Kurgan történetek: A medve VII.
Fantasy / Novellák (1695 katt) | Homoergaster |
2012.05.13. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/10 számában.
...Az orvlövész, akinek a rejtekhelyét elfoglalta, nem sokkal arrébb hevert, immár szerves részévé válva a háború szaggatta, élettelennek látszó városnak. Oda penderítette ki, mielőtt bevackolt volna az ügyesen kialakított állásába. Arra azért ügyelt, hogy a friss hulla ne látsszon ki a fedezékből, csak annyira gördítette arrébb, hogy ne zavarja. A hatalmasra nyitott szemekbe odafagyott a döbbenet: felfedeztek és ledöftek egy karddal, nem értem!
– Nem is kell ezt neked érteni, tavaris! – gondolta Kurgan várakozás közben. Esélyed se volt!
Újabban egészségtelen mértékben elszaporodtak a fellengzősen mesterlövésznek titulált lesipuskások ebben a szétzúzott romhalmazban. Nem szerette őket, és ha nem lett volna fontosabb dolga, még egy érdekes elfoglaltságként foghatná fel a ritkításukat. De ő a németet kereste, egy bizonyos németet. Mert bár kihaltnak látszott e hely, csak úgy nyüzsögtek benne a németek meg az oroszok. Pont úgy, mint az oszló hullában a férgek. Ez a város is egy oszló hulla volt, tele férgekkel. De ezek egymást gyilkolták olyan eszmék nevében, melyek őt hidegen hagyták.
A halandók mostanában különösen elborultak és zaklatottak. Ennek okait nem sikerült maradéktalanul megértenie, bár nem is törte magát nagyon ez ügyben. Egyszerűen elfogadta a kialakult helyzetet. Ez az új háború minden eddigit felülmúlt. Eleinte még szórakoztatta is, de a második évtől már utaltak rá jelek, hogy ez nem olyan, mint a többi. Olyan erők munkálkodtak a háttérben, melyeket nem szeretett.
Egész hosszú létezése alatt az önjelölt mágusokat és sarlatánokat irtotta, néha azonban találkozott igaziakkal is. Ezeket békén hagyta, ha azok is őt. Maga is rendelkezett néhány különleges képességgel, de ezeket nem szívesen alkalmazta. Úgy vélte, a mágia a gyengék fegyvere. Ogia varázslata mindig megszólította ilyenkor az idők mélyéről. A látnokokat különösen utálta. Talán azért, mert maga is birtokolt efféle erőt, és rögtön tudta, ki az, aki kamuzik. A jégmezőn lefejezett régi ember ajándéka volt ez, rátukmálta, noha nem kérte.
Mióta egy ostoba baleset miatt elvesztette Gerant, néha rákényszerült, hogy használja. Legutóbb a háború kimenetelére volt kíváncsi. Amikor a vérgőzös események finisében meglátta azt a tűzgolyót, komolyan gondolkodóba esett. A lehetőség, hogy a halandók őrültségükben elpusztítják a világot még a gyülekező ideje előtt, némi aggodalommal töltötte el. Ezt a tüzet „nézve” szólott hozzá először és reményei szerint utoljára a régi ember szellemhangja: „Én már láttam ilyet!” Ezt mondta neki.
Egyetlen jó dolog volt abban, hogy itt múlatta az idejét. Sztálingrádba még a figyelők sem merészkedtek be. Itt szabadnak érezte magát, nem kellett attól tartania, hogy ha elkapja a németet, egy új, aprólékos jelentés készül erről. A németje itt van valahol. Hol érezte őt, hol nem. A figyelőket ez valószínűleg nagyon érdekelte volna. Köpött egyet, ahogy megint eszébe jutottak.
Ezzel az ő németjével, aki a Günther Lampe névre hallgatott, éppen úgy bújócskáztak, kergetőztek, mint a szemben álló felek. Lestek egymásra, vártak egymásra, kerülgették egymást. Körülöttük zajlott a háború rettenete, ám ők már régen nem ezzel foglalkoztak. Ez a véres aratás nekik csak kulissza volt, abból állt, hogy időnként megölték az útjukba kerülő, zavaró halandókat.
Kurgan csak fantom volt ezen a színpadon, nem létező árny. Tudta viszont, hogy Lampe hivatalosan a véderővel jött ide. Aztán, mikor megérezte őt, „meghalt”. Ehhez az apró kis trükkhöz bármelyik hulla megfelelt, volt belőlük bőven.
Mostanra valószínűleg levett magáról mindenféle hadigúnyát. Nem tudta, hogy nézhet ki, de nem is kell, érezni fogja, ha megtalálja. Ő visszanövesztette a haját, bár még nem volt az a sörény, amit rég hordott. A ruháját is régiesre vette. Amikor megnézte magát egy koszos üvegcserépben, elégedetten felhorkantott. Megfelelően ősi és vad volt a kinézete, ahogy az a Kurganhoz illik!
Sztálingrád maga volt a pokol, de neki a paradicsomnak tűnt. Oly hosszú idő elteltével ismét önmaga lehetett. Csak keveseknek adatott meg, hogy látták elsuhanni a romok között. Még kevesebben élték ezt túl. Ennek ellenére természetesen akadtak tanúk. Most éppen két őrségben lévő katonát hallgatott. Szórakoztató volt, mert éppen róla vitatkoztak. Nem is sejtették, hogy beszédük tárgya alig egy méterre van tőlük egy „rókalyukban”, aminek létezéséről nem is álmodtak.
Vadul találgatták, ki lehet az az őrült, aki egy karddal bóklászik a háború közepében. Egyikük nem minden irónia nélkül, Don Quijote-hez hasonlította. A másik azt fejtegette, hogy nem mindenki egyformán bírja a harci pszichózist. Lehet, hogy egy helybéli, aki teljesen megbuggyant. Erre a másik rebesgetni kezdte, hogy nem egy, hanem kettő ilyen bolond is van. A társa hitetlenkedett, a másik meg győzködte. Ő meg bár eddig jól szórakozott, attól kezdve fülelt, mert nyilván csakis Lampe lehet az a másik. Végül összevesztek, így nem sokat tudott meg a két katona eszmecseréjéből. A német a közelben lapult valahol, még az is lehet, hogy ő is hallotta a dühös szóváltást. Csodálta, hogy nem jelent meg egy tiszt, hogy lehordja az embereit, amiért őrségben ordítoznak. Mire eljött az őrségváltás ideje, a két ember lecsillapodott. Az újonnan jöttek nem beszélgettek, némán kanalazták a konzervjeiket.
Egyszer csak azt érezte, hogy nem érez semmit, a német eltűnt a közelből. Lehet, hogy a két leváltott őrt követte. Ha hallotta a vitájukat, talán csak az alkalomra vár, hogy pontot tegyen rá. Egy újabb eseménytelen nap - konstatálta. Időbe tellett, mire vissza tudott vonulni.
Később szellemként osont át egy gyárcsarnok maradványai között, és a „harci pszichózison" gondolkodott. Egyfelől mulatságos volt, másrészt nagyon is tudta, mi az. Az ő számára a „harci pszichózis” egy mámoros állapot volt, melyet a serkentés koronázott meg. Lehúzódott a gyár alatti csatornába, és egy félreeső zugban elkezdte szétszedni a kardját. Ahová most készült visszavonulni, ott nem lesz rá szüksége, de akadályozni fogja.
A csatornarendszer mélyén volt egy természetes üreg, egy barlang, amelynek mélybe vesző járata arra az őskorira emlékeztette. Oda a mélybe, abba a fel nem fedezett világba vonult vissza a hajsza szüneteiben. Annyira mélyen volt, hogy semmi nem jutott le oda a háborúból. Halandó meg pláne nem, mert egy a mélyben rejtőző barlangi tavon kellett átúsznia, hogy lejusson. Ezen a vízen senki sem tud csak úgy átúszni, akinek bizonyos időközönként muszáj levegőt vennie. Tökéletesen biztonságos. Biztos volt benne, hogy a német is talált magának egy meghitt zugot. Ez a vérében van a magafajtának.
Ahogy lassan, áhítattal szétválasztotta a fegyverét darabokra, a németről a kardjára terelődtek gondolatai. A pallosa... Ő maga kovácsolta, midőn a világ elérkezett a vaskorba. Emlékezetből. Ez volt az ajándék a régi embertől, amit szívesen fogadott. Eddigre elege lett már az innen-onnan felszedett kardokból. Egyikkel sem volt elégedett. A sajátja végül is egy bizonyos kard utánzata lett, amit egy cseppkőben talált, egyszer rég. Elég megviselt volt már, és hamar tönkrement, de látszott, hogy valaha csúcsminőségű fegyver volt. Kardra szüksége volt, s olyat akart, mely méltó hozzá.
Bár megvetette a mágiát, a szemfényvesztést, a kardjával kivételt tett. Mindent, amit birtokolt, ebbe a fegyverbe sűrített, olyanná vált, mint ő maga. Az ősidők ereje vibrált benne. Hittel és elszánással alkotta, ez egy olyan varázslat volt, amit nem oltott ki akaratlanul is, hanem növelte, hizlalta azt. Amikor beköszöntött a „modern” kor, és már nem lehetett egy férfinak karddal az oldalán mászkálnia, szétszedte. Tudta, hogy a figyelők kutatják a pallosa titkát. Nekik hintette el azt a legendát, hogy egyszer egy halandónak engedte megpiszkálni.
Szórakoztató volt Gerantól visszahallani, hogy ez egészen komolyan foglalkoztatja azokat a gilisztákat. Elégedett volt az általa terjesztett hamissággal. Ennek a fegyvernek a szétszedését senki sem tudta volna megtenni, csak ő. Ha a pallos darabokban nyugodott, mondjuk, egy táska megfelelő rekeszeiben, ez csak látszat volt. A fegyvert mindig annyi darabban tárolta, amennyiben kellett. Ezt az anyagias kort könnyű volt megtéveszteni, káprázatba csalni.
A kard-gép egyben volt, ősi erők tartották egyben, ha összerakta. Egyetlen fémdarab volt, a meghosszabbított, halálos végtagja. Még a darabjai is olyan érzetet keltettek, mint egy meghunyászkodott véreb. Része volt ez a fegyver, egy darab belőle. Ennyi évszázadnyi idő alatt a fém már rég elkopott, elfogyott volna. Mostanra már a tiszta őserő összeolvadt a csillagok ajándékaival. Azelőtt is többször megesett, hogy be kellett csempésznie valahová, és emiatt el kellet egymástól választania az általa kovácsolt égi vasat, és a legrégibb dolgot, amit valaha is érintett.
Amikor rátalált, nem volt működőképes, a penge hosszában kettéhasadt, és egy jókora darab hiányzott. El sem tudta képzelni, mitől tört el így az a kard. Még sose hallott olyanról, hogy egy edzett penge hosszában törjön el. Először azt hitte, hogy nem fogja semmi hasznát venni, muzeális tárgyakat meg nem volt szokása megtartani. Tudta, hogy a halhatatlanok között nagy divat a relikviák gyűjtése. Többen akadtak olyanok, akik régiségkereskedéssel „foglalkoztak”. Ez nem volt a szemében egyéb, mint a szegény régészek meglopása. Elvégre a halhatatlanok előnyben voltak velük szemben, amikor az emlékeik alapján találtak meg régi tárgyakat. Az ő gyűjteménye egyetlen darabból állt, saját magából, és ezen mindig ironizált egy kicsit, ha eszébe jutott.
Amikor aztán tüzetesebben megvizsgálta, mit is talált, felfedezte, hogy ez a tárgy több, mint egyszerűen egy kard. A markolat és a penge alsó, vastagabb része egy különös gépezet lehetett, amely miután a sérült részt eltávolította, működőképesnek bizonyult. A szerkezet rendkívül komplex volt, és megsejtette, hogy nem evilági rendeltetésű. A fura holmit óvatosan, aprólékosan szétszedte, majd összerakta. Ezután még legalább százszor megismételte, hogy biztos legyen a dolgában.
Hosszasan gondolkodott a furcsa szerzeményén, meditált, fölidézte azt a kialudt tűzhányókrátert, amiben megtalálta. Sok furcsa sejtelme támadt, a legkülönösebb azt volt, hogy a kard valamiképp a tájat elcsúfító kráter okozója. Az ősi fegyver vízióiban a csillagok közt járt, és olyan bonyolult dolgokat művelt, amit nem hogy nem értett, de nem is látott tisztán, hiába is erőlködött. Végül, amikor sikerült elszakadnia az érthetetlen képek özönétől, nekilátott, hogy új pengét kovácsoljon a fegyvernek. Egy másik égi tárgyból, egy hullócsillagból.
Amikor készen lett, megint szétszedte a fegyvert. Hozzámérte a pengét, aztán elkezdte összetoldani a kettőt. Kihagyott a különös alkatrészekből néhányat, másokat más helyre tett. Ösztönösen cselekedett, egy belső sugallatra figyelt, mely hozzá szólott. A régi-új karddal elzarándokolt egy aktív vulkánhoz. Annak tüzében felhevítette, majd a hósipkájában lehűtötte. Ezt annyiszor ismételte meg, ahányszor a sugallat parancsolta. A hegyről lefelé menet már alkalma is volt kipróbálni új fegyverét. Egy rablócsapat támadt rá, akiknek valahol a közelben lehetett a rejtekük. A pallos életre kelt, nem volt kegyelem... Mostanra már, ő maga volt a kardja.
Tudta, hogy Connor MacLeod fegyvere, amit megörökölt attól a „spanyoltól”, hasonló. Kíváncsi volt, vajon, amikor majd legyőzi, mi is lesz a karddal. Gyanította, épp úgy el fog tűnni, mint MacLeod teste....
Connorról eszébe jutott a másik, Duncan. Ő az oka, amiért most itt van. Nem mintha kárhoztatná ezért. Őt akarta elkapni egy apró csellel, ami nem sikerült. Az ő kedves Günthere volt az okozója! Most egyszerre eszébe jutott az egész bosszantó história, bár már régen nem haragudott, inkább mulatságosnak találta. Mikor megpillantotta a Khalbutz lovagot bambulók között Duncant, alig tudta magát türtőztetni, annyira örült. Jól számolt, látszott, hogy a lovaggal kapcsolatos nem igazán kellemes élményeit idézi fel. Bizonyos volt benne, hogy este visszatér, elégtételért egykori kínzójától. Ez lesz majd az ő nagy pillanata!
MacLeod megszegi a szabályt – ebben biztos volt az arcát nézve, akkor viszont az őt sem köti többé! Ahogy a lovaggal lesz elfoglalva, lecsap rá! Ekkor fura zavart kezdett el érezni a MacLeodhoz fűződő kapcsolatában. Rövid keresgélés után kiszúrt a tömegben egy halandót, akinek a fizimiskája ismerősnek tűnt. Kis idő múlva dühösen ismerte fel azt a tisztet a pályaudvarról. A múzeum után egy darabig követte őt, de gyorsan lerázta. MacLeodra úgy látszik jobban sikerült tapadnia. Már Duncan is észrevette a halandót, és megérezte azt a különös vibrálást is, ami azóta a német védjegye lett.
„Egy figyelő?” – kérdezte akkor magát dühösen.
Azt tudta, hogy Duncan semmit se tud a figyelőkről. Olyan gyanútlan, mint egy szelíd hízó a jászol elé kötve. MacLeod-ot is nyugtalanítja a halandó, érezte, hogy elbizonytalanodott, aztán letett a tervéről. Leesett neki, mi az ábra. Azt hiszi, megfigyeli a titkosrendőrség! Dühös lett, kevés híján elárulta magát. MacLeod sarkon fordult és elindult kifelé, nyomában a halandóval. Ő meg utánuk.
Egyértelmű volt, hogy gyorsan meg kell szabadítania a kullancsától, ha azt akarja, hogy akcióba lépjen. Végül is sikeresen elkapta Lampe-t, teketóriázás nélkül hasba szúrta. Dühöngött, amiért a halandó elrontotta a játékát. Úgy felszúrta a pallosára, mint valami bogarat. Meg sem ölte, hagyta ott a vérében fuldokolni.
Ezután kedvetlenül bolyongott a városban, egy ízben belekeveredett valami városnéző vendégseregbe, annyira lefoglalták a gondolatai. Kissé komikus volt a helyzet, és igyekezett feltűnés nélkül elszabadulni.
Mielőtt visszatért volna a szállására, egy félreeső helyen elkezdte szétszedni a kardot. Már esteledett, de tudta, hogy nincs értelme visszamenni, MacLeod letett a tervéről, amit ő sugallt neki. A pengén ott száradt a halandó vére, törölgetni kezdte. A látomás hirtelen ugrott rá. A német nem halt meg, halhatatlan lett! Szitkozódva ugrott fel, de meg is állt, mert a vízió folytatódott. Egy felújított lovagvár folyosóin látta a németet osonni. A falakon kiállított műkincseket nézegette. Különösen a kardok érdekelték.
– Naná, mi más! - hördült fel.
A német magabiztosan mozgott, ismerték ott, így nem kellett tartania semmitől. Egyiket, másikat leemelte a falról, összehúzott szemmel vizsgálgatta. Aztán megállapodott egynél, a súlyát mérlegelte, próbaképpen suhintott vele a levegőbe. Megfelelőnek találta. Látszott a mozdulatain, hogy gyakorlott vívó, valószínűleg még az olimpiai csapatban is benne van. Amikor megtalálta, amit keresett, egy hosszú, talányos pillantást vetett a folyosóra. Néptelen volt. Búcsúzott attól a helytől, és mindattól, amit ez neki jelentett. Aztán a hátára kötötte a választott fegyverét, és kinyitotta az egyik díszes ablakot, kiállt a párkányra. Behúzta az ablaktáblát, és ugrott! Egyenesen bele egy fenyőfába! Ahogy a töredező ágak között lefelé bukdácsoló testet „figyelte” a látomásában, maga elé mormogott:
– Sok dolga lesz a kertésznek.
A földet érés sem volt egy könnyű huppanás. Érezhetően szándékosan tette.
– Ejha! Ez a fickó élvezi a halhatatlanságot! – állapította meg. Sajnálta, hogy nem volt ott mikor leérkezett, azon nyomban elkapta volna! – Nem lesz könnyű préda! – állapította meg elégedetten.
Csak rövid ideig filózott azon, hogy MacLeodra koncentráljon továbbra is, vagy az újonccal törődjön. Az utóbbi mellett döntött, mert nem akarta, hogy megerősödjön.
Amikor végzett, a darabokat gondosan elcsomagolta egy zsákba, és a hátára kötötte, pont úgy, mint a német ott a kastélyban. Szorosan rögzítette magán, aztán elindult a mélységbe. A mesterséges alagutakat elhagyva a nyers szikla egy repedésén préselte magát keresztül. Erre még járt halandó, apró jelei ott voltak mindenütt ennek. Ám rövid idő múlva érintetlen világba ért. Egy majdnem függőleges hasadék nyílott lefelé. A mélység sötét volt, akár az idők kezdete, és az alján egy még mélyebb földalatti tó, maga a feledés a világ végén.
Amikor lefelé ment, nem sokat teketóriázott, egyszerűen leugrott. Visszafelé azonban másznia kell majd. Elengedte magát, és a fénytelen mélységben kőként süllyedt alá. Csak az ösztöneire hagyatkozott, látni ő sem látott semmit. A hideg víz mélyén nem fecsérelte az időt, azonnal úszni kezdett lefelé. Egy idő múltán irányt váltott, most már komolyan tempózni kellett. Aztán elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol felfelé fordult. Nemsokára kibukkant a vízből. Felkapcsolta a vízhatlan lámpáját, és körbe nézett. Egy jókora üregben volt, melynek a „berendezése” néhány pokrócból és mécsesből állott.
– Otthon, édes otthon! – gondolta...
Folytatjuk...
Előző oldal | Homoergaster |