A Pók szeme

Fantasy / Novellák (991 katt) Ebenezer
  2012.06.06.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/6 számában.

Cussack nem volt az a fajta harcos, aki hamar feladja a küzdelmet, de ezúttal be kellett látnia, hogy ellenfele mind erőben, mind taktikában jobb volt nála. Hiába, a Pendora-bányában töltött rabszolgaévek, ha fizikai erejét megacélozták is, a monoton kőtörés nagyban lelassította mozdulatait. Elszokott a pengék forgatásától, és ez most az arénában a maga keserű valóságában jelent meg, amikor szembekerült ezzel az ifjú barbárral. Csak az északi mágusok rúnatetoválásai kölcsönözték számára azt az ügyességet, amellyel elkerülhette a fiatal óriás hatalmas bárdjának csapásait. Ugyanakkor tudta, hogy ellenfele nyíltan a kifárasztására törekszik és sikerrel is fog járni, hacsak perceken belül nem tudja meglepni valamivel.

Tulajdonképpen nem csak a pénzért jelentkezett a véres játékokra, bár a háromévnyi kényszermunka lejárta után alig pár arannyal eresztették szélnek, és az arénaharc győztese igen szép summát kapott. Cussack célja azonban inkább az volt, hogy magára vonja a figyelmét néhány gazdag kereskedőnek vagy zsoldosvezérnek, akik rendszeresen látogatták az efféle küzdelmeket, hogy tapasztalt harcosokat toborozzanak karavánjaik mellé vagy magánhadseregükbe. A középkorú férfi erősen remélte, hogy valaki felfigyel majd harci képességeire és meglátja a hosszú évek rutinját mozdulataiban, majd megkeresi őt a játékok végeztével, hogy ajánlatot tegyen. Ám jelenlegi helyzete egyáltalán nem volt rózsás, és tisztában volt vele, hogy csak a győztesek kapnak lehetőséget, a vesztesekre senki nem kíváncsi.

Cussacknak volt azonban valami a tarsolyában, amelyről egy-két korábbi harcostársán kívül senki sem tudott, mert aki látta, az már mind halott volt. Az egyre erősebben ziháló férfi kétségek között őrlődött: a harc nemcsak fizikai értelemben dúlt, hanem lelke legmélyén is. Forduljon-e a születése óta bennsejében megbúvó titokzatos erőhöz és győzze le a barbárt, kockáztatva ezzel, hogy lelepleződik a közönség előtt, vagy inkább adja fel és próbáljon szerencsét egy másik város másik arénájában?

Tétovázott és ez figyelmetlenné tette, a brutális erejű csatabárd pengéje mélyen a mellkasába hasított, szabad utat engedve a vérfolyamnak. Cussack összerándult, de oldalt vetődött, hogy elkerülje az újabb, nyilván halálos csapást, és a keze ökölbe szorult. Érezte, hogy átjárja a misztikus energia, amint az erő az öklébe árad, hogy tomboló pusztítással kitörjön belőle, egy szempillantás alatt cafatokra szaggatva a felette vicsorgó barbárt. Kezét halvány derengés kezdte betölteni és szíve hevesen vert, ám egy váratlan esemény segített neki megőrizni féltve őrzött titkát. Az aréna levegőjén sivítva átszálló acélnyílvessző ugyanis oly erővel tépte fel ellenfele torkát, hogy a magatehetetlen test pár lépésnyit még hátra is zuhant.

A nem túl népes közönség horkantva ugrott talpra, és minden szem a nyílvessző érkezésének irányába szegeződött, ám Cussack számára nem volt idegen a vessző ezüstösen csillogó tollazata, és éppen az ellenkező oldalra fordította tekintetét. Csak egyvalakiről tudott, aki ismerte az íves lövés ősi misztériumát és az aréna egy magasabban fekvő, néptelen részén meg is pillantotta őt. Egy sötétkék köpenyt viselő alak fordult el csataíját éppen a ruhadarab takarásába rejtve, és tűnt el árnyként egy lépcsőbeugró mögött.

- Crom démonaira – sziszegte elfojtva Cussack. – Elenoir, te átkozott.

Az inkább fekete, mint sötétkék köpenybe burkolt elf nő egy tér szélén emelt templom lépcsőjén ült, mesterien megmunkált íja és ezüsttollú nyílvesszői társaságában. Csak a sápadt hold világította be a kőből kirakott teret, és a környező üzletek lelakatolt ajtajait, illetve az elszórtan álló pultok leponyvázott torzóit. Jóval elmúlt éjfél, Falboran utcáin már a városőrök sem cirkáltak ilyenkor, szabad teret engedve a sötétségnek és mindazoknak, akik ezekben a baljós órákban lelték örömüket vagy épp megélhetésüket. Kora ősz lévén hűvös volt a levegő, és ködpászmák lebegtek a kanálisok fölött, a pincék ablakainál és a parkokban. A távolban macska jajdult és egy edény csörrent a kockakövön.

- Cussack, te vén róka – szólalt meg nem leplezett iróniával a nő. – Mióta tudod, hogy egy elfet nem lehet becserkészni, és még mindig próbálkozol?
- Elenoir – jött a sötétségből a hasonlóan gunyoros felelet. – Mióta tudod, hogy nem ajánlatos tengelyt akasztani velem, és te mégis próbálkozol?
- Csak megmentettem az életed, de legalábbis megkíméltelek attól, hogy megvert kutyaként kelljen eloldalognod az arénából.
- Magam is elbántam volna vele.
- Ó persze, hogy is feledhettem el! Cussack, a hős! Elnézést, bajnokom.

A harcos előlépett az árnyékból és az ezüsthajú elf mellé telepedett. Szeme szikrákat szórt, de akármilyen fájdalmas is volt, a nőnek igaza volt. A seb a mellkasán még mindig égett, egyhamar nem is fog begyógyulni.

- Látom, szemernyit sem változtál és továbbra is kedveled a mocskot – biccentett a férfi a mögöttük tornyosuló Asmodeus templom felé. – Mondd, mit akarsz tőlem, Elenoir!
- Tudom, hogy haragszol rám, de azt hiszem, ott a Vértoronyban mindketten csak a lelkiismeretünkre hallgattunk, amikor azt tettük, amit. Nem érdemes gyötrődni ezen, ami volt, elmúlt. Én megbocsátottam neked.
- Te bocsátasz meg nekem? – hördült fel a férfi. – Amikor te döftél hátba?
- Nem tehettem mást, de ne tépjük fel a régi sebeket. Nem volt könnyű döntés, és már megbántam, de ez egy cseppet sem számít. Lépj tovább te is, Cussack!
- Ebben ne is reménykedj, Elenoir, sosem fogom elfelejteni neked ezt.
- Nem is azt kérem, hogy felejtsd el, csak hogy ne engedd, hogy ez közénk álljon. Különösen most ne.

A férfi összehúzott szemmel nézett a nőre, ösztönei bajt szimatoltak.

- Tudom, mi történt veled Cussack az elmúlt pár évben. Rossz zsoldoscsapathoz szegődtél miután felépültél a Vértoronyban történtekből, és amikor kudarcba fulladt a Deknar-birtok elleni támadásotok, kényszermunkára ítéltek Pendora-bányájában. Pár hónapja lettél szabad, azóta az arénák körül lófrálsz, és újra munkát keresel, hogy apadt erszényedet megtöltsd és egyebet is ehess, mint csirkét.

Cussack puszta kézzel meg tudta volna fojtani az elfet, de csak hallgatott.

- De nem azért vagyok itt, hogy felhánytorgassam a múltat. Ajánlatom van a számodra, egy közös megbízás.
- Miért nem keresel mást? Annyi kardforgató van még, aki ráadásul nem óhajtja átvágni a torkodat, ha lehetősége kínálkozik rá.
- Cussack, Cussack, te fafejű. A barbár helyett téged is célba vehettelek volna, ha annyira a vesztedet akarnám. De nem tettem, mert terád van szükségem.
- De miért pont rám?
- A megbízás a Pendora-bányában lenne, és te nagyon jól ismered azt az átkozott útvesztőt.

A férfi bármennyire is kívánta, semmi élcet nem fedezett fel a nő hangjában, és ez azt jelentette, hogy Elenoirnak tényleg szüksége van rá. Legalábbis egyelőre.

- Mi van abban az átkozott bányában, ami olyan fontos? Elhiheted, volt alkalmam kiismerni, de nincs ott semmi értékes vagy különleges.

Elenoir elmosolyodott, azzal a bizonyos tenyérbemászó vigyorral, amit Cussack ki nem állhatott régebben sem, és úgy tűnt, az idő múlásával a nő még idegesítőbb szintre képezte magát.

- Elhiszem neked, hogy semmit sem láttál ott, de biztosítalak, hogy a bányában évszázadok óta hever valami, ami minden álmodnál gazdagabbá tehet mindkettőnket. Segíts nekem előkeríteni, és igazságosan megkapod a részed, ígérem.

Bár a harcos egy szemernyit sem bízott a nőben, mióta orvul leszúrta, abban biztos volt, hogy Elenoir nem szegné meg a szavát. Végül is a toronyban csak annyit mondott, hogy a legjobb képességei szerint meg fogja őt védeni az ellenségektől. Azt nem ígérte, hogy ő nem fogja bántani.

- Azt azért elárulod, mi van ott? Vagy meglepetés lesz, ahogy mindig?
- A Pók Szeme – kacsintott Elenoir.
- Cromra, te sötét elf szuka, megvesztél?!

A Pók Szeme tulajdonképpen egy ősrégi ajándék volt, amelyet annak idején, amikor a Hin-vulkán még vért lövellt láva helyett, maga a Pókistennő adott a sötét elfek papnőinek ereklyeként. Még a legnagyobb bölcsek sem igazán voltak tisztában erejével, de tudtak a Szem gyógyító képességéről, illetve arról, hogy segítségével mindent és mindenkit meg lehet figyelni, bárhol is legyen. Állítólag a világon élő összes pók szemein keresztül lehetett vele látni, és ráadásul még irányítani is ezeket a csúf állatokat, de ez csak mendemonda volt.

Az viszont tény, hogy több évszázaddal ezelőtt, amikor a sötét elfek legutóbb megkísérelték megvetni lábukat a felszíni világon, a törpék harcosai zsákmányként megszerezték az ereklyét, és mivel elpusztítani nem tudták, elrejtették valahol. A mélységi elfek azóta is kutatják a barlangokat, bányákat és elhagyott templomokat, hátha a nyomára akadnak, ám ezeddig mindhiába. A legendák mindazonáltal arról is szóltak, hogy a törpék igencsak gondoskodtak arról, hogy a Pók Szeme ne kerülhessen ismét rossz kezekbe, és sajátos rúnamágiájuk felhasználásával erős védelmet szőttek köré.



- Honnan vagy biztos benne, hogy a Pók Szeme a bányában van? – kérdezte Cussack a mellette lovagoló sötét elfet, amint a kora esti órákban Sindain-síkságán vágtak keresztül.
- Egy vénséges vén törpe mondta el nekem, mielőtt meghalt. Gondolom, nem akarta sírba vinni ezt a súlyos titkot – vigyorgott Elenoir.
- A Pendora valóban egy régi törpe ezüstbánya volt, de elhagyták, mert kimerült az ér. Mi már csak gránitot vágtunk ki belőle, és csak az volt ott minden járatban.
- Kimerült az ér? Nem rossz trükk az ostoba törpéktől.
- És egyébként hogyan képzeled ezt az egész dolgot, Elenoir?
- Az a bánya egy labirintus, egymagam sosem találnám meg benne az utat, te viszont el tudsz vezetni minket a főtárna végébe. Az onnan nyíló vájat végében lesz az, amit mi keresünk. Onnantól én veszem át, és te vigyázol rám. De a bánya előtt azért még meglátogatunk egy régi ismerőst Noborban.
- Pazar, ez egyre jobb – mondta Cussack, mert tudta, ki lakik abban a mocsok városban.



Tener Veetor azon kereskedők közé tartozott, akik kettős üzletvitelt folytattak. A felszínen Veetor egy minden hájjal megkent fűszer- és illatszer-kereskedő volt, akinél megtalálhatóak voltak a legdrágább luxuscikkek és a legtávolabbi vidékekről származó specialitások. Másrészt viszont Veetor a Néma Kígyó nobori kapcsolata volt, a titkos kereskedőszervezeté, amelyik befolyása már-már királyokéval vetekedett. Ennek megfelelően a pufók férfi igen ellenszenves habitussal rendelkezett, ám mindent, szó szerint mindent meg tudott szerezni a megfelelő mennyiségű csengő aranyért cserébe.

Cussack és Elenoir régről ismerték őt, voltak üzleti kapcsolataik még akkor, amikor a harcos és a tolvajlány ilyen jellegű munkákból próbálta fenntartani magát. Újbóli találkozásuk éppenséggel kellemesnek is lett volna mondható, ha a kereskedő még mindig ugyanazokkal a testőrökkel dolgozott volna, így azonban az újaknak meg kellett mutatni, hogy az éjszaka közepén felbukkanó párossal nem tanácsos ujjat húzni, még akkor sem, ha hívatlanul érkeztek Veetorhoz.

- Kíméljétek meg őket, barátaim, igen drága emberek ők! – vetett véget a csetepaténak a köntösében érkező kereskedő, mire Cussack és Elenoir némi piszkálódó megjegyzés kíséretében megengedték, hogy a testőrök összeszedjék társaikat és elsomfordáljanak.
- Igazán jöhettetek volna a megszokott módon is – kezdte Veetor. – Erre semmi szükség nem volt, hisz barátok vagyunk, nem?
- Legyen a barátod egy kígyó! – felelte Elenoir és kétséget nem hagyott felőle, hogy milyen kígyóról beszél. – Sietős az utunk, ezek kellenének.

A nő egy papírlapot tett le a kereskedő elé az asztalra, aki gyorsan átfutotta a szaggatott kézírást. Ahogy egyre tovább olvasott, úgy nyílt egyre kerekebbre hájas arcában ülő szeme.

- Nem is tudtam, hogy ennyire felvitték az istenek a dolgotokat. Ez nem kis summa.

Még be sem fejezte a mondatot, amikor a sötét elf egy bőrzacskót dobott felé, amit Veetor hihetetlen reflexel kapott el. A fáklyák fényében drágakövek csillantak meg a szütyő mélyén és bár Cussack nem volt különösebben járatos az értékbecslésben, akkor is legalább harmincezer aranyra saccolta a tartalmát.

- Ez igen – füttyentett a kereskedő és elmosolyodott. – Egy hetet kérek.
- Legfeljebb három nap – szólt keményen a nő és sarkon fordult.

Cussack a kereskedőre nézett, lemondóan megvonta a vállát és az elf után sietett.



A nobori kereskedő igazán kitett magáért, három nap alatt mindent beszerzett, amit kértek, és becsülettel elszámolt a pénzzel is. Az újonnan beszerzett felszereléssel, de leginkább a mágikus tekercsekkel és persze Cussack helyismeretével, a furcsa páros úgy jutott el a bánya főtárnájának végéből nyíló vájat torkolatához, hogy sem Pendora őrei, sem a rabszolgák nem figyeltek fel rájuk. Természetesen az egy-két éber őr nesztelen elhallgattatásában Elenoir jeleskedett, persze neki sokkal könnyebb volt, hiszen tökéletesen látott a sötétben. Most is ő haladt elől, és magabiztosan kerülgette a beomlott faldarabokat, suttogva figyelmeztetve társát az akadályokra. Hamarosan elérkeztek a vájat végébe, ahol egy beomlás állta útjukat.

- Na, ez itt a vége – szólt Cussack. – És most?

A sötét elf nő válasz helyett elővette az egyik tekercset, amelyet Veetortól vásároltak, miközben a harcos fáklyát gyújtott. Ilyen mélyen már senki nem láthatta meg a fényt, biztonságban voltak. A nő kezében lévő tekercsen furcsa írásjelek sorakoztak, Cussack tudta, hogy ezek egy varázslat szavai, ám értelmüket nem ismerte.

- Add a kezed! – szólt halkan Elenoir, majd furcsa nyelven felolvasta a sorokat.

A következő pillanatban a férfi úgy érezte, meglódul vele a világ, egy másodpercre minden kontúr elmosódott körülötte, majd egy ugyanolyan vájatban találta magát, csak a beomlás nem előtte tornyosult, hanem pár lépéssel a háta mögött.

- Cromra, sosem fogom megszokni ezeket a mágikus praktikákat – dörmögött.

Elenoir óvatosan indult tovább, innentől senki nem ismerhette az utat. Cussack is megállapította, hogy ilyen vájatban sosem járt, a falak itt egész simának tűntek, mintha lecsiszolták volna őket. Egy pillanatra felmerült benne, hogy már nem is a Pendora-bányában vannak, és az elf talán valahová máshová jutatta őket. Kétkedve haladt a nő nyomában, és csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor ismerős törpe jeleket vett észre a falakon. Még mindig a bányában voltak.

Csendben mentek előre az enyhén lejtő és kanyargó folyosón, míg egy helységbe értek, amely az eredeti ezüstbánya legmélye lehetett, mert a férfi fáklyájának fényében vastag ezüsterek csillantak a falakban.

- Ennyit a kimerült érről – állapította meg magában fanyalogva.

A tolvajlány alaposan körbevizsgálta a termet, hosszú percekig járt fel-alá, tapogatta a falakat és a padlót. Cussack figyelmét nem kerülte el, hogy partnere egyre feszültebb lesz és gyakran rázza mérgesen a fejét. Úgy gondolta, nem szól neki, nem akarta tovább ingerelni. Végül Elenoir dühösen mondott valamit saját mélyelf nyelvén, és egy másik tekercset húzott elő a hátizsákjából. Hamar elolvasta és a terem közepén állva lassan körbejáratta a tekintetét. Az arcán megjelenő halvány mosoly jelezte, hogy megtalálta, amit keresett. Egy faldarabhoz lépett, ahol Cussack semmi különöset sem látott, de az elf határozott mozdulatokkal kezdett matatni. Kisvártatva a falban lévő ezüstszálak felizzottak, majd egy elrejtett kőlap félrecsúszott, bejáratot engedve egy faragott folyosóba, amely sötéten indult el további mélységekbe.

Először jöttek az egyszerű, mechanikus csapdák, a falakból kilövellő mérgezett nyílvesszők, a felcsapódó fémkarók, a kivágódó pengék és beszakadó padlózat, ám Elenoir éberségét egyik sem tudta kijátszani. Ezután jöttek a mágikus akadályok, az izzó tűzgolyók, a pörkölő elektromos villámok, a megemésztő energiasugarak és az elmét támadó varázslatok. Mire keresztülverekedték magukat mindezeken a csapdákon, Cussack kénytelen volt elismeréssel szólni az elf képességeiről.

- Sokat tanultam, mióta legutóbb találkoztunk – fogadta mosolyogva a bókot a nő.

A halált rejtő folyosó végre egy dohos csarnokba torkollott, ahol egy központi állványon hevert valami, ami leginkább egy csiszolt gyémánthoz hasonlított, igaz, a valaha látott legnagyobb gyémánthoz. A harcos ajkát óhatatlanul is füttyszó hagyta el, ám a tolvajlány óvatos maradt. A terem falánál körben, szabályos távolságokra, törpe harcosok remekül megfaragott kőszobrai sorakoztak, mindegyikük harci vértezetben és a fegyverükön nyugvó kézzel.

- Ez lenne a Pók Szeme? – kérdezte bátortalanul Cussack.
- Sokkal inkább egy kapzsiknak való csapda – szólt a tolvaj.
- Akkor most mi lesz?
- Gondolkodom – vettette oda az elf.

Hosszú percek teltek el, és ezalatt a harcos új fegyvereit piszkálgatta. Valódi elamari hosszúkard lógott az oldalán, a legkeményebb penge, amit valaha is kovácsoltak, még a követ is átvágja, ha kell. Buzogány Korg-erdejéből, ahol állítólag sárkánylángon edzik a fémet, és a megmunkálás során végig mágusok kántálnak az üllő körül. És persze a páncélzat Zimmon kohójából, ahol olyan keményre kalapálják őket az óriások, hogy nincs fegyver, amely átütné. Mindezeket Elenoir vette neki Veetortól, majdnem az egész pénzt ráköltötte, magának csak pár varázstekercset és fiolát vett. Cussack kezdte ismét megkedvelni régi társát, de aztán emlékeztette magát a hátán lévő sebre, amely ugyan begyógyult, de lelkében sosem múló nyomot hagyott.
Elenoir ismét a tekercseit kezdte nézegetni, majd elégedetten csettintett.

- Ez lesz az – szólt büszkeséggel.

A harcos érdeklődve figyelte. A nő felolvasott egy tekercset, és a férfi úgy sejtette, ugyanazt, amit már korábban is az ezüstér teremben.

- Látod azt a szobrot a csatacsákánnyal? – kérdezte az elf.
Cussack bólintott, és ekkor figyelt fel rá, hogy csak az az egyetlen törpe tart a kezében ilyen fegyvert.
- Mögötte van egy rejtekajtó, mint amilyen már korábban is volt. Biztos ki tudnám nyitni, de ehhez időre lesz szükségem. Viszont ezek a szobrok valószínűleg nem dísznek állnak itt és biztosra veszem, hogy nem kedvelik a betolakodókat. Úgyhogy neked kell feltartanod őket, míg én dolgozom.
- Crom seregeire, megőrültél? Vagy egy tucatnyian vannak!
- Csak tízen. De ne aggódj, lesz segítséged! – mosolyodott el sejtelmesen a sötét elf.

Ezúttal Cussack már nem találta annyira tenyérbemászónak. Elenoir elővett egy tekercset és felolvasott valamit, amitől a férfi tagjait földöntúli erő járta át, és úgy érezte, felpezsdül a vére. Megragadta a buzogányt és a pajzsot, szeme összeszűkült és agyába vér tolult. Odaugrott a legközelebbi törpe szoborhoz, és olyan súlyos csapást mért rá, hogy annak leszakadt karja hangos dörrenéssel hullott alá a padlóra. Mintegy varázsütésre, a kőalakok megmozdultak és lassú mozdulattal felemelték fegyvereiket, ám mielőtt elindulhattak volna, Cussack újra lecsapott a sérült gólemre, és egy iszonyú erejű ütéssel bezúzta a fejét.

A nő sem tétlenkedett, éppen befejezte egy újabb tekercs felolvasását, mire a teremben feketebőrű teremtmények csoportja tűnt elő a semmiből. A tolvaj száját rövid parancsok hagyták el olyan nyelven, amit Cussack ugyan nem beszélt, de felismert – démonok társalognak így Abyss feneketlen bugyraiban.

Kegyetlen küzdelem vette kezdetét, és a harcos csak a szeme sarkából látta, amint a sötét elf a fal mentén a rejtekajtó felé surran és hozzákezd a felnyitásához. Ezután minden figyelmét a gólemekre összpontosította, és közben igyekezett maga is átvágni a termen, hogy a lehető legközelebb legyen a nőhöz, amikor az majd kinyitja az ajtót. Miközben egymás után osztotta a csapásokat, visszagondolt azokra az időkre, amikor ő és Elenoir együtt kalandoztak, Cromra, milyen jó csapatot is alkottak. Egy irdatlan erejű kalapácsütés kapta oldalba ekkor és rángatta vissza a nem túl kedves jelenbe.

- Igyekezz, Elenoir! – üvöltötte a férfi és visszatámadt a gólemre.

A démonok is kivették a részüket a harcból, bár Cussack tudta, hogy az idézett segítők inkább figyelemelterelő áldozatok voltak, mintsem igazi ellenfelek a kőlények számára. De addig sem őt csépelték, és ez nagy előny volt. A tapasztalat azt súgta, figyelje ki, melyik gólem gyengül meg és gyorsan csapjon le rá, majd húzódjon vissza. A taktika bevált, és hamarosan hét gólem darabjai borították a padlót, igaz, a démonok közül is már csak ketten maradtak. Kezdtek beszorulni egy területre, amikor a nő végre felkiáltott:

- Befelé, Cussack!

A férfi elhajolt egy pörölycsapás elől és bebukfencezett a járatba, ahová támadóik nem tudták követni őket termetük miatt. Még egy pár pillanatig csatazaj hallatszott, de a gólemek hamar végeztek a megmaradt két démonnal. Elenoir egy fiolát nyújtott át a harcosnak, aki felhajtotta és érezte, hogy sebei körül kellemes meleg támad, majd elmúlik minden fájdalom.

- Igyekezzünk, már nem lehet messze – szólt a nő és elindult az újonnan feltárt folyosón.

Továbbra is lefelé mentek, Cussack pedig újabb fáklyát húzott elő zsákjából. A látvány meglepte: éjfekete falú járatban haladtak, amely nem is kőnek látszott, hanem sokkal inkább üvegnek. Furcsa, torz alakok táncoltak bennük, de szerencsére csak tulajdon árnyékuk űzött tréfát velük és nem rejtőztek benne holtak nyughatatlan lelkei, ahogy azt a mondák mesélték egyes elátkozott barlangokról. Nem tudta, mennyit haladtak tovább, neki már óráknak tűnt, majd egyszercsak a nő jelzett, hogy oltsa el a fáklyát. A beálló sötétben Cussacknak először nem is tűnt fel az a halvány, zöldes derengés, amely a folyosó végéből áradt.

- Ott lesz? – suttogta a harcos.
- Nagyon remélem. Kezdek kifogyni a tekercsekből.

Nesztelenül lopakodtak tovább, Elenoir jóval elől, a páncélos férfi lemaradva. A folyosó egy minden eddiginél nagyobb helységbe futott, ahol az egyenetlen falakon megtapadt moha sugározta a földöntúli fényt. Számtalan szűk folyosó vagy járat futott be a kupolás terembe, amelynek mérete egy templomcsarnokhoz volt fogható, és mennyezetéről itt-ott embermagas sziklatüskék lógtak alá. Nem volt ugyan teljesen világos odabent, de még Cussack is tisztán látta a helység túlsó végében tekeredő hatalmas sárkányt, amely mozdulatlanul és lehunyt szemmel pihent, mindössze a kékes-lilás pikkelyein játszó fény jelezte, hogy lélegzik.

- Crom fattyaira – sziszegte a férfi –, ez nem lesz könnyű. Remélem, maradt még valami tekercs a zsákodban.
- Ne aggódj, Cussack, a legjobbat a végére tartogattam!

Ami ezután történt a barlang mélyén, az Cussack számára örökre emlékezetes maradt. Elenoir számos varázslatot olvasott fel, és fiolákat itatott meg vele, amelyektől a harcos úgy érezte, magával a pokol urával is szembenézne. Valami sajátos mágiától hajtva alig pár ugrással a sárkány mellett termett, és habár az minden reménye ellenére tisztában volt jelenlétükkel, és megpróbált védekezni, Cussack markolatig döfte a kardját a bestia oldalába. Eszelős párbaj bontakozott ki közöttük, a vadállat sikoltva csapkodott körülötte, és iszonyú erejével akarta halálra zúzni a harcost, de mindhiába.

Cussack villámgyors volt és csak úgy cikázott a karmai közt. Mindezek ellenére a férfi nagyon jól tudta, hogy nem lehet képes legyőzni a sárkányt, ugyanakkor bízott benne, hogy az elf betartja ígéretét, és lapul még valami meglepetés a tarsolyában. Nem látta Elenoirt, fogalma sem volt a nő mivel foglalkozott, de ez most nem is számított. Patakokban folyt róla az izzadság, és bár állta a sarat, a szörnyeteg szemernyit sem csillapodva támadt rá.

- Elenoir! – harsogta.
Cussack megpróbálta felmérni, hol lehet a társa, de nem sikerült megpillantania, ellenben a sárkány azonnal kihasználta az alkalmat és farkával keményen mellbevágta. A harcos megtántorodott és a közeli sziklafalnak csapódott. Éles fájdalom hasított az oldalába, csalhatatlanul jelezve, hogy egyik bordája eltörött. Szájába keserű vér tolult és nehezen kapott levegőt.

- Cromra, te átkozott hüllő! – vicsorgott, és érezte, hogy felgerjed benne az erő.

Nagyon ritkán engedte szabadjára azt a misztikus energiát, amelyet mindig is magában hordott valamely isten ajándékaként, de voltak alkalmak, amikor csak ez mentette meg az életét. Cussack nem teketóriázott, koncentrált és ökölbe szorította a kezét. Szinte nyomban érezte, ahogy odaáramlik az erő, és a levegő besűrűsödik körülötte. Halványkék izzás jelent meg páncélkesztyűjén, amely a következő pillanatban sugárnyalábbá összeállva robbant ki, egyenesen a vadállat torkának, felszakítva bőrt, húst, eret és izmot.

A sárkány üvöltése megremegtette a termet, és a plafonról szikladarabok váltak le, megannyi zuhanó lándzsaként. Egy hatalmas kődarab csapódott be a harcos mellé is, számtalan apró, de éles törmelékkel beterítve őt. Már felkészült a végzetes csapásra vagy a sárkányleheletre, ám egyik sem következett be. Amikor sikerült kirángatnia a kezét a vaskesztyűből, és valamelyest letörölnie a port arcáról, úgy megdöbbent, hogy egy pillanatra lélegezni is elfelejtett.

A csarnok közepén két sárkányt látott egymásnak feszülni, tépni és szaggatni egymást. A dühösen harcoló lények hol a levegőbe emelkedtek, és a karóként meredő szikláknak préselték egymást, hol a talajon hemperegve igyekeztek éles karmaikkal és fogaikkal fogást találni. Cussacknak fogalma sem volt, honnan került ide egy újabb sárkány, bár titkon remélte, hogy az elf nő keze van a dologban, és ez volt az utolsó ütőkártyája a Veetortól vett pakliból.

A küzdelem a végéhez közeledett, a barlang sárkánya lassan, de biztosan alulmaradt az idegennel szemben, mígnem egy utolsó gyors harapás a nyaki sebbe végleg kioltotta életerejét. A győztes hangos szuszogással tartotta kimúlt ellenfele szétmarcangolt nyakát, és habár Cussack nem igazán ismerte a sárkányokat, úgy tűnt, mintha a halott bestia vérét kortyolná.

- Elenoir? – nyögte a férfi.

A feketésen csillanó pikkelyű lény Cussack felé fordult, és egész közel tolta vértől csöpögő pofáját. Bár a szája nem mozgott, mégis érthető szavak hagyták el a torkát.

- Feküdj nyugodtan, te vén róka, mindjárt kellemesebb lesz!

Cussack megadóan várta a sorsát, de csak ugyanazt a jóleső melegséget érezte, amit korábban a varázsital nyújtott, amit az elf adott. Mint a napfényben olvadó hó hagyta el testét a fájdalom, oldala nem szúrt többé, és szájából eltűnt a vér íze. Fáradságtól nyögve talpra állt, és sisakját lecsatolva vette szemügyre a mellette heverő sárkányt.

- Crom trónjára mondom te elf, ezzel a varázslattal igencsak megleptél. Mindenesetre hadd lássam inkább az igazi alakod, mert bár az is rusnya, mégis szívesebben nézem, mint ezt a dögöt – vigyorodott el Cussack.
- Cussack, Cussack, te fafejű! – jött a válasz a mozdulatlan szájból, de kétségkívül Elenoir csábosan gunyoros hangján. – Még mindig nem érted, mi is történt, ugye? Most már ez az igazi alakom.

A férfi olyan idétlen arcot vágott zavarában, hogy maga is elszégyellte volna, ha látja.

- Semmit sem értek – motyogta.
A sárkány megrázta magát.
- A Vértoronyban kezdődött, biztos emlékszel. Veetor küldött oda minket Gadeblo kincséért, és meg is találtuk, nem kis fáradtsággal és küzdelemmel. A kincsek között volt egy ökölnyi gömb is, sima, fekete és nem túl nehéz. Dereng már?

Igen, a férfi pontosan emlékezett arra az átkozott gömbre. Elenoir mindenáron meg akarta tartani magának és nem átadni a kereskedőnek, ő pedig el akarta vinni neki, mert így szólt a megállapodás. A nő végül feladta a győzködést és átadta a gömböt, de Cussack nem sokáig örülhetett neki, mert az elf orvul leszúrta. Amikor magához tért, ott feküdt a torony tövében, a kincsek és természetesen a gömb nélkül.

- Mit mondtál Veetornak?
- Hogy súlyosan megsebesültél, és én hoztam el a zsákmányt. A gömböt nem is kereste, fogalma sem volt róla, hogy megtaláltuk. Ahogy megmondtam.
- Te tudtad, hogy mi az? Miért nem mondtad el?
- Nem tudtam biztosan, de sejtettem. Egy sárkánygömb volt. Sok időmbe és nem kevés pénzembe került, hogy találjak egy elegendőn bölcs, ám kellőképpen kapzsi mágust, aki végrehajtotta a szertartást. De egy utolsó lépés még hátravolt.
- Ez? – bökött a halott sárkány felé Cussack.
- Igen. A rituálé úgy teljesedik be, ha legyőzök egy valódi sárkányt és a vérét veszem.
A férfi fanyarul elmosolyodott.
- És ehhez kellettem én. Egymagad nem tudtad volna megtenni. Megint átvertél.
- Nem, ezúttal nem. Legalábbis nem teljesen. Gazdagságot ígértem neked, és meg is kapod.
- Igen? És hol van az a gazdagság? Hol a Pók Szeme?
- Odakint, a gólemeknél.
- Micsoda?! Azt mondtad az csak csapda! Egy átverés!
- Tudom, és elnézést kérek érte. De gondolom nem jöttél volna velem tovább, ha megmondom, hogy az az igazi Szem.
- Mérget vehetsz rá, hogy nem.
- Na látod. Most viszont a tied, ahogy ígértem.
- Neked nem kell? Mégiscsak sötét elf vagy. Ti keresitek égre-földre, vagy nem?
- De, persze hogy kell. És mit is mondtál, mennyit kérsz érte? – szólt a sárkány, miközben ráérősen egy félreeső barlangjárat felé pillantott, amelyben még a fakózöld derengésben is jól láthatóan megcsillant a legyőzött sárkány kincse, egy óriás halom arany és drágakő.
- Cromra, te némber, sosem változol – húzódott szélesre a harcos szája.

Cussack ugyan nem láthatta, de biztos volt benne, hogy Elenoir is mosolyog, mégpedig pontosan azzal az imádnivalóan idegesítő vigyorral, amivel szokott.

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 4 db)