Kihalás előtti csend...
Karmos lekúszott a törzsön, majd beleszimatolt a levegőbe. Nem csalódott. A kerek faasztal közepén egy tálka volt. A belőle áradó illatok alapján pedig tele még mindig élő, lédús csúszó-mászókkal.
A prémes szájában összefutott a nyál egy ilyen korai vacsora ígéretére. Sok idő volt még az etetésig, és neki már most üres volt a gyomra. A prémes egy szökkenéssel az asztalon termett, majd odasétált a tálkához, lekuporodott mellé, a bal mellső lábával belenyúlt az edénybe, és előkapott egy igencsak nagy és kövér fekete bogarat. Karmos a szájába vette a bogár fejét, és összecsattantotta az állkapcsát rajta. A prémes tűhegyes fogai könnyen átdöfték az apró, még vonagló lény páncélját, elszakította az agy és a test közötti kapcsolatot. Karmos elrágcsálta a falatot, majd maga felé fordította a csúszómászó fejetlen testét, és elkezdte enni a lédúsabb részeket.
Miután végzett elhajította a bogár páncélját, majd újabb zsákmány után nézett. Egy zöld, lédús hernyót szemelt ki magának. Nyúlt is érte…
- KARMOS!
Jól tudta, hogy ezek a hangok az ő nevét jelentik, és hogy ha hangosan mondják ki, akkor büntetésre számíthat. A hang forrása felé nézett. A gazda párja volt az. Legjobban az erdőben élő tollas szárnyasokra hasonlított, csak tollak nélkül. Szárnyai helyett két keze volt elől, míg a testéből hosszú nyak nyúlt ki, aminek a végén gyíkszerű fej ült, rajta két nagy előrenéző szemmel. Karmos jól tudta, hogy ha a gazda párja mérges rá, akkor neki itt már nem sok babér terem.
Talán megvonják tőle az alkonyati csemegéit. Karmos villámgyorsan megpördült, majd felszökkent a mászó fára, végigrohant rajta, kiugrott az ablakon, és megkapaszkodott a ház előtti ginkófa törzsén, felrohant rajta, majd eltűnt dús, zöld lombkoronájában. Karmos a nap hátralévő részét a fa egyik vastag ágán heverészve töltötte. Négy lábát lelógatta, miközben fejét a kérgen pihentette. Hagyta, hogy a napfény beleegye magát a prémes ezüstös bundájába.
Nem távolodott el a gazdái házától. Ahhoz túlságosan házi prémes volt. Ez a város volt az otthona. A kétlábúak nem vágták ki a hatalmas fákat, hanem kör alakú házaikat a törzsük köré építették. A prémes bele borzongott a ginkókból, fügefákból és magnóliákból álló erdő felől érkező üvöltésekbe, bőgésekbe és trombitálásokba.
Jól tudta, hogy azelőtt mi előtt az őseit megszelídítették volna, az életük küzdelem volt az esőerdőben. Minden egyes bogárért, kukacért, gyíkért megkellett küzdeni, közben pedig menekülni a nagy kétlábúak elől, amelyeknek késpengeszerű fogaik bizony nem voltak kegyesek a Karmoshoz hasonló apró teremtmények számára.
A gazdáiktól bőséges táplálékot kaptak, egész nap heverészhettek. Gyakran szórakoztatták őket. Karmos felnézett az égre, majd ásított. A nagy égi láng már az ég alján járt, hamarosan már csak piros derengés jelezte a helyét. A kék égbolt lassan sötétbe fordult át.
Karmos számára a faág már nem volt kényelmes. Lassan felállt, majd kinyújtózkodva ásított egyet. Karmos felkapta a fejét, amikor egy izzó tűzgolyó suhant át az égen, majd egy nagy villanással szétrobbant, majd egy újabb és egy újabb. Hamarosan az egész ég tele lett velük. A prémes lemászott a ginkófa törzsén, rá se nézve az eget ellepő hullócsillagokra; ha nem eszik meg őt, de nem is adnak neki enni, akkor miért is törődjön velük?
Amint a ház ablaka elé ért, átszökkent, megkapaszkodott az ablakpárkányba, majd miután felhúzta hosszú testének többi részét, egyszerűen átugrott az asztalra. A bogarakkal és férgekkel teli tál nem volt ott. De a kör alakú ház középső részéből hangok szűrődtek ki, de Karmost nem ezek érdekelték, hanem a kiáradó illatok.
Szinte azonnal leugrott a konyhaasztalról, és beszáguldott a központi helyiségbe. A kör alakú szoba padlóját növényekből font szőnyeg borította, amin három kétlábú heverészett. A gazda és a párja, meg egy másik ismeretlen. Karmos megnézte a lényt. Annak zöld bőre már kezdett szürkébe fordulni. Fontosabb volt neki az ínycsiklandozó illatok forrása. Jól tudta, hogy nem mehet oda, és nem nyúlhat bele a főtt ételbe, mert azért büntetést kap. Inkább odasétált a gazdához és a párjához, majd lekuporodott közéjük. Azok éppen beszélgettek, de Karmos nem értette, hogy miről, de nem is érdekelte. Sokkal inkább az étellel teli tálat tüntette ki figyelmével.
– Tervezem, hogy csatlakozok a keleti szigetcsoportokra induló expedíciókra. Pár hajós azt mondja, hogy ott talán létrehozhatnánk pár újabb települést. És a tengerészek pletykái szerint még keletebbre van egy földrész. De állítólag egy hajó azon túlra is eljutott, és egy másik hatalmas kontinens partvonalait látta. – A szürke pikkelyes kétlábú belenyúlt az edénybe, és előhúzott egy szaftos bogarat, majd a szájába dobta és elropogtatta. – Ha ezek igazak, akkor népünk számára végtelen földek állnak rendelkezésre, hogy benépesítsük.
– Nem vagy az a tengerészforma alak. Te ahhoz értesz, hogy a földet túrd – válaszolta erre a gazda párja.
A szürke pikkelyes két lábú csak most vette észre Karmost.
– Látom, beszereztettek egy prémest. Nagyon okos és magának való állat, de hűséges. Bár nem olyan okos, mint mi.
– Arra gondoltam, hogy ha egyszer lesznek majd fiókáink, akkor legyen majd kivel játszaniuk – mondta a gazda, miután megvakargatta Karmos hegyes bal fülét. A kellemes érzés végigszáguldott a prémes gerincén, a farka hevesen csapkodni kezdett. – Karmos családtag.
A szürkebőrű bólintott, majd kivett egy apróbb bogarat a tálkából, majd karmos elé rakta. A prémes előre ugrott, és lecsapott a finom falatra.
– Nagyon okosak, tényleg – mondta, majd végigsimította a prémes fülét. - Félelmetes, hogy az ezek a prémesek az utóbbi sok millió évszakot túlélték, és nem haltak ki. Sőt bizonyos fajaik, mint Karmosé, megközelítik a mi értelmi képességeinket. Ki tudja, mi lesz belőlük a jövőben?
– Ezt nem értem – szólalt meg a gazda párja, miközben a tálból kiemelt egy szaftosnak és kövérnek tűnő fehérre főtt hernyót. De nem emelte a szájához, hanem a kezében tartotta, pont Karmos orra előtt.
– Többek között ezért akarok elmenni a keleti szigetcsoportra, aztán a feltételezett szárazföldre, hogy megfigyeljem az esetlegesen ott élő állatokat. És talán ott is végezzek ásatásokat. Tudod, az elméletem.
Karmos szinte úgy figyelte a hernyót, mintha hipnotizálták volna. Mindenképpen meg akarta szerezni a jóízű falatot. Előreugrott, de a gazda párja jobbra lendítette. A csúszómászó helyett karmos a levegőbe harapott bele.
– Milyen elmélet? - kérdezte a gazda párja.
– Neki erről nem beszéltél – mondta a gazda.
Karmos közben feltápászkodott, majd kinyújtózott. Látta, hogy a gazda párjának három ujjú keze tőle balra lógott a hernyóval együtt.
– Az ásatások során rájöttem, hogy a talaj alatti kőzetrétegekből régen elpusztult lények megkövült maradványait lehet kiszabadítani. Bizonyos közönként ezek változnak. Más sokkal fejletlenebb lények maradványait lehet felfedezni, aztán náluk is fejletlenebbet, és így tovább. Amikhez hasonlókat ma már nem láthatunk, mert egy idő múlva egy részük tovább fejlődött, míg a mások kihaltak. Egy bizonyos fokig hozzánk hasonló felépítésű és csontszerkezetű lények csontjait találtam. De hirtelen ez megszakadt.
Karmos újra támadásba lendült, de a gazda párja felrántotta a karját a hernyóval együtt. Karmos felugrott, majd csalódottan felmakogott. Majd inkább leült, és továbbfigyelte a hernyót. Kövér volt, lédús és zamatos. Karmos meg nagyon éhes.
- Megszakadt?
- Igen, lentebb már több különböző, a ma élő pikkelyes fajokra egyértelműen nem hasonlító lények maradványait fedeztem fel. Pikkelyesek voltak, páran a ma élő nyálkás bőrűek jellegzetességeit hordozták, sőt találtam egy olyan lényt is, amely mint ha a pikkelyes és a prémes közötti átmenetet képviselte volna. Évszakokon keresztül vizsgáltam ezeknek a lényeknek a maradványait, majd miután rájöttem, hogy néztek ki, utána már könnyű volt arra is ráeszmélni, hogy mindegyik megfeleltethető egy napjainkban élő pikkelyesnek. Persze megtaláltam a mi őseinket is, amelyek kétlábúak voltak.
A gazda párja lejjebb eresztette a hernyót. Pont Karmos orra elé. A prémesnek taktikát kellett változtatnia.
– A mi formánk a domináns – mondta a gazda.
– Úgy bizony – válaszolta a szürkebőrű –, de valami történt, ami miatt ezek a pikkelyesek eltűntek, aztán a mi őseink léptek a helyükre. Így alakultak ki a háromszarvúak, a nyújtott nyakúak, a bunkós farkúak és a kétlábúak.
Karmos ekkor döntötte el, hogy mozgásba lendíti a tervét. Előreugrott, majd a hernyó felé harapott, majd amikor a gazda párja balra lendítette, karmos felemelte a bal mancsát, és meglendítette. A csapás eltalálta a hernyót, kiröpítve a kétlábú kezéből. Karmos előreszökkent, majd a szájába kapta a hernyót, és elrohant vele a szoba egyik sarkába.
– De mi lehetett ez a katasztrófa? - kérdezte a gazda.
- Lehetséges, hogy egy járvány, vagy az éghajlat megváltozása. De viszont, ha a mi időnkbe történne hasonló, akkor meglennének az utódaink. Lehet, hogy a primitív gyíkok foglalnák el a helyünket, vagy rokonaink a folyami pikkelyesek. Esetleg a prémesek, de szerintem ők zsákmányállatnak jók.
– Hogy ellent mondtál magadnak – mondta a gazda, miután a szájához vett egy óriási kukacot. - Te mondtad az előbb, hogy Karmos fajtája nagyon okos.
– Jó, de nélkülünk meddig bírnák. Nem sokáig. Mi adjuk nekik a táplálékot, a hajlékot, a védelmet. Tehát a pikkelyesek a világ domináns faja. Mindent túlélünk.
A három kétlábú tovább ültek. Egy szót sem szóltak.
Karmos ekkor végzett a hernyóval. Majd feléjük nézett. Újabb falatra várt. Egyszerűen nem bírta, hogy ha nem vele foglalkoznak. Mint ha nem is létezne.
Felmakogott, mire mind három kétlábú felé nézett.
– De lopni azt tudnak – mondta a gazda párja. Mind a hárman felugattak.
Miután vége lett a mulatságnak mindannyian kinéztek az ablakon. Az eget szinte ellepték az égből aláhulló lángcsóvák.
– Tűz az égből – mondta a gazda párja -, állítólag szerencsét hoz.
– Akkor szerencsés pár hetünk lesz – mondta a szürke bőrű.
Karmos leült, és tovább figyelte a kétlábúakat. A holnapi napja is ilyen lesz. Eszik, csavarog a városban, majd heverészik.
Közben a hullócsillagok csak hullottak, és hullottak.
