Az „elsüllyeszthetetlen” hajó
Külvilág / Történelem (2550 katt) | Homoergaster |
2012.06.30. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/4 számában.
Az „elsüllyeszthetetlen” hajó
…A múmia mindenkire csak a bajt hozta. Egy angol Egyiptom-rajongó úr miután megszerezte, a családját sorozatos balszerencse kísérte. Odaajándékozták a British Múzeumnak. Az ember, aki vitte, egy hét múltán rejtélyesen meghalt. Segítője megbotlott, és összezúzta magát. A múzeum fényképésze a másnapi felvétel előtt otthagyta az összeroncsolt hüvelykujját a metrón, amikor beszorult az ajtó-szárnyak közé. Segéde hazaérvén az egyik gyerekét vérben úszva találta, egy üvegablak cserepei vagdosták össze. A végül mégiscsak elkészült fényképen állítólag nem a múmia látszott, hanem a thébai papnő haragos-élő arca.
Egy kezdő egyiptológus tanulmányt akart írni róla, de hirtelen egy rejtélyes betegségben meghalt. Egy látogató gúnyosan viccelődött rajta, másnap felmondtak neki, a fia bolondokházába került. A vállalkozás, amibe a pénzét fektette, csődbe jutott. Sőt, már a felfedezőjének is le kellett vágni az egyik karját, amikor a fegyvere felrobbant a kezében. A társát „véletlenül” agyonlőtték.
A múzeum vezetése belátta, ez így nem mehet tovább. A múmia körül túl sok a rejtélyes haláleset és szerencsétlenség. Megmentőül lépett fel egy amerikai gyűjtő, aki nem ijedt meg, megvásárolta a tetemet. Felrakták egy hajóra, és az egy tavaszi napon elindult Amerika felé. Sosem érkezett meg. A hajó neve: Titanic… Ez a Titanic múmiájának legendája. Természetesen ez így, ebben a formában nem igaz, de filmre kívánkozik, és csodálom, hogy még senki nem vágott bele. Talán most a kerek évforduló majd kellő ösztönzést ad.
Visszatérve a múmiára, bár Ráth-Végh István az egészet kacsának minősíti, az a helyzet, hogy valóban felraktak egy konzervált testet a hajóra! A látnokasszony testét igenis a Titanic vitte volna Amerikába, ez nem legenda. A Titanic fedélzetén utazott 2200 utas, 40 tonna burgonya, 1200 palack ásványvíz, 700 zsák kávé, 35.000 db tojás, stb.; és egy darab múmia! Lord Canterville szállította Angliából New Yorkba!
A maga korában nagy tiszteletnek örvendő nő múmiáját Tell el Amarnában, Amenhotep-Ehnaton fáraó székhelyén találták. A múmia feje alól egy amulett került elő, melyen ez állt: „Ébredj fel az álomból, melyben alszol, és a szemed tekintete legyőzi mindazt, ami ellened tétetik.” Egyes vélemények szerint ez utalás a múmia radioaktivitására. Ez túl fantasztikusnak tűnhet. Ha továbbmegyünk, gondoljuk végig, hogy a tapasztalt tengerész, Smith kapitány milyen furcsán viselkedett a tragédia előtt és alatt. Ezt a perben anno sokat hánytorgatott magatartást esetleg a jósasszony radioaktív teteme (?!) okozhatta, mivel a kényes és értékes faládát nem a raktérben, hanem a parancsnoki híd mögött helyezték el. A radioaktív energia mellékhatásai még mindig nem tisztázottak teljesen. Az atomfizikusok azt már megállapították, hogy az embernél 5 rad már torzképződéshez vezet. Egyes sugárfertőzött betegeknél a normális 46 helyett 47 kromoszómát találtak, ami a mongoloid idiotizmussal azonos...
A hajó vízkiszorítása 76 ezer tonna volt, a hajótest négy bérháznyi széles, kolosszális gőzgépeinek mindegyike akkora volt, mint egy 3 emeletes ház. Gulliver utazásába illő volt, amikor 20 lóra volt szükség, hogy a hajó horgonyát keresztülvontassák Belfast utcáin. Néhány megfigyelőnek rossz érzetei támadtak a kolosszus méreteitől, melyek egy rémálom túlzásaira emlékeztettek. A neve pedig azóta is szimbólum. 1911. május 31. A Titanic majdnem kész, és méltóságteljesen siklik bele a kikötő vizébe. Ez volt az addigi legnagyobb mozgó tárgy, amit ember készített.
A Titanic nem csak a legnagyobb óceánjáró volt, hanem a legfényűzőbb is. Arra tervezték, hogy transzatlanti luxusutazásokat bonyolítson az óceánon. A fedélzetén könnyen elfelejtette az ember, hogy az valójában egy hajó, a White Star Line a Titanicot úszó palotának nevezte, és joggal. Az építők olyan magabiztosak voltak, hogy a próbaút mindössze 8 órás volt. Ekkor született a mondás: elsüllyeszthetetlen!
1912. április 10-én megkezdte első útját. 1912-ben a Titanic látványát szomjazó embereknek a kisebb testvérhajóról, az „Olympic”-ról készült filmeket vetítették. Sok ember képtelen volt felismerni a különbséget. Egy szabadságon lévő lelkész készített néhány megrázó képet utastársairól, ezek az utolsó hiteles képek. Másnap a Titanic kikötött Írország partjainál, mindössze 15 percre. Itt Braun atya kiszállt, és magával vitte a képeit. Többek közt Edward John Smith kapitányról, aki lebámult a hídról az alant folyó rakodásra. Aztán a Titanic elhajózott a legendák világába, 73 évig nem készült róla új kép. Annak az éjszakának tragédiája, rettegése és ironikus felhangja több mint 70 éven át megragadta az emberek képzeletét.
1912. április 15-re virradó hajnali 2 óra 20 perc. Ebben a percben tűnt el végleg a fagyos vízben a hajó, melyből és első, egyben utolsó útján legenda lett. Az emberiség megsiratta a luxushajót, és ápolta az emlékét. Elsősorban filmeken, melyek elkészülésükkor mindig a legaktuálisabb nézeteket és ismereteket tükrözték az eseményről.
A Titanicon volt vetítőterem is. Állítólag egy 60 perces némafilmet vetítettek azon az éjszakán: „A Poseidon-katasztrófa” címmel. A nézők körében nagy siker volt, ezért újra leadták. A második vetítés végén tudták meg, hogy ők is süllyednek…
Az első és egyetlen „original” film egy 1912-es Newsreel, amely még a katasztrófa előtt készült, s láthatóak benne a későbbi dráma főbb szereplői. A háború után pedig 1929-ben már két részes filmet forgattak a hajóról. Itt még kevés a valós részlet. Túl közel van még az eset.
A második világháború alatt 1943-ban is készült egy Titanic film, ez egy propagandafilm. A német propagandaminisztérium megbízásából Herbert Selpin rendező kezdte el a filmet. A két rendezőt elfogyasztó produkció forgatásába még a Gestapo is belekavart, amikor letartóztatta Selpint. Ezután Werner Klinger fejezte be a német Titanic-filmet, amit aztán Dr. Goebbels betiltott. Mégpedig azért, mert a pánikoló emberek látványa felkavarhatta a nézőket.
Ennek a filmnek egyes jelenetei már ismerősek lehetnek a Cameron-féle produkció rajongóinak is. A háború után a győztesek hazavittek belőle egy-egy kópiát. Az oroszok például egy mesteri utószinkronnal finoman áthangolták a német filmet úgy, hogy azt a honi közönség eredeti szovjet alkotásnak hitte! Ebben a filmben van először tolvajlás, amelyben valaki a fedélzetközből egy első osztályú kabinból akar elcsenni dolgokat. Ez az eset más előjellel, de még Cameron filmjében is feltűnik!
Több alkotásban látható egy jelenet, melyben Bruce Ismay – a White Star Line elnöke – gyorsabb tempóra ösztökéli a kapitányt, ezzel siettetve a katasztrófát. A németek voltak azonban az elsők, akik pusztán angolellenes fogásként a jéghegy mellé tették csapásnak a gonosz, kapitalista Ismayt. Mivel korábban a még létező White Star Line vállalat mindenkit perelt „hitelrontásért”, csak ebben a filmben jelenik meg először a hajó neve, a kapitány, a bátor első tiszt, William Murdoch, de német néven Petersenként. Az angolok csupán apró jeleneteket hasznosítottak több fikciós és dokumentumfilmben. A film ma megtekinthető a Youtube videómegosztón eredeti német hanggal, angol felirattal.
Egy 1953-as amerikai film következik, de ez érdektelenségbe fulladt, főleg, mert érzelgős szerelmi szálat fűztek bele, és a történet végét elkapkodja. Egy évvel később kezdte meg diadalútját a színes film, végképp kiütve a régies fekete-fehér giccset.
A hollywoodi érzelgés után egy már eléggé realisztikus alkotás 1958-ból, Walter Lord: A night to remember (A Titanic pusztulása) című könyvéből. A filmben tűnik fel először Thomas Andrews, a hajó tervezője, aki együtt merül a mélybe a „…technológiai szörnyszülöttével…” – Lord Darth Vader epés megjegyzése Tarkinnak a Halálcsillagról, noha ő maga is az.
Roy Ward Baker több mára kötelező klisét vezetett be, például az óceánjáró étkészletének összetörése, illetve a gyáva Ismay és a süllyedő kolosszus kontrasztját. Az elsüllyeszthetetlen Molly Brown c. 1964-es musicalben a csak másodpercekig látszó hajó képét az előző filmekből ollózták be. Fontos még az S.O.S. Titanic c. angol TV-produkció (1979), ami ismét felélesztette az érdeklődést.
Cameron úr filmjéről nem kívánok sokat írni… adja magát. Mindössze egy személyes élményt elevenítenék fel. Amikor másodjára is műsorára tűzte a szentesi mozi, egy keddi napon néztem meg újból, mindjárt két alkalommal egymás után, 6 és fél órát ülve a teremben. Meg se kottyant. Eddigre 11 Oscart gyűjtött be a film, és a mozi tömve volt. A második alkalommal az előttem lévő sorban ülő rendkívül fiatal legény egy kérdésre válaszolva közölte az érdeklődővel, hogy ő már hatszor látta a filmet. Ez a jelenet engem a csillagháború körüli hercehurcákra emlékeztetett. Ott és akkor mi is úgy néztük az aktuális Star Wars epizódot, mint ahogy a láncdohányos szívja a cigarettát… halálig. Ez nagyon jellemző volt a kor, a 90-es évek közepe megaprodukciója körüli miliőre.
Mint talán sikerült érzékeltetni, számtalan film és könyv foglalkozott a legendával.
A hazaiak legismertebbje Dékány András S.O.S. Titanic c. ifjúsági regénye. A példány, amit olvastam 1979-ben már a harmadik kiadás volt. Az elsőt a szerzői jog örököse 1967-től jegyzi. Az ifjúsági regény formátum, egy antikapitalista példabeszéd – a kor okán –, de ugyanakkor kellemes, olvasmányos a stílus. Sok benne a tárgyi tévedés, szintén a kor miatt, az egyik legdurvább az utolsó mondatban az, hogy a Titanic roncsa milyen mélységben hever. A könyv szerint ez „mindössze” kétezer-ötszáz méter.
A regényben Bruce Ismay és Smith kapitány a Cunard hajóstársaság által birtokolt Kék szalagot, a Blue Ribandet akarja megszerezni! Emiatt „Murdock” első tiszt és a kapitány között kibékíthetetlen ellentét van. Egy ízben a rádiósszobában gyakorlatilag majdnem összeverekednek! Legalábbis ezen aggódik a távírász. „Murdock” (a könyvben így írják az első tiszt nevét) aggódik a jégveszély miatt, amit az öntelt és arrogáns Smith kapitány semmibe vesz. Szerinte ez a konkurencia, a Cunard dezinformációja csupán. A derék első tiszt a korábbi hajójára az Olympicra üzen, hogy figyeljék a jéghegyeket, és értesítsék. Az Olympicre még visszatérek.
1979-ben a „Népszerű történelem” sorozatban magyarul megjelent Walter Lord könyve: „A night to remember”, magyar címe: A Titanic pusztulása. Újabb film is készült belőle egy évvel Cameron mozija előtt, és Catherine Zeta-Jones játszotta benne a főszerepet.
1898-ban megjelent egy kisregény. Egy bizonyos Morgan Robertson nevű ember írta. Az író képzeletében előkelő utasokkal töltötte meg a gigász luxuslakosztályait, és elmesélte, ahogyan az óriás az első útján, Amerikába menet jéghegybe ütközik és elsüllyed. A mű címe: „A Titan roncsa, a hiábavalóság” Robertson regényében a hajó vízkiszorítása 70 000 tonna volt, a White Star Line hajójának 66 000 tonna. A valódi hajó hossza: 882,5 láb, a regénybelié: 800 láb. Mindkettő 3000 embert tudott befogadni. A történet 14 évvel a valóságos esemény előtt, még a XIX. században jelent meg.
Azt írják a neten, hogy Robertson látó volt, és nagyon szegényen halt meg. Művének hetedik fejezetében történik meg a katasztrófa. A „Titan” az orrával fúródik egy jéghegybe, és említi, hogy ha kevesebb vízhatlan rekesz sérül, a hajó nem süllyed el. Leírja a fűtők halálát, a nagy gépek kiszakadását helyükről. „…a Titan pedig lassan hátrált, és visszaereszkedett a tengerbe, ahol erősen megsüllyedt oldallal lebegett, mint egy halálra sebzett, vonagló szörnyeteg.”
Robertson, bár megjósolta az esetet, de úgy hírlik, maga is a Titanickal utazott, és odaveszett. Nem tudom, mi ezzel a helyzet, csak azt, hogy a jósok-látnokok, a saját sorsukat még ha tudják is előre, nem tudnak kitérni előle! Ez viszont biztos!
Volt még egy folytatásos regény is, amit egy angol napilap közölt le, pár hónappal a Titanic hullámsírba merülése előtt, ami szintén hasonló volt a valós eseményekhez. Ebben az Olympic mentette meg az utasokat.
Most egy különleges alkalom adódott a számomra… egészen vad és borzasztó alkotást mutathatok be, a kegyetlen, B-kategóriás horror műfajából. Sok esztendeje birtoklok egy szörnyű képregényt, az olasz „Dracula Club” című füzetet. „11 episodi completi”, hirdeti a borító, amin egy őrült külsejű pasas egy képkeretben a falhoz szögezett egy nőt, mint valami Mona Lisát. A képregényt ritkán forgatom, mert nagyon kemény. Olyan szösszenetek vannak benne, amit csak fanatikusok bírnak gyomorral. Most az egyik legszelídebb alkotásról pötyögök egy kicsit, ami a „14 aprile 1912” sokatmondó címet viseli.
A képregény megértéséhez nem kell tudni olaszul. A lényege: Londonban 1932-ben egy halálra ítélt vár az akasztására. A fickó be van tojva, nem akar meghalni. Kitépi magát az őrei markából, és beront egy ajtón… a Titanicon találja magát, a hajó süllyed, pánik van. Egy láthatóan ismerős nő megszólítja. A fickó habozás nélkül megöli, és átöltözik a ruháiba. Amikor a fedélzetre visszamegy, az üres, mindenki elment… azaz mégsem. A Titanic halottai, szörnyűséges vízi hullák, őt akarják! Igazi zombis jelenet! Pánikban ugrik át a korláton… aztán megállítja a kötél, hallatszik, ahogy eltörik a nyaka. Az ítéletet végrehajtották, közben az elítélt újraélte tettét… Az utolsó képen kötéllel a nyakában zuhan a mélységbe a Titanic roncsa felé…
Amikor a katasztrófa után 73 esztendővel, 1985. szeptember 1-jén Robert Ballard és Jean-Louis Michel expedíciója rátalált a roncsra, az véget vetett a korábbi, meglehetősen naiv megközelítéseknek. Ekkor kiderült, hogy a roncs kettétört még a felszínen merülés közben. A korábbi elbeszélések és filmek úgy mutatták be a katasztrófát, hogy a hajó egyben merült víz alá, noha több szemtanú említi a hajótest szétroppanását. Még a felfedezés előtt 5 évvel készült „Titanic kincse” című kellemes hidegháborús akciófilmben is egy darabban hozzák a felszínre a roncsot. A filmben bemutatott mélytengeri akció hangulatilag a mai nézőt Jules Verne által leírt kissé naiv kalandokra emlékezteti a „Nemo kapitányban”. Azért akad komor epizód is, az egyik kutatóhajó összeroppan a mélyben. Szerencsére ez a valóságban nem következett be.
Egy évvel a megtalálás előtt már volt egy keresés, részben már ezt is Ballard vezette. 390 négyzetkilométernyi területet kutattak át, több mint 3200 méter mélyen pásztázták a tengerfeneket hanglokátorokkal és kamerákkal. De a Titanic nem volt ott, ahol gondolták. Ballardról tudni kell, hogy csupán mellékesen találta meg a Titanicot, mert a haditengerészet finanszírozásával igazából elsüllyedt USA atom-tengeralattjárókat keresett. A „Titanic ügy” Ballard privát agybaja volt, a katonákat nem hatotta meg.
1985. szeptember 1. hajnali 1 óra, a keresés 56 napja tartott már, amikor a képernyőn valami szokatlan látszott. „Hajóroncs!” - kiáltotta valaki. „Meg kellene keresni Bobot! Ez tetszeni fog neki!” Aztán egyszerre csak felismerték az egyik kazánt. A felfedezők üvöltöztek, visítoztak, fel-alá ugráltak, akár egy rakás kölyök. Aztán hirtelen lehiggadva eszükbe jutott a tragédia, és szinte összeroppantak. Ott voltak a dráma színhelyén! Ott álltak az éjszakában, lehajtott fejjel, némán, egy nagy érzelmi hullámvölgyben, Új-Fundland partjaitól 350 mérföldre, a roncs felett. Ballard a felfedezés után hónapokig bujkált, nem akart beszélni róla, de aztán összekapta magát, ahogy egy tudóshoz illik. Vissza akart menni, hogy közelebbről is megnézze.
1986. július 13-án próbálták meg először tengeralattjáróval megközelíteni a hajót, az ALVIN tengeralattjáróval, mely a kor technológiai csúcsa volt. Feltérképezett tenger alatti hegyeket, megtalált egy elveszett hidrogénbombát is, és ekkor a leghíresebb hajóroncshoz merült le. Abban a mélységben akár a Holdon is lehettek volna, az ALVIN egyedül volt.
Takarékoskodás miatt gravitációs sebességgel zuhantak a mélybe, ami így is két és fél órás volt. Ezt az időt a feszes várakozás és az unalom keveréke jellemzi… mint a fogorvosi rendelőben. Amikor végre megtalálták a roncsot, fel kellett jönniük, mert gondok voltak az ALVIN-nal. Csak kb. 10 másodpercig látta Ballard a roncsot. Másodjára a terv szerint mentek a dolgok. A hajóorr, akár egy szellem, úgy bukkant elő a mélység homályából a fényszórók kévéjében. A Titanic nem elveszett többé, és a legenda új fejezettel bővült ezen a napon. A roncsot fémevő baktériumok, ún. rozsdacsapok falják fel lassan. A roncs két darabban fekszik odalenn, kb. 550-600 méterre egymástól...
Mérete ellenére a Titanicot jól lehetett kormányozni, ezt azért írom le, mert szokták állítani, hogy a hajó nehézkes volt, ez nem igaz, csak nagy. Az egyik utólagos feltevés azt állítja, hogy a hajót rosszul építették, gyenge anyagból. Ehhez kapcsolódóan tenyésznek az összeesküvés elméletek, amikre most nem is annyira röviden kitérek. A Titanic testvérhajója, az Olympic már öt utat tudott maga mögött, amikor a még nagyobb Titanicot még csak építették. A két hajó között a legfeltűnőbb különbség az „A” fedélzetben rejlett: az Olympicon nyitott volt, míg a Titanicon zárt. Tehát az elmélet:
1911. szeptember 20-án az Olympic a southamptoni kikötőből kivezető útján összeütközött a Királyi Haditengerészet HMS Hawke nevű páncélos cirkálójával. Az ütközés során hatalmas rés keletkezett a hajó oldalán, megsérült a jobb propeller, de a hajó gerince is. A javítás sok időbe, és pénzbe került volna. Ráadásul a Titanic építőinek az Olympic javításán kellene dolgoznia, így csúszik amannak az elkészülte! Az elmélet szerint takarékosságból – idő és pénz – az Olympicot építették át a Titanická!
A White Star Line gyakran használta az Olympic képét a Titanic reklámjához… ezek szerint nem alaptalanul. Mindössze hat és fél hét alatt átépítették a sérült hajót Titanicnak! Közben azért a titoktartás mellett néhány egyéb fontos részlet is volt. Ki kellett cserélni a navigációs rendszert, a bútorokat, a mentőcsónakokat, mentőgyűrűket. Az utolsó pillanatban lettek vele kész, például a legendás tornateremmel. (Emlékezzünk még Cameron filmjében is említi a hősnő, hogy érezni lehetett a friss festés szagát. Nem beszélve egyéb beszámolókról, az egyik túlélő emlékszik, hogy a csónakfedélzeten még a süllyedés fagyos éjjelén is érezte a festékszagot!)
Amikor a roncsról felhoztak egy tökéletes állapotban lévő harangot, semmilyen feliratot nem találtak rajta! Lecsiszolták róla, hogy Olympic??!! Az bizonyos, hogy a névtelen harang egy ilyen megalomán hajón elég fura! Paddy Felton, aki a hajón szolgált, még a 70-es években elsőként mesélt róla, hogy már az induláskor a kikötőben hallott pletykálni a hajócseréről. Ráadásul azt állítja az elmélet: a Titanic katasztrófája előre eltervezett volt! A Californian, amely nem messze állt a szerencsétlenség helyétől, az előre megbeszélt jelre várt, hogy elkezdje a mentést.
A számításba azonban hiba csúszott, sorozatos félreértések és Murdoch első tiszt azon rendelkezése okán, amellyel balra fordította a hajót, eltért a tervtől, távolabbra kerülve a megbeszélt helyszíntől. Az összeesküvők szerint a Californian fedélzetén azért utaztak olyan kevesen, hogy beférjenek a Titanic utasai, akiket mind meg kellett volna menteni! Az elmélet szerint ez egy gigászi biztosítási csalás volt, amelyben a súlyosan sérült Olympictől akartak megszabadulni!
A Californianról utólag kiderült, hogy a szállítólevelei szerint – állítólag – 3000 darab női blúzt, valamint 2000 gyapjútakarót szállított Angliából az USA-ba, ami elég különös, ha figyelembe vesszük, hogy a hajó raktere ezzel a cuccal csak úgy egyötödéig telt meg. Akkoriban egy angliai bányász-sztrájkból kifolyólag a szén olyan drága lett, hogy minden kereskedelmi hajó maximalizálni igyekezett a rendelkezésére álló raktér kihasználtságát.
A hajó tulaja, J. P. Morgan üzletember, mellesleg White Star Line részvényes rajta volt a Titanic VIP-utaslistáján, ám április nyolcadikán – 2 nappal az indulás előtt betegségre hivatkozva lemondta az utat. Egy Robin Gardiner nevű ember több könyvet is írt a témáról. Állítólag kinyomozta, hogy az Olympic 1911 késő őszén összeütközött a brit haditengerészet már említett cirkálójával. Az óceánjáró nagyon komoly, strukturális sérüléseket szenvedett, és az illetékes főhatóság alkalmatlanná nyilvánította hosszabb utakra, ráadásul nem is volt bebiztosítva. A White Star-t a csőd fenyegette. Úgy látszott, végleg elveszíti a riválisával, a Cunard tengerhajózási vállalattal folytatott versenyt.
Közben megszületett a Titanic átka nevű városi legenda is. Állítólag a lemezek összeszegecselésénél az egyik munkást szó szerint beleépítették a hajóba! A történet szerint nem bajlódtak a kiszabadításával, mivel az sok időt elvett volna a nagyon kevésből. A legenda szerint, miután elhalt a kétségbeesett kopogtatás, többször találkoztak a fickó kísértetével. A Titanic lajstromszáma 3909 04 volt. Egy tükör és némi fantázia segítségével kiolvasható belőle: No Pope. Akkoriban Belfastban már megvolt a máig tartó feszültség a protestánsok és keresztény felekezetűek között. Amikor erre rájöttek a keresztények, egy időre sztrájkba léptek. Amikor legénységet toboroztak a Titanicra, hajóépítő üzemben is kitették a felhívást. Bár közel kétszeres bért ígértek a karbantartóknak, a több ezer ott dolgozóból összesen 6-an jelentkeztek! Egy sem az építők közül!
Nem lehet egyértelműen eldönteni, mi a helyzet. Van még egy elgondolkodtató adalék: amikor Robert Ballard ’85-ben megtalálta a roncsot, és egy kis távirányítású robot először hatolt be oda, ahol az addig eltelt 73 évben senki sem járt, némi zavar támadt. A robot egy olyan válaszfalba ütközött, ami egyetlen tervben sem szerepelt! Az elmélet hívei szerint ez a fal tartotta össze az Olympic eltört gerincét!
Végezetül egy rendkívül vad, és ezért rendkívül szimpi elmélet: két évvel az első világháború előtt már minden nagyhatalom készült egy esetleges konfliktusra. A németek szerették volna kipróbálni a nemrég kifejlesztett U-bootok hatékonyságát. Az U-1 lesben állt a jéghegynél, aztán kilőtt a Titanicra egy torpedót. Majd szépen elúsztak a jéghegy alatt, arra meg ráfogták! Szabad a gazda, kész film! A legendák után vissza a tényekhez.
1912. április 14. éjjele. A háromszázmillió kilogramm szorozva méter per-szekundum lendületű, a víz fölé vagy 30 méterre kiálló jéghegy úgy nyitotta fel a 46 millió kilós hajó oldalát, akár egy pléhdobozt. Az ilyesmi még egy szuperül páncélozott csatahajót is elsüllyeszt. Mindössze 5 másodperc alatt a vízzáró rekeszek 60 méter hosszan felhasadtak. A 16-ból 6 vízzáró rekesz sérült meg. Ha csak négy sérül, a hajó nem süllyedt volna el, így viszont sorsa megpecsételődött. Valószínűleg, ha az orrával ment volna neki, megsérül ugyan, de nem süllyed el.
A legsúlyosabb eset, amit el tudtak képzelni, hogy egy másik hajóval ütközve, kettőt elönt a víz. Ilyen hosszan elnyúló, súrlódó ütközést a hajózás addigi történelme nem ismert. Ez tehát a vég kezdete a „legnagyobb” és az „elsüllyeszthetetlen” Titanicnak. A dráma részleteibe nem merülök bele, csak azért sem, mert meg lehet nézni Mr. Cameron grandiózus filmjét, amely immár már 3D-ben süllyed a mozikban. Azon kívül számtalan forrás – írott és mozgóképi – foglalkozik vele.
A 100 éves kerek évforduló okán csak a National Geographic három új filmmel rukkolt elő. Ráadásul az egyik filmben maga a filmguru vizsgálja újra a süllyedést és a fenékre érkezést aprólékosan. A NatGeo-féle Cameron-os vizsgálódás egyik legfontosabb része az óceán fenékbe csapódás legmodernebb bemutatása. Nem újdonság a roncs orr részének megközelítőleg 60 km-es végsebességgel való becsapódása, és Charles Pellegrino már 2004-ben a roncsra zúduló vízoszlopról ír könyvében, melyet egy vulkáni erupciós oszlophoz hasonlít. A NatGeo csodás animációval be is mutatja. A Titanic fizikája, a Vezúv fizikája, a Tornyok fizikája. Minden mindennel összefügg. Vagy másképp: „…ami lent van, ugyanolyan, mint ami fent van, és ami fent van ugyanolyan, mint ami lent van…” (Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina)
A Titanic túlélőit egy szentesi is látta, Locskai József 13 éves volt akkor, és a Carpathia utasaként nézte végig a mentést. A sakkmestert egész életében nyomasztotta a túlélők látványa. Arról mesélt később, hogy „…mindenki a maga bőrét mentette. A legtöbben görcsöt kaptak a hideg vízben, volt, aki később tüdőgyulladásban halt meg, s útközben a tengerbe temették őket. Láttam megőrült anyát, aki férjét, gyermekeit veszítette el, s hallgattam az árván maradt gyerekek iszonyú sírását.” A tragédia szentesi tanúja 1978 októberében távozott az árnyékvilágból.
Ahogy az lenni szokott, egy ilyen megrázó eseményt alaposan kivizsgálnak, úgy Amerikában, mint Angliában vizsgálóbizottságokat állítottak fel. Ezek a testületek hosszasan vizsgálgattak, némileg ellentmondásokba bonyolódva. Ahogy előrehaladt az események feltárása, egyre több lett a bizonytalanság. Időnként bohózatba illő jelenetek is előfordultak. Ez már csak így szokott lenni, amikor az okostónik okoskodnak. Az amerikai kongresszusi bizottság egyik tagjának, bizonyos Smith szenátornak a kérdését abszolút kedvelem, amelyet Lowe ötödik tiszthez intézett. Kérdés: „Miből áll egy jéghegy?” Lowe türelmes válasza: „Jégből!” Ki hitte volna! Erre való a vizsgálóbizottság, az adófizetőknek tudniuk kell az ilyen fontos részleteket!
Úgy látszik, minden kor telítődve van a jegyzőkönyvnek villogó kreténekkel. Egyébként a bizottság szótöbbséggel hatálytalanította azt a rendelkezést, ami megtiltotta Ismaynak és a tiszteknek, hogy elhagyják Amerikát. A vezérigazgatót Angliában felmentették, és minden a kapitányra kentek, aki már nem tudott védekezni. Nagy izgalmat keltett, hogy a negyedik tiszt kijelentette: szemhatáron volt egy hajó, amely noha rakétákkal jeleztek, nem segített. Először azt hitték, hogy a Heling Olaf nevű dán gőzös volt, aztán arra gondoltak, hogy a tiszt hallucinált. Különben a beszámolók szerint más hajókon is előfordult, hogy a tiszta, nyugodt tengert nem tudták elválasztani a csillagos égtől, ami tükröződött a rezzenetlen vízen.
A Californian viszont ténylegesen elmulasztotta a segítségnyújtást, s ezért a kapitányát, Stanley Lordot megbélyegezték. Lord 1962-ben bekövetkezett haláláig tagadta vétkességét, és fél évszázadon át perelt, hasztalan. Egy évvel később bomba robbant, amiről mostanság fura módon nem hallani. 1963 tavaszán ugyanis nyilvánosságra került a 84 évesen elhunyt Henryk Naess izlandi kapitány végrendelete, amely tisztázta a rangját vesztett, elcsapott Staley Lord nevét. Naess beszámolt arról, hogy a katasztrófa éjjelén a Sámson nevű vitorlás-gőzös kapitányaként mintegy 10 mérföldnyire volt a Titanictól.
A szolgálatos matróz jelentette neki, hogy „furcsa fényű csillagokat lát”, és ő megállapította, hogy azok rakéták. Nem gondolt azonban arra, hogy bajba jutott hajó, inkább azt, hogy a rakéták az amerikai Parti Őrség jelzései. Mivel tilos vizeken járt, és a rakománya sem volt makulátlan, így nem sietett a fények forrásához, hanem sürgősen elvitorlázott onnan! Később a hajónapló adatai alapján megállapította, hogy tíz mérföldre halad el a süllyedő hajótól, tehát ha a helyszínre siet, megmenthette volna a halálra ítélt utasokat. A hajóskapitány egzisztenciája védelmében hallgatott, de a végrendeletében felfedte bűnét. Ha a Sámsonon lett volna rádió, nem halt volna meg 1500 ember...
Egyébként a vizsgálódásról 1984-ben egy film is készült: Titanic, egy katasztrófa utójátéka címmel.
A géptündér világ víziója, mely a technikával felvértezett ember határtalan lehetőségeiről regélt, az óriás pusztulásával szertefoszlott. Véget ért egy korszak. Amikor alámerült, magával rántotta a technológiai optimizmust, az egész kort, ami kitermelte. Többé nem voltak olyanok a dolgok, mint előtte. Két évvel később pedig kitört a „Nagy háború”, ami az álmokat végképp rémálmokká változtatta. A hajón végig az út során fennmaradtak a társadalmi korlátok. Ez uralta azt a kort. A lövészárok sara, a senkiföldjének bomló hullákkal teleszórt holdfelszíne marta szét először e korlátokat. Az emberek által irányított gépezetekkel lemészárolt embertömegek olyan méretet öltöttek, a mit korábban elképzelni se tudtak. Ennek a hullahegynek az árnyékában eltörpül a Titanic tragédiája, ám ettől még nem válik jelentéktelenné. A roncs egy műemlék, az emberi nagyravágyás és beképzeltség mementója.
Ami a hajóból maradt, ott hever odalenn. Az a hely még pedig mindig ismeretlenebb számunkra, mint a Hold...
Hogy e rémálmok vajon véget érnek-e 100 esztendővel a tragédia után, még nem tudni… tartok tőle, hogy nem. Pandora szelencéje kinyílt, nehéz visszacsukni...
Források:
Szentesi élet, 2012. április 20-i száma
Filmvilág, 2012. április
Látkép extra 2011 tél
Morgan Robertson: a Titan roncsa, a hiábavalóság 1898
Szepes Mária: Smaragdtábla 1994
Dékány András: S.O.S. Titanic! 1979
Pintér István: Botrányok a XX. Században 1969
Philipp Vandenberg: A fáraók átka 1995
Walter Lord: A Titanic pusztulása (A night to remember) 1979
Ráth-Végh István: A fáraó átka 1977
Charles Pellegrino. A Vezúv kísértetei 2006
Dracula club 1991
National Geographic magazin 2012. április
A National Geographic filmjei:
Titanic special a 90-es évekből, ismeretlen dátummal valószínűleg ’92
Cameron és a Titanic 2012
Titanic, az ügy lezárva 2012
Youtube:
1912 Newsreel
Titanic 1929
Titanic 1943
Titanic 1958
S.O.S. Titanic 1979
Más filmek:
„A Titanic kincse” 1980
James Chameron: Titanic 1997
Internet:
konteo.blogrepublik.eu/2011/02/01/a-titanic-sztori/
http://www.bartcop.com/titanic-sinking-info.htm
Előző oldal | Homoergaster |
Vélemények a műről (eddig 2 db) |