Kész őrület

A jövő útjai / Novellák (1375 katt) intergold
  2012.06.15.

Az őrült leült a hatalmas ablak elé. A törhetetlen üvegen túlról csillagok milliárdjai pillantottak be az irányítóterembe. Az őrült halványan, alig észrevehetően elmosolyodott, amint tekintete végigsiklott kicsiny, ám jelentőségét tekintve mégis óriási birodalmán. Érintőképernyők, holografikus kapcsolótáblák sejtelmes fénye világította meg nyugodt arcát, melynek talán csak mélyen ülő szemeiben csillant meg valamiféle különös tűz. De ez nem volt feltűnő.

Az őrült légiforgalmi irányító volt a Peremen. A Perem a Plútó pályája mögött rendkívül messze lévő tízedik bolygó, a Callius gravitációs terén kívül kezdődött, a Naptól olyan messzire, ahová már a vissza-visszatérő üstökösök sem merészkedtek. Ez volt az a minimális távolság, ami a hiperugráshoz szükségeltetett. Ennél közelebbről lehetetlen volt hajót indítani a csillagokba a Naprendszer irdatlan gravitációs béklyói miatt, viszont messzebb sem mehettek, mert már az idáig való kiutazás is horribilis energiákat emésztet fel. Meg aztán nem is lett volna értelme. Utazni innen is lehetett.

A hajók hiperugrását minden állomáson egyetlen központi számítógép irányította. Az ugrás matematikai háttere olyan hihetetlenül összetett volt - szinte minden, a hiperugró hajó testét alkotó molekulához műveleteket kellett rendelni -, hogy képtelenség lett volna minden fedélzetet ugróvezérlő computerrel ellátni. Így is alig tudták megoldani a feladatot, és a néhány létrehozott, irdatlan kapacitású számítógép legtöbbször egyszerre csak egyetlen jármű ugrásával tudott foglalkozni.

Az emberi tényező szinte teljességgel elhanyagolható volt a folyamatban, a számítógépet nem is úgy tervezték, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítson neki. Végezte a maga dolgát, az ember pedig többnyire csak figyelte, hogy valami elképzelhetetlen, katasztrofális baklövés esetén egyetlen mozdulattal kikapcsolhassa, elnémíthassa az áramkörök lüktető kilométerszázezreit. Erre azonban eddig még nem akadt példa.

Az őrült - mint minden légiforgalmista - ezt a figyelő szolgálatot látta el immár több mint egy éve. Az őrület viszonylagos, ez tény, ám az is tény, hogy ha ma őrültnek tekinthetjük őt, akkor a szolgálata első napján is éppúgy őrültnek nevezhettük volna.

Tehát az őrült leült, és tekintetével végigsimított a műszerek sorain. Ezután előrehajolt, és szemrebbenés nélkül beütötte a Vörös Azonosítót, és a Vörös Jelszót, melyeknek megszerzéséért négy teljes éven át kellett vért izzadnia. Innentől kezdve a számítógép számára az őrült már nem légiirányító volt, hanem a legteljesebb hatalmú rendszergazda.

Az őrült az első pillanatban - de csakis az elsőben - határozott diadalt érzett. Megérte szedni a rendkívül nehezen beszerezhető személyiségstrukturáló pirulákat, melyek átsegítették a rendszeres és furfangos pszichológiai szűréseken, megérte lealjasodni, és érdemes volt két ízben még ölni is, mert most itt van, kezében az egész rendszerrel.

Ezt érezte egy pillanatig. Aztán semmit. Nekilátott.

Aznap rendkívül nagy volt a forgalom, már öt hajó volt a várólistán. Kiadta a parancsot, és a számítógép már számolt is. Három perccel később lejöttek az eredmények, a tulajdonképpeni teljes ugrásterv. Az őrült törölte az "úticél koordináták" mezőben lévő hosszú számsort, majd kiadta az engedélyt. A gép nem tiltakozott.

Az őrült volt a rendszergazda.

Az ablakon túl, a messzeségben egy ezüstös test - egy harminc tonnás tehermonstrum - megmozdult. Hiperjáratot nyitott maga előtt, aztán eltűnt benne. Örökre.

A hajó száznegyven fős legénysége soha nem tudta meg, mi történt vele. Abban a pillanatban, mikor belehulltak az átjáró eseménykúpjába, az örökkévalóságba dermedés kapui nyíltak meg előttük. Az idegpályáikon száguldó ingerek megálltak, a nyál megdermedt a nyelőcsövükben, a gyomrukban az ételbe hatoló enzimek megtorpantak, molekuláik rezgése megszűnt. A dolognak csupán egyetlen, végtelen szingularitású időegységig kellett volna tartania, ám mivel az őrült a semmibe küldte őket, utolsó pillanatuk a mindenséggé dermedt.

Nem haltak meg. De létezésük szünetelt.

A következő hajó egy személyszállító volt. Negyvenhét fős legénység, kétszázhetven utas. Háromszáztizenhét ember. Az őrült orra előtt meneteltek a nem-létezésbe. Az őrült megnyalta a bal alsó harminckettes fogára erősített ciánkapszulát.

A harmadik hajó egy üresjáratú vontató volt "mindössze" tizennégy emberrel. Érzelmek nélkül adta ki a parancsot. Nem sietett, miközben figyelte a vontató mögött bezáródó járatot. Tudta, akár egy óra is eltelhet, mire a távoli állomások kérdésözöne eléri őket.

A negyedik hajó igazi csemege volt: hosszújáratú munkásszállító, csaknem ötszáz bányásszal a fedélzetén. A számítógép szenvtelenül továbbította nekik az elképzelhetetlenbe vezető út építőköveit.

Az őrült nem érzett semmit. Nem volt a hiperutazások ellen küzdő fanatikus, nem volt semmi baja ezekkel az emberekkel - még csak nem is látta őket -, és az sem töltötte el semmilyen örömmel, hogy az űrhajózás történetében ő az első, aki ilyesmit tesz. Egyszerűen csak elküldte az ötödik, majd kis idő múltán a hatodik hajót, mert az agya azt mondta neki, hogy ezt kell tennie. Nem gondolt arra sem, mekkora hatalom van a kezében. Nem ezért csinálta. Őrült volt.

Már a tizenharmadik hajónál és körülbelül négyezer embernél tartott, mikor egyszerre csak azt érezte, hogy elég. Még nem jöttek kérdések sehonnan, nem törte rá senki az ajtót, minden simán ment, ám az agya megálljt parancsolt. Mint mikor egy áramkör leáll, és elvész a motiváció a további cselekvésre.

Még hátra volt azonban valami. A billentyűzet fölé hajolt, és gépelni kezdett: "Remélem, soha senki nem érti majd meg, mit tettem."

Szerette volna, tiszta szívből szerette volna, ha az értelmetlen halál érzése elveszi legalább csak néhány hozzátartozó józan eszét. Akkor még teljesebb lenne a munka.

Elégedetten dőlt hátra. Ráharapott a bal alsó harminckettesre.

Előző oldal intergold
Vélemények a műről (eddig 3 db)