útból a fát, hiszen az rádőlt a szomszéd tyúkólára, aminek együgyű lakói most vadul kotkodácsolva üldögéltek a szomszéd kertjébe lógó lombkoronában.

- Edd a barackot és fogd be a szádat! – rivalltam rá az egyikre, amelyik már legalább tíz perce szüntelenül rikácsolt a fülembe, miközben sikertelenül próbáltam lenyiszálni az egyik ágat a fűrésszel. – Csőrödet! – és megsuhintottam a kis kézifűrészt, mire a madár méltatlankodva eltűnt a sötét lombok között.
- Na, remélem, ez legalább a kútba esett… - dörmögtem füstölögve.

Természetesen végül még a következő napot is végigkínlódtam a barackfa csonkjainak aprítgatásával. Aztán végül úgy döntöttem, a törzsének vastagabb részeit szétszórom a kertben, ülőalkalmatosság gyanánt. Na, meg, ami ennél is fontosabb, trófeának.

- Szolgáljon ez elrettentésül mindannyitoknak! Így jár mindenki, aki a tyúkólra áhítozik! – kiáltottam kihívóan a kertben álló többi fához intézve a fenyegetést, miközben letöröltem a verejtéket a homlokomról. Azonban ekkor az egyik tönk oldalán egy különös dologra lettem figyelmes.

- Hát ez meg mi? – Észre sem vettem, hogy még mindig hangosan beszélek, miközben felemeltem a kis zöld, virágnak vélt dolgot, majd egy pillanattal később, amikor rájöttem, hogy micsoda, dühösen elhajítottam.
- Halál rád! – kiáltottam olyan hangosan, ahogyan csak bírtam, különös figyelmet fordítva arra, hogy ne törődjek a szomszéd értetlenkedő pillantásával.
- Új dekoráció? – kérdezte megszeppenten.
Egy pillanatra rábámultam, majd nagy dühösen befelé indultam a házba.
- Kriptaszökevény! – kiáltottam utána, hátra sem fordulva.

Lezuhanyoztam, majd kellemes fáradtságot érezve az kanapéra heveredtem és egy könyvet vettem a kezembe. Észre sem vettem, hogy hamarosan elnyomott az álom.

Egy hatalmas csattanásra ébredtem.

- Dől a fa! – ordítottam és felugrottam a kanapéból, amivel csak annyit értem el, hogy a lábam teljesen belegabalyodott a pokrócba, én pedig egy vetőrázó sikítással hátraestem a bútorral együtt.
- Az összes fát kivágom! Az összeset! – szitkozódtam, miközben megpróbáltam kigabalyodni a pokróc szorításából. – Ez is a miatt a buta barackfa miatt van!

Mikor végre sikerült kiszabadítanom magamat, az ablakhoz csörtettem és kibámultam az égiháborúban ide-oda hajlongó fákra.

- Dőlnétek, mi? – motyogtam gonoszul vigyorogva, és arra gondoltam, hogy anyám szerint megártott a nagy meleg.

Azonban még mielőtt egy újabb csípős megjegyzést tehettem volna, egy alakot pillantottam meg a teraszon. Talán egy gyerek lehetett, aki eltévesztette a farsangot, vagy már jó korán ünnepelte a Halloweent.

Okos ötlet – gondoltam. – Nincs konkurencia. Mondjuk, cukor se sok lehet.

Meg sem lepődtem, amikor a gyerek bekopogott a teraszajtón, hanem egészen vidáman nyitottam neki ajtót, és még azzal a ténnyel sem törődtem, hogy nyilvánvaló, hogy át kellett másznia a kerítésemen ahhoz, hogy itt bekopoghasson.

- Szevasz, kölyök! – köszöntöttem ügyet sem vetve a körülöttünk cikázó villámokra. – Mi a helyzet?

Most vettem csak észre, hogy a „gyerek”, hosszú, sötét subát visel, amit különféle érdekes jelek díszítenek. Lassan felemelte a fejét, de arcát nem láthattam, mert egy csuklya takarta, csupán két szembogara csillogott sötéten, sejtelmesen.

- Szia! – köszöntött vidáman, annak ellenére, hogy abban a pillanatban egy akkorát dördült az ég, hogy nekem majdnem megállt a szívverésem. Azonnal megkedveltem a kisöreget. - Nálad van horakaraxulanguszom?
Na, erre aztán felfigyeltem.
- A micsodád?!
- A horakaraxulanguszom! – felelte úgy, mintha a horaxu…lu..languai a világ legtermészetesebb szava lett volna.
- Hát az meg micsoda? – kérdeztem érdeklődve. Egyre jobban tetszett ez az este.
- Olyan kicsi, kerek, és fénylik. Ja, meg van rajta egy viharrúna.
- Kölyök, sajnálom, de azt hiszem… várjunk csak! Azt hiszem, tudom, mit keresel! Várj meg itt! – feleltem és a nappaliba rohantam, és kivettem a vitrinből a fák gyökereinél talált apró érmét. Közelebbről is megnéztem, és valóban, apró vonalakat fedeztem fel a közepén, amik ezek szerint valamelyik szomszéd kölykének a „viharrúnái” voltak. Habár az még mindig nem volt teljesen világos a számomra, hogy pontosan hogy is jutott be ide a kölyök ilyen ítéletidőben, de túlságosan érdekelt a folytatás ahhoz, hogy ezen eltöprengjek.

- Ez az? – kérdeztem, mikor visszaértem a teraszajtóhoz, azonban ott már nem csak egy, hanem egyből három különös alak is álldogált. – Nocsak! Hozzak frissítőt?

A két másik alak velem egymagasságúak volt, de a nyár ellenére, még a fiúnál is vastagabb öltözetet viseltek. Az egyikőjük, egy nő szólalt meg, akinek le volt engedve a csuklyája, látni engedve hófehér arcát és hosszú, csaknem földig érő rőt hajfonatait, melyet fémcsatok díszítettek. Magához húzta a kisfiút, aki most ruhájának rojtjaival játszadozott.

- Áh, szóval maga az! Borzasztóan sajnálom, tudja nem lett volna szabad Godint elengednünk, nem tudtuk, hogy ekkora károkat okoz majd – nézett körbe szánakozva a környéken tomboló viharon.
- Hogy mondja? – kérdeztem. - A vihar? Nem, már egészen megkedveltem. Ez így tökéletesen frankó, higgye el nekem! – jelentettem ki a hátsószomszédom házát szemlélve, amiről épp most kezdte lecibálni a cserepeket a szél.

Ekkor a mellette álló férfi szólalt meg, aki hasonló öltözéket viselt, mint a nő és a fiú, de az övét világos festések díszítették.

- Ha lenne olyan szíves és visszaadná a rúnámat, meg tudnám akadályozni, hogy még nagyobb károkat tegyen a környékben – morogta különösen mély hangon, egy termetes szakáll alól.
Egy pillanatra kárörvendő érzés futott át rajtam, aztán mégis szórakozottan átnyújtottam az érmét.
- Amúgy kik maguk? – kérdeztem szórakozottan. – Erre laknak maguk is? Nem tudnak aludni a viharban?
A nő egy pillanatig értetlenül nézett rám, de végül a kisfiú volt az, aki megszólalt:
- Viharlovagok vagyunk. A villámokkal jövünk, az esővel távozunk – mondta, mintha egy betanult verset mondana fel, azonban ekkor az anyja feddően rápisszegett.
- Godin! Erről nem beszélünk idegeneknek!
- Hagyja csak, ez tök jól hangzik – legyintettem. - Viharlovagok, mi? – ízlelgettem. – Ez egész jól hangzik, tudják? Valami veszett bolond még egy történetet is kitalálhatna hozzá. De amúgy komolyan… merre laknak?

Ám azelőtt, hogy a kisfiú újra megszólalhatott volna, az apja a magasba emelte az érmét, és valami érthetetlen szót suttogott hozzá, mire a vihar egy csapásra alábbhagyott és csendes esővé váltott át.

- A kutyafáját! – feleltem álmélkodva. – Ez nagyon ütős volt! Hogy csinálta?
Azonban ők távozni látszottak. A férfi egy fényes, ember nagyságú ovális kört bűvészkedett a teraszom közepére.
- Még egyszer nagyon sajnálom, és köszönöm, hogy együttműködött – mondta a nő kedvesen, majd a gyerekhez fordult:
- Godin, búcsúzz el szépen és kérj bocsánatot a nénitől!
- Ne haragudj, hogy tönkretettem a kertedet! – motyogta bűnbánóan. – Szia!
- Viszlát, kisöreg! – feleltem először ügyet sem vetve a szavaira, mert a következő pillanatban fogtam csak fel, hogy mit mondott.
- Várjuk csak, micsoda? – motyogtam a fejemet rázva.

A férfi szótlanul felém biccentett, majd karon fogta a fiút és egyszerűen átlépett vele a körön keresztül. A nő jólelkűen mosolyogva siklott át a fénylő körön túlra, ami ekkor már fakulni látszott.

- MI?! Tönkretetted a kertemet? – kiáltottam utánuk – Te voltál az! Jöjjenek vissza! A barackfám! Amire három napi béremet költöttem rá, te kölök, te égetnivaló, te!

Azonban ekkor, épp mielőtt a kör a semmibe veszett volna, a nő jelent meg benne, továbbra is mosolyogva.

- Már majdnem elfelejtettem! – mondta és egy apró tárgyat pottyantott a kezembe. – A kellemetlenségeiért – mondta és eltűnt a fényben, a következő pillanatban pedig a fény végleg kihunyt és én pedig egyedül maradtam a teraszon.
- Hát ez meg mi volt? – kérdeztem a szemerkélő esőhöz intézve a dolgot, úgy meglepődve, hogy közben kiejtettem a kezemből az apróságot. Lehajoltam és felemeltem a földről.
- Egy újabb érme?! – kiáltottam paprikavörösen. – Hát ez meg mi? Ingyen bűvészelőadás? Hol a kandi kamera? Még aludni sem hagynak a saját házamban, nézze meg az ember! – és elhajítottam az apró érmét, majd dühösen a házba vonultam, hogy az éjszaka további részét szundikálva egy hideg üveg bor társaságában töltsem.

Mondanom sem kell, hogy másnap mennyire meglepődtem, amikor először kinéztem az ablakon.

- Hát ez meg megint mi? – kérdeztem magamtól félhangosan, miközben csodálkozva a kertbe botorkáltam. Épp kint találtam a szomszédot is, aki hasonlóképp meglepődötten méregette a telkemet.
- Azt hittem, kivágta a fát, nem? – kérdezte halkan.
- Én is! – feleltem meglepődötten körbenézve a kerten, ami telis-tele volt teljesen ugyanolyan barackfákkal, mint amit emlékeim szerint egy nappal ezelőtt semmisítettem meg. Teljesen. Ekkor az egyiken egy fehér színű papírt fedeztem fel a levegőben lobogva. Odamentem és leszakítottam. Ezt állt rajta:

„Kedves földlakó! Remélem, ez a fa majd kárpótolja kellemetlenségeiért. Tökéletesen ugyanúgy kell kinéznie, mint amit a fiunk által elindított vihar tönkretett. És minden betegségéből kigyógyítottunk, így magának már semmi dolga nincs vele. Rakruxné”

Alatta, gyerekes macskakaparással állt a következő sor:

„Ha jól emlékszem, a „Sokáig termő rúna” volt az, amit hozzárajzoltam. Remélem, tetszeni fog. Godin”

- Tetszeni fog?! – csattantam fel. – Hát kisapám, elárulom, hogy nem az a rúna volt!
Keserves tekintettel néztem körbe az én kicsi, elrondított kertemen.
- Mikorra fogom én mindezt kivágni? – kérdeztem elveszetten.
Majd egy egészen új ötlet jutott az eszembe:
- Még ma elköltözöm!

Előző oldal elizabethlynn
Vélemények a műről (eddig 3 db)