Munkacím: Emberiség

A jövő útjai / Novellák (954 katt) intergold
  2012.08.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/8 számában.

- Nem találtok majd odakinn semmit.

William megdermedt. Fia nem nézett rá, miközben a halk szavak elhagyták az ajkait. Már magában az is fura volt, ha Alex megszólalt - ritkán tette ezt -, de amit most mondott, attól apja hátán végigfutott a hideg.

- Hogy érted ezt, Alex? - guggolt le William fia mellé. - Hol nem találunk semmit?

A fiú felnézett. Fiatal, alig hét esztendős arcán, amely azonban egy négyévesé volt, nem tükröződtek érzelmek. Szeme nem az apját nézte, a távolba révedt, mint mindig. Szája szegletében egy izom megrándult, miközben tétovázott, majd úgy látszott, elszánta magát, és a mappájáért nyúlt. Alex imádott rajzolni, ami azt illeti, minden szabad percében a papír fölé görnyedt. És ráadásul nem is csinálta rosszul: már egészen kis korától minden rajzpályázatot és versenyt megnyert, amin csak elindult.

Most is egy lapot vett elő becses gyűjteményéből, és az apjának nyújtotta.

William kezébe vette a rajzot, és homlokráncolva nézegette. Egy fura, doboz formájú szerkezet volt a papíron, gondos aprólékossággal megrajzolva. A doboz oldalaiból csövek csatlakoztak a szerkezet belsejében lebegő gömb felületére. A férfi felfigyelt rá, hogy némelyik csőköteg úgy csoportosult, hogy a végükön lévő kicsiny lámpák a Göncöl-szekér képét vetítették a gömb felületére, míg mások a Dél Keresztjét, vagy éppenséggel az Orion-övet formázták. A gömb belsejében egy kék és zöld foltokkal tarkított újabb gömböcske úszott a feketeségben, mellette szálkás, fehér betűkkel ez állt: FÖLD.

- Tartsd meg! - súgta Alex az apjának. - Hogy eszedbe jusson, ha ott leszel.

William a karjaiban tartotta a feleségét. Mindig így tettek, mielőtt kilépett az ajtón, amikor indulnia kellett. Hallgatták egymás szívverését és lélegzetvételét, és ő erőt gyűjtött, hogy hihessen. Hogy hihessen abban: akármerre megy is, akármilyen veszélyek leselkednek is rá odakinn a szépségek mellett, itthon azért még van élet, van szívverés és lélegzet, és neki érdemes visszajönnie.

Lassan kibontakozott Helene karjaiból.

- Alex nagyon érdekesen viselkedett az előbb odafenn - intett fejével az emelet felé. - Mikor felmentem, hogy elbúcsúzzak tőle, egy rajzot nyomott a kezembe, és azt mondta, nem fogunk odakinn találni semmit. Te beszéltél neki a küldetésről?
- Egy szót sem - rázta a fejét a nő. - Minek beszéltem volna? Szerinted megértette volna?
- Nem tudom - sóhajtott William -, de tulajdonképpen mindegy. Mennem kell.

Helene nem marasztalta. Legszívesebben átölelte volna a bokáit és asszonyi szíve minden erejével kérte volna, hogy ne menjen, de a józan ész ez alkalommal is felülkerekedett benne. Így aztán csak sóhajtott egy mélyet, valahonnan a szíve tájékáról. Aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie. Nézte a becsukódó ajtót, miközben szájáról lassan elpárolgott férje búcsúcsókjának íze.

William beült ezüstszürke Pontiacjába, és bedugta a kulcsot. Még egy utolsó pillantást vetett a házra, mielőtt gyújtást adott volna az autónak.

Istenem, de messze lesz mindez néhány napon belül!

Érezte, ahogy a hideg, mint valami sejtelmes kéz, felkúszik a hátán, és kiverte a víz. Olyan vállalkozás részese, melyről néhány éve még csak álmodni sem mert senki még a NASA-nál sem, olyat hajt végre néhány napon belül harmadmagával, ami az istenek olümposzi csúcsára emeli. Már persze, ha a szuperszámítógépek minden bitet jól számoltak. Ha nem...

Gázt adott, és elindult.



Két napos karantén következett. Eközben az űrhajósoknak az volt a feladata, hogy pihenjenek, no meg persze átengedjék magukat a kényelmetlen bár, de utolsó orvosi vizsgálatoknak. Egyetlen szavuk sem lehetett: a houstoni központ minden jóval ellátta őket, amit a néhány napos, start előtti várakozásban csak megengedhettek maguknak. A hangulat mégis feszült volt.

A tapasztalt, Holdat is megjárt űrhajósok idegenkedve gondoltak az új modellre. A modellre, ami vagy megöli őket, vagy pedig megnyitja előttük az Univerzumot. A Hiperhajtóműre.

Néhány éve kezdődött, 2007-ben. Akkortájt került a NASA elit fejlesztőmérnöki csapatába az újonc Norman Gates, akinek rendkívüli fiatalságával csupán lelkes volta vetekedett. A fiú csaknem mindenhez értett: otthon volt az asztrofizikában, a kvantumdinamikában, a térelméletek kombinálásában, a kémia legmagasabb szintjein éppúgy, mint a görög mitológiában, vagy akár a magyar mondavilágban, bár ez utóbbiaknak nem túl sok hasznát vette Houstonban.

Főnökei hamar rájöttek, Norman egy zseni. Abból a fajtából való, akinek nem érdemes a taníttatására költeni, inkább adni kell neki egy jól felszerelt laboratóriumot, néhány jól képzett szakembert, akiknek nem derogál, hogy egy náluk tíz évvel fiatalabb társuk vezetése alatt dolgoznak, hagyni kell, hogy célokat tűzzön ki maga elé, aztán pedig annyi pénzt kell neki adni a munkájához, amennyit csak kér.

Nos, így is tettek. És Norman nem okozott csalódást. Alig három év elteltével előállt egy szerkezettel. A gépezet nagyjából akkora volt, mint egy jól megtermett gőzmozdony, ám annál - legalábbis Norman szerint - sokkal hatékonyabb volt, már ami a távolság leküzdését illeti.

Mikor bemutatta találmányát az Űrkutatási Hivatal vezetőinek, no meg az Államok elnökének, egyszerűen nem tudta annyira leegyszerűsítve előadni a működési elvét, hogy azt mindenki meg is értse. Még azok is, akik a legtöbbet képesek voltak felfogni a dologból, leragadtak ott, hogy az újfajta hajtómű valamilyen módon megzavarja a harmadik dimenzió normális kiterjedését előidéző szubatomi részecskék áramlási vonalait, amivel aztán összegyűri maga körül a teret, mint egy napilapot szokás, majd a művelet egy óvatlan pillanatában, kihasználva a milliárd éves Univerzum szekundumnyi figyelmetlenségét, a tér egy másik pontjába helyezi át magát.

Na, tessék! Ehhez szóljon valaki. Nem sokan tudtak.

Jobb híján el is nevezték Hiperhajtóműnek. Hiába tiltakozott a zseni, hogy ennek a szerkezetnek semmi köze nincs a nulltérhez, vagy hasonló dolgokhoz, nem figyeltek rá. Aztán meg amúgy sem volt sok ideje tiltakozni az elnevezés ellen, mert furcsamód a publikálás utáni hónapban szőrén-szálán eltűnt. Lehetett találgatni, hogy a marslakók küldték-e, hogy generációs ugrást idézzen elő a technológiánkban, vagy hogy ember volt-e, akit a Nagy Testvér félreállított, de mindez tulajdonképpen már nem számított. Ha sohasem kerül elő, az a zseni már valószínűleg így is többet adott ennek a bolygónak, mint kétmilliárd fajtársa.

A tudósok szétszedték majd összerakták a modellt, áttanulmányozták hozzá Norman majd' harmincezer oldalra rúgó elektronikus és papír feljegyzéseit, aztán nekiláttak a gyakorlati megvalósításnak. Az első utazók - csakúgy, mint a régi időkben - most is kutyák voltak a műszerek mellett. Aztán, minthogy az ebek minden károsodás nélkül visszatértek, a projekt hamar átállt az emberek utaztatására.

Cél: a Proxima Centauri.



William az indítóállvány alatt üldögélt Gorman Van Dyke-nak, a repülésirányítók főnökének társaságában. A lenyugvó nap bearanyozta a hatalmas hajó ezüstszürke testét, amelyre fekete betűkkel a Hírvivő szó volt felfestve, és amely úgy meredt az ég felé, mintha már csak a köré fonódó állványzat volna képes visszatartani a végtelen messzeségektől. Pedig milyen irtózatos erőket kell alá gyűjteni, mire eléri azokat!

- Istenem! - mondta félhangosan William a Napra bökve, miközben belekortyolt a kezében tartott energiaitalba ( Gorman martinit ivott, de azt az űrhajósnak akkor már régen tilos volt). - Az a csillag ott holnapután már olyan kicsi lesz számunkra, akár innen a Centauri!

Gorman nem szólt semmit, csak bólintott. Mit is mondhatott volna? Elszorult a torka, valahányszor csak a másnapra gondolt. Az ember kilép a Naprendszerből. Végre bebizonyítja, van helye odakinn, és ezt a helyet meg is tudja szerezni magának. Maga mögött hagyja korlátait, és száguld, gyorsabban, mint önnön, teremtő képzelete!

Belepislantott a martinijába.

Istenem, milyen kicsik is vagyunk!

Nézték a lenyugvó napot követő felhőket. William búcsúzott a Földtől, Gorman pedig az álmaitól. Aztán a repülésirányító megtörte a csendet.

- Tudod, azt hiszem - mondta minden köntörfalazás nélkül -, hogy mi valójában a második dimenzióban élünk.

Szavait csend követte. William nem kapta fel a fejét, megrágott minden szót, Gorman pedig nem is várt gyors választ, talán semmilyet sem. A búcsú óráit semminek sem volt szabad megtörni.

- Hogyhogy a másodikban? - kérdezte végül William.
- Menj előre-hátra: első dimenzió - kortyolt Gorman az italába. - Menj aztán jobbra-balra: második. - Itt megállt. Minthogy nem szólt többet, az űrhajós ránézett.
- Felfelé is tudunk menni... - a mondat végét szándékosan függőben hagyta, bár sejtette, Gorman erre is gondolt.
- Na, igen - bólintott amaz. - És meddig? Uraljuk vajon azt a kiterjedést is? Felmehettünk eddig néhány ezer, százezer kilométerre, de ez még mindig kimondhatatlanul az alsó határ csak. Gondolj bele! - emelkedett fel Gorman a székéről. Kezdett belelendülni a beszédbe. - A térképeink mind kétdimenziósak. A koordináta-rendszereink szintén. Felfelé szinte soha nem viszonyítunk, és szerintem a repülő eszközeink is csak arra kell ráébresszenek bennünket, hogy a harmadik dimenzió alsó határát is éppen, hogy csak karistoljuk. Nem úgy tűnik neked ezek után, hogy egy továbbfejlesztett két dimenziót élünk meg, noha az érzékszerveink képessé tennének bennünket a harmadikra, sőt talán még a negyedikre is? Én mondom neked, barátom: egy tarka papírlapon keresztül-kasul rohangáló firkák vagyunk!

Megint nem szóltak egy darabig. Lassan sötétség ereszkedett a békés tájra, itt-ott megszólaltak az éjszaka apró állatai, felettük pedig lassan az indítóállvány összes fénye kigyúlt.

- Na és akkor - törte meg a hallgatást nagy sokára az űrhajós. - Hogyan tovább?
- Hát így! - válaszolt Gorman késlekedés nélkül az ég felé törő monstrumra emelve a poharát. - Ti holnap felszálltok az égbe, hogy elhozzátok nekünk a harmadik kiterjedést! És ez a forradalom az egészben, barátom!



William a székéhez szíjazva ült. Mellette a másodpilótája, Jacobson, hátul pedig Holloway, a hiperhajtómű működéséért felelős mérnök. Előtte egy számláló, melynek apró vörös betűi lassan, de biztosan kúsztak a nulla felé.

Három perc a startig. Három percig még magukkal érezhetik a bolygót.

William idegenül érezte magát a jól ismert ülésben. Újoncként mindig azzal a gondolattal startolt, hogy milyen felfoghatatlanul sok alkatrész is van alatta, és milyen kevésnek kell elromlania ahhoz, hogy ő soha többé ne lássa a kék eget, amely miatt pilóta lett. Aztán lassan hozzászokott a gondolathoz, megismerte a hajót működés közben, és az érzés elmúlt.

De ez most más volt. Volt ott még valami. Valami odalenn, ott lapult, szunnyadt a hajótest mélyében, mint valami sejtelmes titok, mint valami, a világból egy eszelős ollójával kivágott sötét tér, amely hozhat Kánaánt, ám hozhat halált és elképzelhetetlen szenvedést is azok számára, akik használni merik. Valahol odalenn lapult a Hiperhajtómű.

A számláló minden jele kikerekedett, elérkezett a T mínusz zéró. A hajtóművek feldübörögtek, megsúgva gigászi erejüket az utazók minden egyes sejtjének, és a több száz tonnás Hírvivő emelkedni kezdett. Tekintetek százai kísérték útját, amint a légkör egyre magasabb rétegeibe hasított, hogy végül - elérve az első kozmikus sebességet - elhagyja azt. A StarWay űrállomás RTPII6 jelzéssel ellátott dokkolócsatornájának reteszei hangtalanul nyíltak szét a légüres térben, hogy útjára engedjék a hajót. A hiperhajtómű számára szükséges háromkomponensű üzemanyag két összetevőjét csak súlytalanságban lehetett előállítani - ezt tette a StarWay -, ám most, hogy minden együtt volt, már semmi sem állhatott a felfedezők és a csillagok közé.

William és Jacobson csendben végezték a dolgukat. A másodpilóta betáplálta az új röppályát, a főpilóta pedig szignálta az adatokat. Aztán elindultak.

A következő úti cél a Földtől ötszázezer kilométerre lévő B pont volt - a StarWay volt ugyanis az A. Ezen a B ponton tervezték beindítani a hiperhajtóművet, távol minden égitesttől és gravitációs mezőtől, ha esetleg mégis elszámította volna magát a Zseni...

Két és fél nap telt el. A hajó a semmi közepén úszott, távol mindentől, ami emberi és embernek való. Gyomrában a törékeny emberi lények pedig már készülődtek.

William gondolatai közt egyszer csak Alex bukkant fel.

Nem találtok majd odakinn semmit.

Megrázta a fejét - kicsit csak persze, nehogy elragadja a tehetetlenség a súlytalanságban - és Holloway-re nézett. A mérnök lázas munkában volt. Lehetett is, hiszen innentől kezdve jobbára övé volt a terep. Az űrhajósok szinte csak a fuvaros szerepét töltötték be. Holloway gombokat nyomogatott, holografikus billentyűzeteken zongorázott, kimeredt szemekkel, lénye egész jelenlétével figyelt a megjelenő adatokra. Aztán mozdulatlanná vált, és lassan az űrhajósokra emelte a tekintetét.

- Uraim - mondta. - Nincs más hátra...
Összenéztek.
- Azt hiszem, jobb talán nem is mondani semmit - mondta végül halkan William. - Kapcsolja be!

A mérnök bekapcsolta. A következő pillanatban vakító fényesség töltötte be a fülkét. Azt hitték persze mindannyian, hogy az utazással járó fényjelenségnek szemtanúi.

Nem az volt. A mérnök nézett ki az ablakon elsőként, majd William és a másodpilóta. Az árnyékolt ablakokon túl a távolban - körülbelül kétszázmillió kilométernyire - egy vékony fénycsík ragyogott. Olyan hosszú volt, amilyen átmérőjű a Centauri kellett volna legyen ilyen távolságból...

- Mi lehet az? - mormogta a mérnök.
- A Centauri kell legyen - válaszolt a másodpilóta a főkonzolra nézve. - Csillagra jellemző sugárzást küld felénk...
- Na, de miért csík? - kérdezte William.
- Sejtelmem sincs - mondta Jacobson. - Talán a tér körülöttünk még mindig nem a normális...
- Az kizárt! - rázta a fejét hevesen a mérnök. - Abba belehalnánk. Az átrendeződés időtartama csupán egy végtelenül szinguláns mikroszekundum!
- Akkor nem tudom - dobta vissza a labdát a másodpilóta. - Viszont a műszerek más érdekességet is jeleznek.
- Micsodát? - úszott mellé a levegőben William.
- Nyomást. A bal oldali szárnyvégnél.
- Nyomást? Milyen nyomást?
- Nem tudom - meredt rá Jacobson. - Nem mehettünk neki semminek, mert sérülésről szó sincs. Egyszerűen csak nyomást jeleznek az érzékelők.
- Fordítsd oda az orrkamerát, hátha látunk valamit! - mondta William, miközben az egyik ablakhoz úszott, ahonnan talán ráláthat a dolgokra. Minthogy azonban nem igazán sikerült a dolog, visszafordult az egyik életre kelő monitor felé. A képernyőn a távolról érkező fényben csillogó szárnyvég látszott, más azonban semmi. Ott, ahol a fém kihegyesedett, majd ívet formált, az anyag után csak a koromfekete semmi következett.

- Nincs ott semmi - szögezte le William.
- Vagy csak nem látjuk - mormogta Holloway.
- Kimegyek - határozott végül William.
- A szondák is... - kiáltott fel Jacobson, de William leintette.
- Tudod, hogy nem szeretem a szondákat - mondta. - Inkább megnézem magam.
- Kockázatos lehet - ellenkezett a másodpilóta.
William elmosolyodott.
- Az egész út sem volt rizikómentes - mondta. - Épp most ne tegyünk semmit a félelem miatt?
- Ez csak óvatosság - dünnyögte Jacobson, de William ekkor már a hátsó raktérben húzta magára a szkafandert.

Csak a saját szívverését és lélegzetvételét hallotta, amint előrenyújtott karokkal úszott a szárnyvég felé a semmiben. A Centauri - vagyis a távoli csík - fénye megcsillant az UV-szűrős sisaküvegen, ahogy oldalra pillantott.

Vajon miért csík és nem kerekded?

A szárnyvég már csak néhány méternyire volt. Pár másodperc alatt elérte. Megfogta az anyagot, és megfeszítette a karjait, hogy lefékezze a mozgást. Ujjai hang nélkül simítottak végig a keramokarbid burkolaton, míg végül a széléhez értek, és...

...és nekiütköztek valaminek. William ereiben meghűlt a vér. Semmi nem volt ott! A kozmoszra jellemző, tökéletesen üres semmi. Ám ez a semmi mégsem engedte tovább az űrhajós kezét. Útját állta, mint valami fal.

William még egyszer megérintette. A tökéletesen szigetelt védőruhán át nem érzett, nem érezhetett semmit, ám valahogyan mégis olyan fura volt a fal tapintása. Mintha... mintha rezgett volna valahogyan. Ám ez a rezgés olyannyira finom volt, hogy William inkább a bensőjében, a fejében tudatosította, s nem a kezében.

Mi lehet ez?

- Minden rendben? - hangzott fel ekkor Jacobson hangja a sisakjában. A másodpilótát nyilván aggasztotta, hogy William nem mozdul odakinn.
- I-igen - válaszolt az. - Van itt valami, amihez hozzáértünk, olyan, mint egy fal, de nem tu...

És ekkor jött a felismerés. A felismerés, amit Alexnak hívtak. És az ő fia volt.

William izmai elernyedtek. Ha a Földön lett volna, a letaglózó érzéstől most biztosan leül a szárnyra. Így azonban csak lebegett, mindkét kezével a sisakján, mintha csak a homlokát fogná.

Jézus, Mária! Atyaúristen!!

Agya minden egyes sejtje tiltakozott a felismerés ellen, amely azonban már gyökeret vert a fejében, és kérlelhetetlenül haladt a bizonyossággá válás felé.

William a Centaurira nézett. Hát ezért csík, és nem korong!

William újra megérintette a falat, miközben fia rajza jutott az eszébe, melyen a Föld egy fekete falú gömb belsejében lebegett, és amelyiken lámpák voltak a csillagok. Megrázó volt felismerni, hogy ujjai a világ végét tapintják.

Csend volt a kabinban. A három asztronauta maga elé meredt. William alig egy perce hallgatott el, és senkinek sem akaródzott megszólalni. Végül a mérnök körbehordozta tekintetét rajtuk.

- Szóval - mondta bátortalanul. - Akkor ennyi. Ide hozott bennünket a hajtómű, mert nem tudtunk továbbmenni.
- Mert nincs tovább - bólintott William.
- Na, ne már! - csattant fel hirtelen Jacobson. - Mi az, hogy nincs tovább?! Valaminek kell lennie a falon túl is, parancsnok! Olyan nincs, hogy... - Itt befejezte. A többit talán már neki sem volt bátorsága kimondani.
- Tehát azt állítja - fordult Holloway a parancsnokhoz -, hogy mi most egy nagy gömb határához érkeztünk, és a Centauri csillagot azért látjuk csík alakúnak, mert az valójában egy lámpa a gömb felületén, amit mi majdnem oldalnézetből szemlélünk?
- Biztosan nem állíthatom - mondta William -, de ez az érzésem.
Jacobson felmordult és megrázta a fejét.
- Akkor gondolja, hogy ezek alapján a többi csillag is csak a díszlet része? - kérdezett ismét a mérnök. - Gondolja, hogy csak a mi Naprendszerünk a valódi? Vissza egyfajta továbbfejlesztett Ptolemaioszhoz?
William a fejét rázta.
- Nem tudom.
A mérnök keserűen elmosolyodott.
- Vagy nem meri tudni.



A konferenciaasztalt tizenhatan ülték körül. A tükörfényes, lakkozott fafelület közepén a néhai Columbia űrsikló, a Hírvivő és a Hiperhajtómű makettje díszelgett. Az égi utazás jelképei.

Az asztal körül a kiválasztott kevesek ültek. A NASA öt legfelsőbb vezetője, Gorman, William, Jacobson, Holloway, az Egyesült Államok elnöke és alelnöke és néhány tábornok, illetve elnöki tanácsadó.

A teremben csend volt. William keserűen tapasztalta, hogy kezdi megszokni a beszámolói után beálló nyomasztó ürességet. Gormant kereste a tekintetével, de a férfi az asztal közepén álló maketteket bámulta meredten.

- A részletes jelentésemet megtalálhatják a kiosztott mappákban - törte meg a csendet William. - Többet nem tudok mondani. El akartam hozni a harmadik dimenziót, hogy letehessem önöknek erre az asztalra, de úgy tűnik, ami a harmadik dimenzióból megadatott számunkra, már ezen az asztalon van.
- Álljon meg a menet! - szólalt meg ekkor az elnök. - Ezzel semmi nem ért véget! Egyáltalán nem biztos, hogy a fal gömbként zárul körénk! További expedíciók fognak elmenni más irányokba is, és ha még be is bizonyosodik, hogy nincs kiút, lehet új cél a fal áttörése!

Néhányan helyeslően dünnyögtek, Gorman azonban még mindig a maketteket nézte. William felállt.

- Az lehet, uram. De tisztelettel, nélkülem.
- Hogyhogy maga nélkül? - képedt el az elnök. - Csak úgy kiszáll? Erre rámegy a karrierje!
- Az rá - hagyta jóvá William. - De én akkor is hazamegyek a fiamhoz és a feleségemhez. Mostantól minden nap hátralevő életem első napja. Ajánlom ugyanezt maguknak is.

Azzal kiment a teremből. Nyugodtan ment végig a napsütötte függőfolyosón, és a Hírvivő orrát nézte, mely kilógott a távoli szerelőhangárból. Tudta, soha többé nem jön vissza ide. Már nyugodt volt. Alex-ra gondolt, és arra, hogy leül mellé a szőnyegre, ha hazamegy, és a feleségét magához ölelve nézi majd, ahogyan rajzolgat mindenféléket. És már tudta.



A bírálóbizottság nyolctagú volt. A nyolcas számrendszert használták, hiszen ennyi ujj volt a kezeiken. A hallgató lerántotta a leplet.

Egy doboz volt. Az oldalához mindenféle kicsiny szerkezetek tapadtak, melyekből a hajszálnál vékonyabb csövek ezrei vezettek a belsejében súlytalanul lebegő sötét gömb felé. Az elnök jelt adott a szólásra, a tanonc pedig beszélni kezdett.

- Tisztelettel bemutatnám a szigorlati gyakorlati munkámat. A tegnap délután folyamán láttam hozzá az elkészítéséhez az egyetem laborjában. A munkamenet részletes leírását az Önök előtt heverő kristályok tartalmazzák.
- Vázolja fel röviden, kérem, miről is van szó! - utasította az egyik bíráló.
- Igenis. Nos, a biológiai labortól különleges engedéllyel kapott Élet Csírákat - melyeket szeretnék ezúton is megköszönni -, nanorobotok segítségével beültettem a táptalajba. Egy órával később a burjánzás ott tartott, hogy beültethettem az intelligenciatényezőket. Ezek után már minden folyt a maga útján külső beavatkozás nélkül is. A táptalajon mozgó és szaporodó kicsiny életformák spontán önszerveződésbe kezdtek, háborúkat vívtak, eredményeket értek el a rendkívül kezdetleges bár, de kimutatható intelligencia összes, általunk elismert aspektusában. Sőt, ami azt illeti, mintegy fél órával ezelőtt azt is felfedezték, hogy kicsiny világuk csupán a gömb határáig ér.
- És ez milyen hatással volt a társadalmukra? - hajolt előre az egyik vizsgabiztos.
- Semmilyennel - hangzott a válasz. - Ami azt illeti, ezeknek a lényeknek van néhány fura vonása. Ezek közül az egyik az, hogy ami a felső vezetés tudomására jut, csak nagyon kivételes esetekben kerül megosztásra a többséggel. Az ő bioritmusuk szükségszerűen sokkal gyorsabb, mint a miénk, ezáltal az idejük is gyorsabban telik. Mostanra már a felfedezést tevők unokái is rég elporladtak, maga a felfedezés pedig egyelőre nem került át a köztudatba. Azóta megvívták harmadik világháborújukat, ami igencsak visszavetette a népességszaporulatot úgy, mint a technológiát. Valószínűleg néhány újabb órán át még nem lesz terítéken náluk a kérdés.
- Helyes - mondta a vizsgabiztos. - Áttanulmányozzuk az anyagot, és majd értesítjük az eredményről.
- Köszönöm - a hallgató nagyot sóhajtott. Ha átmegy a vizsgán, vizsgamunkáját egy évre kiteszik az egyetem valamelyik folyosójának valamelyik üvegszekrényébe. Ha nem...

...még ma megsemmisítik.

Előző oldal intergold
Vélemények a műről (eddig 3 db)