Layla: az angyal, az ördög és a gyermek VII.

Fantasy / Novellák (862 katt) angyalka146
  2012.05.24.

Erős fényár úszott előttem, teljesen elvakított. Majd ismerős hangok kezdetek el beszélni.

- Hála az égnek, hogy jól vagy! – hatalmas sóhaj követte a mondatot, a megkönnyebbülés sóhaja. Anyától származott.
- Úgy tűnik, csak mélyen aludt – ez az orvos volt.
- Beszélnem kell vele! – a parancsoló hang gazdájában a tegnapelőtti rendőrt véltem felfedezni.

Miközben ők eldiskuráltak, én próbáltam kinyitni a szemeimet. Nagy nehezen a vörös
foltok eltűntek előlem, és először homályosan, majd egészen tisztán láttam az ágyam körül gyülekezőket.

- Mi történt? Mi volt ez?
- Megijedtünk, kisasszony. Amikor az édesanyja megérkezett, valószínűleg aludt, de olybá tűnt, mintha nem venne levegőt. Meg akarta nézni a pulzusát, de nem találta, így azonnal szólt nekem. Bevallom, én is nagy nehezen tudtam megmérni, olyannyira észrevehetetlen volt. Ennek ellenére normálisan vert a szíve. Épp a szemét vizsgáltam, amikor felébredt. Úgy tűnik, nagyon mélyen aludt. Olyannyira, hogy szinte tetszhalál állapotba került.
- Úristen! Ne emlegesse itt nekem a halált! – rémüldözött anyukám, de mellőlem, bal oldalról, rosszalló morgást hallottam. Odanéztem és épp Azrael méregette anyut mogorva képpel. Épp meg akartam kérdezni tőle, mi a baj, mikor észbe kaptam – őt csak én látom!
- Úgy látszik, a kis hölgy nagyon szeret abnormálisan viselkedni – a cseppet ironikus megjegyzés a rendőrtől jött. Most már én is felvettem Azrael ábrázatát.
- Mit akar? – estem neki ugyanolyan kedvesen, és három lépéssel egyből arcom előtt termett.
- Mázlija van, irtó nagy, ugye tudja? – dühös arckifejezése megrémített. – Nincsen elég bizonyíték, hogy letartóztathassam. De ne aggódjon: magán tartom a szemem. – Azzal vetett még egy dühös pillantást rám, jobb mutatóujjával felém bökött, majd kicsörtetett a szobából.
- Ez meg mi volt? – fordultam döbbenten anya és az orvos felé.

Előbbi csak legyintett és egy "Ne foglalkozz vele!" mondattal lezárta az ügyet, utóbbi pedig mosolyogva megkérdezte, benevezhet-e a Guiness Rekordok könyvébe, mint a valaha élt legfurcsább beteget. Fintorgó arcot vágtam a kérdésre, de az orvos csak felnevetett, kedélyesen vállon vetegetett és elment.

***

Boldog kacaj töltötte be a szigetet. A hat év körüli kislány vidáman nevetett és pörgött a széllel, miközben próbálta elkapni a hulló cseresznyefavirág leveleit. Behunyta a szemét, karjait tenyérrel felfelé oldalra kinyújtotta, és csak pörgött, pörgött és pörgött. Majd hirtelen becsukta tenyereit, megállt, és mint aki kincset talált, belenézett. Majd sikítani kezdett. A sikolyt messze vitte a szél. Papnőtársai azonnal odafutottak hozzá, és borzongással néztek fel az égre.

A főpapnőnek nem kellett felnéznie, tudta, mi történik. Lassan, méltóságteljesen kisétált palotája erkélyére, kinyújtotta jobb kezét, felfogva vele néhány ezüstszürke szemet, elmorzsolta őket és csak ennyit mondott: tehát megtetted.

- Anyám! – kiáltott fel hozzá egy papnő kétségbeesetten. Nem kellett többet mondania, tudta, mit akar.
- Nyugodjatok meg, nem lesz semmi baj! – hangja magabiztosan, erőteljesen csengett. Kedves mosolyt küldött a fiatalt lány féle, és kiadta a parancsot: - Menj és szólj a többieknek, készüljetek fel: elvégezzük az öt elem szertartását!

A lány megrettent. Majd meghajolt és elsietett.

***

Felkészültem a halálra, nem ellenkeztem. Csak legyen mihamarabb vége, hogy a fiammal lehessek! – gondoltam, de legnagyobb meglepetésemre a hátam mögé került, és kaszáját védekezőn felemelte. Csak most éreztem meg a sötét és érzéki energiát, ami megtöltötte a teret.

- Takarodj innen! – mordult rá Luciferre.
- Ő az enyém, ne feledd!
- Layla nem tulajdona senkinek! Nem akarok veled harcolni, most nem! Menj el Lucy, kérlek!

Megdöbbentem. Hangjában fájdalom és könyörgés volt. Ő? Könyörögne? Méghozzá Lucifernek?! Hátranéztem. Lucifer gondolkodva szemlélte Aurielt, majd rám nézett. Szemei azt üzenték: még eljövök érted! Végül megfordult, és lila fénybe burkolózva eltűnt.

***

A szürke köpenybe burkolózó alak egyenletesen lépkedett az arannyal kirakott macskaköves utcákon. A körülötte lévők rettegve nézték az égből hulló hamuesőt. Mindannyian tudták, hogy ez mit jelent. Majd hatalmasat rázkódott a föld és az atlantidák sikításai és jajveszékelései megtöltötték a levegőt. De a szürke köpenyes alak rendületlenül sétált tovább.

A rázkódás abbamaradt, de néhány másodperc múlva megszólaltak a szirénák. Hangosan, vijjogóan, kérlelhetetlenül. Még a Szürkén is végigfutott a hideg és egy pillanatra megrázkódott. Papok suhantak el mellette, és az utolsó előtti pillanatban felvették pozíciójukat, egyesítették erejüket, ezáltal védőburkot hozva létre a város körül. A közel tizenöt méteres hullámok ennek az energiaburoknak csapódtak.

A papok többsége kibillent az egyensúlyából, ekkora víztömegre nem számítottak. Megfeszítették minden tagjukat, arcukon az erőlködés és kétségbeesés egyvelege látszott. Még tartották magukat. Majd összesűrítették minden energiájukat és kezüket előretolva kilökték magukból ezt az energiahullámot, egyenesen a víztömegre, így kényszerítve vissza azt az óceánba.

Most megfékezhettétek a vizet, de legközelebb elborít benneteket – gondolta a különös alak és arcán halvány mosoly derengett. A főtemplom előtti utolsó kapuhoz érkezett, és az ott őrködő két őr felszólította, mutassa meg az arcát. Ő csak rájuk pillantott csuklyája alól, és azon nyomban mind a ketten térdre hullottak előtte. Belépve a templomba ledobta magáról a szürke köpönyeget és immáron sugárzó, ragyogó fényével betöltötte a teret.

- Sabriel főpapnő megérkezett! – kiáltotta a tömegből valaki és az emberek térde hullottak a teremben.
- Főpapnő – sietett elé és hódolt neki kezet csókolva a főkancellár, majd elkísérte és felsegítette arany trónusára.
- Beszéljetek! – adta ki a parancsol Sabriel.

Hangja mély, nyugodt, erőteljes volt. Sudár alakján hófehér ruhát viselt, amit egy aranyöv fogott össze a derekán. Aranyszőke haja lágyan omlott le hátára, kék szemének mélységéből bölcsesség áradt. A puszta jelenléte is erőt öntött az emberekbe, szívükben remény támadt.

- Még nem tudjuk, miért történt a földrengés, de követeink hamarosan megérkeznek – válaszolt a főkancellár, mire a papnő fejével biccentett.

A kancellár meghajolt, majd gyorsan egy nagydarab, zömök, kurta lábú és bajszú, egyenruhás férfihoz lépett, aki a birodalom főparancsnoka volt, és lázas beszélgetésbe kezdtek. A papnő végignézett rajtuk és szívét egy pillanatra szánalom fogta el. De csak egy pillanatra. Azon nyomban fellángolt benne a gyűlölet, és tudta: helyesen cselekedett. Nem érdemlik meg az életet!

Épphogy végiggondolta mindezt, két középkorú férfi és egy nő rohant be a terembe, egyenesen a főkancellárhoz és az főparancsnokhoz. Arcuk percről percre kétségbeesettebb lett, majd teljes értetlenség ült ki rá.

- Beszéljetek! – adta ki a parancsot Sabriel és hangja fenyegetően töltötte be a teret.
- Felség… ez borzalmas! – fakadt ki a főkancellár és arcát tenyerébe rejtette.
A papnő enyhén felhúzta a szemöldökét és jobb kezével türelmetlenül dobolni kezdett.
- Mi történt? – kérdezte gyengéden, mintha egy gyerekhez beszélne. A kancellár összeszedte magát.
- Europé és Aesie egyesültek! Hadat üzentek Atlantisznak! – hangján hallatszott, közel áll a síráshoz.
- És? – kérdezte a papnő türelmetlenül. – Mi van a többiekkel?
- Africana elszakadt tőlük, de azt mondta, nem avatkozik a harcokba bele. Lemúria mellettünk áll, de Americana szintén elhatárolódott a harcoktól.
- És mi van Gondvánával?
- Szörnyű! Gondvánát szétfeszítették az erők! Darabjaira hullott!

Ahogy gondoltam – somolygott magában a papnő, és tudta: a dicső birodalomnak immáron vége.

Előző oldal angyalka146