A kék lángocska

Szépirodalom / Novellák (1559 katt) juditti
  2012.06.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/7 számában.

Jártál-e már igazán csendes faluban? Olyan helyen, ahol nincs kiabálás, veszekedés, szitkozódás, de még jajgatás sem. Nem? Hát, talán azt gondolhatnád, hogy ilyen falu nincs is a föld kerekén, ha nem éppen most mesélnék róla. Mert bizony, pontosan erről akarok mesélni.

Ebben a különös világvégi falucskában olyan sűrű, nagy volt a csönd, hogy szinte szakítani lehetett volna belőle egy-két falatnyit, mint a jófajta foszlóskalácsból. Itt aztán nem volt egy szava se gyermeknek, se felnőttnek, de még a kutyák sem ugattak, és a macskák se nyávogtak. Néma volt itt minden teremtett lélek. Bárki bármit is gondolt magában, amint kinyitotta száját, hogy azt másokkal is tudassa, torkára forrt a szó.

No, az is igaz, hogy nem volt ám ez mindig így. Ez a falu is épp olyan ricsajjal teli volt, mint az összes többi, szerte a világon. Hanem egy nap váratlanul mindenki megkukult, anélkül, hogy ennek okát bárki is sejthette volna. Átok volt ez, természeti csapás, vagy varázslat? Senki sem tudta. Elnémultak mindannyian, emberek és állatok egyformán, és fogalmuk sem volt róla, hogy mit tehetnének ez ellen. Így aztán szép lassan beletörődtek, és élték tovább végtelenül csendes életüket.

Ebben a faluban lakott Pisti is, a cipész legkisebb fiacskája. Semmiben sem volt különb, vagy más, mint a többi gyermek, játszott, hancúrozott, és szívesen segített a szüleinek, amiben csak tudott.

Így volt ez mindaddig, amíg egy éjszaka különös álmot nem látott. Álmában egy kicsi tündérlány jelent meg előtte, és azt mondta a kislegénynek, hogy kövesse a kék lángocskát, ha azt akarja, hogy visszatérjenek a hangok a faluba. Mire Pisti megszólalhatott volna, a tündérke eltűnt, a fiúcska pedig felébredt.

Sokáig törte a fejét reggel, hogy vajon mit jelenthetett ez az álom, de nem tudott rájönni. „Kék láng? Ki hallott már olyat? Zagyvaság – gondolta magában. – Olyan nincs is.” Hanem amint így töprengett, tekintete az ablakra tévedt, és szemei olyan nagyra tágultak a meglepetéstől, mintha kocsikerekek lennének. Kívül, az ablak párkányán ugyanis egy apró kék lángocska csücsült, és hívogatóan hajladozott jobbra-balra.

No, Pistinek se kellett több, leugrott az ágyról, az ablakhoz szaladt, és egyetlen mozdulattal szélesre tárta. A lángocska viszont egyből felröppent a szomszédos szilvafára. A fiú magára rántotta nadrágját, ingét, belebújt a cipőjébe, és már rohant is kifelé a kertbe.

A kék lángocska közben tovább libegett, a szilvafáról átlendült a kerítésre, onnan meg ki, egyenesen az utcára. Fáról-fára szökellt, Pisti pedig gondolkodás nélkül szaladt utána.

Egészen addig futott, amíg rá nem döbbent, hogy már régen maga mögött hagyta a falut és az egyre sűrűbben álló fák között szökdécsel az erdőben. Ekkor megtorpant. Körülnézett, és szomorúan látta, hogy letért az ösvényről, úttalan úton jött, s most nem tudja, merre induljon haza.

Hanem a lángocska ahelyett, hogy türelmesen megvárta volna, amíg Pisti kibúslakodja magát, inkább tovább röppent maga után csalva a fiút. A kislegény meg arra gondolt, hogy ennél jobban már úgysem tévedhet el, hát követte továbbra is a lángot.

Így mentek, szökkentek hajnaltól alkonyatig, amikor az erdő fái végre ritkulni kezdtek, és Pisti szeme előtt egy csodálatos tó képe bontokozott ki. A tó távoli felét pirosra festette az éppen alábukó Nap.

A fiúcska nagyon elfáradt, ezért igencsak megörült, amikor észrevette, hogy a kék lángocska letelepedett egy tó fölé hajló faágra abbahagyva a röpködést. Remélte, hogy legalább reggelig pihenhet egy keveset. Elvackolódott a lángocska fája alatt, és a következő percben már aludt is.

A fiú álmában ismét megjelent a kis tündér, és szégyenkezve, pironkodva bevallotta, hogy ő tehet arról, hogy Pisti falujában mindenki elnémult. Elmesélte, hogy egyszer éppen a falu fölött röppent el, amikor belegabalyodott egy fátyolfelhőbe a szárnya. Zsörtölődve, mérgelődve próbálta kiszabadítani magát, s eközben bizony kicsúszott a száján a némító varázsige is. A varázsige lepottyant a földre, és egy pillanat alatt beborította a falut.

A tündérke végül sikeresen kiszabadult, és csupán ekkor vette észre, hogy ügyetlenségében micsoda nagy galibát okozott. Hanem az ellenvarázslatot nem ismerte, így nem tudta megszüntetni a némaságot. Az az igazság, hogy a némító varázst se tudta volna megismételni, mert valójában azt sem tudta, csak beszélt összevissza, s hát, ez lett belőle.

Borzasztóan szégyellte magát, és minden nap meglátogatta a falut, próbálta kitalálni, hogy mivel szüntethetné meg a varázslatot, de nem járt sikerrel. Mivel ő még csak tündér-tanonc volt, logikus lett volna, ha egy képzett tündérhez fordul segítségért, ám annyira félt a rá váró büntetéstől, hogy nem merte bevallani bűnét a többi tündér előtt. Egyedül próbálkozott hát, hosszú heteken keresztül, de továbbra sem sikerült megoldania a problémát.

Végül aztán mégis úgy döntött, hogy vállalva a büntetést, megvallja tettét társainak, és segítséget kér tőlük, mert már nem tűrte tovább a lelkiismerete, hogy némaságban hagyja a falut. Felkészült minden rosszra, még arra is, hogy örökre száműzik a tündérek világából.

Az elhatározás után, összeszedve minden bátorságát, elindult a tündértó felé, ahol társaival élt. Ügyetlensége azonban ismét közbeszólt, mert megbotlott saját varázspálcájában, s mire föleszmélt, egy aprócska kékszínű láng lett belőle. Napokig lebegett a tó körül, megpróbált leereszkedni a vízre, de aztán, az utolsó pillanatban mindig meghátrált, mert félt, hogy a víz eloltja a lángot, s ahelyett, hogy ő visszaváltozna tündérré, talán örökre vége lenne.

Lángocskaként képtelen volt bármit is varázsolni, csak az az egy használható gondolata támadt, hogy belopja magát a falu valamelyik lakójának álmába, és tőle kér segítséget. Így jutott el Pistihez, akit aztán elvezetett a tündérek tavához.

A tündérke most arra kérte a kisfiút, hogy merüljön le a tó fenekére, és keresse meg a többi tündért, mondjon el nekik mindent, és kérjen tőlük segítséget. Azt is elmondta, hogy a tó közepén, a víz fenekén találni fog egy hatalmas fehér kagylóhéjat, háromszor rá kell koppintani a tetejére, erre felnyílik a kagylóhéj, és Pisti máris bejut a tündérbirodalomba.

Amikor reggel felébredt Pisti, hitte is, meg nem is, amit álmában mesélt neki a tündérke. Azt viszont látta, hogy a kék lángocska egyre csak a tó felé csalogatja, arra akarja rábírni, hogy belemenjen a vízbe. Töprengett egy darabig, aztán úgy döntött, hogy nincs veszítenivalója, hiszen nagyon jól tudott úszni, ezért ledobta magáról a ruháit, és belegázolt a tóba. Amikor már elég méllyé vált a víz, úszni kezdett, és meg se állt a tündértó közepéig. Ott nagy levegőt vett és a víz alá merült.

Már éppen fogyni kezdett a fiú levegője, amikor megpillantotta a vízfenéken fekvő hatalmas kagylót. Megkocogtatta hát háromszor, és amint azt a tündérke ígérte, a kagylóhéj felnyílt. Pisti pedig úgy úszott át a nyitott kagylóhéjon, mintha az egy ajtó lenne, tüdeje pedig azonnal megtelt friss levegővel.

A kagylóhéjon túl egy meseszép világ fogadta; selymes zöld réten ezer színben pompázó virágok illatoztak, és a tiszta kék égről szelíden mosolygott rá a Nap. A távolban Pisti megpillantott egy széles szivárványt, melyen kicsi tündércsemeték csúszdáztak, aztán, ahogy jobban körülnézett, minden irányban látott néhány erre-arra röppenő kisebb-nagyobb tündért. Elindult a szivárvány felé, és bízott benne, hogy a kicsik körül is talál majd valakit, akitől segítséget kérhet.

Meglepetésére azonban nem kellett keresgélnie, mert egy pillanat alatt körülvette nyolc-tíz felnőtt tündér, s közeledésük nem volt éppen barátságosnak mondható.

– Ember! Ember tündérföldön! – kiáltozták dühösen. – Mit keresel itt? Hogy kerültél ide? – támadtak Pistire kérdéseikkel.

Szegény fiú persze nem tudott felelni, hiszen a kétbalkezes tündérkének köszönhetően még mindig néma volt, így aztán, kénytelen-kelletlen mutogatni kezdett. Hogy a helyzetét megmagyarázza, először azt igyekezett elmutogatni, hogy nem tud beszélni.

– Néma vagy? – értette meg végre az egyik tündér, miközben leereszkedett a földre.
Pisti bólintott és széttárta karjait, jelezvén, hogy nem tehet róla.
– Na, majd én megoldom a nyelved – biccentett az előbbi tündér, és a rémült kislegény torkának szegezte varázspálcáját. Az ijesztő mozdulatot pedig egy lágy hangon elmondott varázsigével kísérte:

Csend-börtönbe zárult hangok,
elszundított kisharangok,
csendüljetek, konduljatok,
szóval ne fukarkodjatok!
Némaságra jöjjön álom,
hadd beszéljen a barátom!

– Beszélj hát, emberfiú! – szólt rá végül ismét karcosan Pistire.

A fiúcska először megköszörülte a torkát, majd óvatosan, ám annál illedelmesebben megszólalt:

– Jó napot kívánok!

Erre aztán a körülötte álló tündérek nevetni kezdtek, mert eszükbe nem jutott volna soha, hogy a néma gyerek első mondata éppen egy ilyen tisztelettudó köszönés lesz. Egyből lecsillapodott iránta érzett haragjuk, s most már kicsit kedvesebben faggatták arról, hogy hogyan és miért került tündérföldre.

Pisti pedig nem volt rest most, hogy végre újra tudott beszélni, mindent elmondott, amit álmában a kis tündértől hallott, és bizony beszélt az elnémult faluról is és a hangok hiányának keserűségéről.

A tündérek kíváncsian hallgatták, majd gyorsan megnyugtatták Pistit azzal az ígérettel, hogy hamarosan mindent helyrehoznak. Két tündér közrefogta és a levegőbe emelkedett vele. Néhány perc múlva már a tó fölött lebegett a furcsa hármas, éppen a kék lángocska mellett. Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, mindannyian a falu felé indultak, és alig telt el egy óra, amikor már le is szálltak Pistiék udvarában. Itt elbúcsúztak a fiútól, majd újra felröppentek a levegőbe.

Különös dolog történt ezen a napon a néma faluban: egyik pillanatról a másikra, váratlanul mindenki visszanyerte a hangját. A kutyák ugatni, a macskák nyávogni kezdtek, a lovak nyerítettek, a tehenek bőgtek, az emberek meg locsogtak-fecsegtek, vitatkoztak, nevettek. Visszatért hát minden a rendes kerékvágásba. Csak Pisti búslakodott egy kicsit, mert eszébe jutott a sete-suta tündérke, és nagyon megsajnálta a rá váró büntetés miatt.

Következő éjszaka aztán a kis tündér ismét meglátogatta álmában. Azért jött, hogy megköszönje a fiú segítségét. Amikor búcsúzni készült, Pisti megkérdezte, hogy milyen büntetést kapott.

– Nem kaptam nagy büntetést – nyugtatta a tündérke kispajtását –, mert a felnőtt tündérek szerint az ügyetlenség nem bűn. Meg aztán mindent megtettem azért, hogy helyrehozzam a hibámat, és ez a végén sikerült is a te segítségeddel. Csak azért szidtak meg nagyon, mert nem szóltam nekik azonnal, és a mulasztásom miatt kereken egy hónapig némaságban kellett élnetek. Végül azt mondták, hogy talán egy hét csend nekem se ártana, ezért holnaptól egy héten keresztül én is néma leszek, és egy hónapig mindig lesz mellettem egy felnőtt kísérő, nehogy újabb galibát okozzak. Hamar véget ér ám a büntetésem! Ne aggódj miattam! Utána majd meglátogathatlak?
– Hát persze – felelt mosolyogva Pisti. – Gyere csak bármikor! Mindig szívesen látlak.

A tündérke pedig ezentúl gyakran meglátogatta Pistit, mert igazi barátokká kovácsolta őket a közös kaland.

Előző oldal juditti
Vélemények a műről (eddig 2 db)