Adorján, a szárnyas malac

Szépirodalom / Novellák (1624 katt) maggoth1
  2012.05.07.

Egyszer régen, amikor még Mátyás király uralkodott az országon, volt egyszer egy Bendegúz nevű parasztember, akinek az évek során öt fia született, de a felesége időnek előtte a sírba szállt. A jó gazda becsületben, ám szegénységben élt, amit az is tetézett, hogy nem sokkal karácsony után egy szem kocáját elvitte valami kórság. Ámde a Mindenható megszánta az öreget a bajban, mert az elhullott emse hasában egy élő szárnyas malacot talált, akit a gyermekei Adorjánnak kereszteltek.

A különös teremtmény mulatságos jószágnak bizonyult, aminek hamar híre ment a faluban. Adorján a földön esetlenül bukdácsolt, de a gyerekek gyakran kivitték a mezőre, ahol mindenféle tréfás mondókákat soroltak neki, amiket az iskolában tanultak. Egyszer aztán, ahogy kimondták az egyik versikét: angyalhajon szellő száll, ördögpatkón szalmaszál, a malac sólyomnál is sebesebben hazaszárnyalt. Attól fogva a pulyák mindig ezt szavalták, ha azt akarták, hogy Adorján a házhoz repüljön.

Telt-múlt az idő, a szóbeszéd szépen elterjedt, és a tavaszra egyenesen Mátyás király fülébe jutott. A mi urunk hitte is, meg nem is a mendemondát, és úgy döntött, utána jár az igazságnak. Egyszerű vándorlegénynek öltözött, aztán gyalogolt hét nap hét éjszakát, mígnem meglelte a nevezetes falut. Miután a helybeliek eligazították, a gazda tanyájára már hamar rátalált.

Érkezését az éber házőrző kutya ugatása messziről jelezte, így mire a kertkapun kopogtatott, a gazda gyermekei mind ott nyüzsögtek. Legvégére az öreg paraszt is előballagott, és ajtót nyitott neki. Mátyás országjáró deáknak mondta magát, aki éjszakai szállást keres. A gazda az otthonába fogadta, tőle telhetően megvendégelte, és végül a szárnyas malacot is megmutatta neki.

‒ Hinnye, de furcsa állat! ‒ ámuldozott a király. ‒ Én bizony sajnálnám böllérkézre adni!
‒ Hiszen sajnálom én is ‒ sóhajtotta Bendegúz ‒, de nem hizlalhatom csak úgy a saját kedvemre! Mióta az asszony meghótt, öt éhes szájat kell egymagamnak etetni!

A király az állát simogatta a nagy töprenkedésben, aztán úgy csinált, mint akinek abban a pillanatban jutott az eszébe valami furfang.

‒ Bendegúz bátyám, hát, miért nem megy fel vele Budára? Mátyás urunk biztosan megjutalmazza kendet, ha a színe elé viszi ezt a csuda jószágot. A malac se kóstolgatná a mészárosbárd élét, és a gyerekeknek is lenne mit a tejbe aprítania! Meg aztán az út alatt sok minden történhet. Ez az állat tán a Teremtő ajándéka, akár még szerencsét is hozhat!
‒ Istenuccse ‒ vágta rá a paraszt ‒, megér egy próbát!

A vándordeák másnap reggel elköszönt, mint aki jól végezte a dolgát, és csakhamar a szegényember is készülődni kezdett. Meghagyta a szomszédoknak, hogy amíg távol lesz, lássák el a gyerekeket, aztán gondosan lekötötte Adorján szárnyát, pokrócot terített a hátára, és kötélen vezetve a jószágot, elindult vele Budára. Hanem az erdőt martalócok járták, akiknek rögvest potya lakomára szottyant kedvük, amint a különös párost megpillantották.

‒ Add nekünk a malacot, öregapám! ‒ követelte a haramiák vezére. ‒ Ha szembeszállsz velünk, halál fia vagy!
A gazda látszólag beadta a derekát, ám közben erősen törte a fejét.
‒ Jól van ‒ mondta végül ‒, de engedjétek meg, hogy én vágjam le a rejtekhelyeteken, mer’ ebben az állatban maga az Ördög lakozik! Mátyás király udvarába akartam vinni, mivel ott sok az okos ember, hátha ki tudják űzni belőle.
‒ Ostobának tartasz minket? ‒ kiáltotta a bandavezér.
‒ Én ugyan nem ‒ vonogatta a vállát az öreg. ‒ Ám ha bajt hoztok a fejetekre, utólag ne engem hibáztassatok!

A brigantik meghányták-vetették a dolgot, de végül úgy gondolták, a vénség jámbor bolond, és bizonnyal jó móka lesz, ha hagyják, hogy a disznaját ő maga vágja le.

Hamarosan kiderült, hogy a hétpróbás gonosztevők rejtekhelye az erdő mélyén, egy sötét barlangban lapul. A gazda megállt a bejárat előtt, és azt mondta a rablóknak, hozzanak tábortűzhöz való ágakat meg egy nagy kést. Miután teljesítették a kérését, újabb kívánsággal állt elő:

‒ Ez még kevés, ahhoz, hogy megengeszteljem az Ördögöt, hordjátok ide minden kincseteket, aztán a többit majd én megcsinálom!

A rablóvezér gyanakodott ugyan, de az emberei úgy körbevették az öreget, mint farkasok a nyájból elkóborolt bárányt, úgy gondolta, nem kell a fogoly szökésétől tartani.

‒ Ám legyen!
‒ De mindet kihozzátok ‒ pödörte meg a bajuszát Bendegúz ‒, különben az Ördög igen megmérgesedik!

Az útonállók erre leterítettek egy pokrócot, és addig cipelték rá az ebül szerzett drágaságokat, míg mindet elő nem hordták.

‒ Jól van ‒ mosolygott a bajsza alatt az öreg, és a kincsekkel tömött takaró négy sarkát Adorján négy lábához kötötte. ‒ Ezt azért csinálom, hogy az Ördög, nehogy kiszabadulhasson. Most elmondom még a varázsigét, osztán a vérit veszem, és nyársra húzhatjátok!

A paraszt lerántotta az Adorján hátára borított pokrócot, elvágta a késsel a szárnyát béklyózó köteleket, aztán felkiáltott:

‒ Angyalhajon szellő száll, ördögpatkón szalmaszál!

Hát, a malac felemelkedett, és olyan szépen hazarepült a rengeteg sok arannyal, mintha semmi súlya sem lett volna. Az útonállók a rémületes látványtól először módfelett megrémültek, majd miután Adorjánnak nyoma veszett a felhők közt, irgalmatlan haragra gerjedtek. A vezérük volt a hangadó, habzó szájjal üvöltve Bendegúz vérét követelte.

‒ Én megtettem, ami tőlem telt ‒ tárta szét a karját a gazda ‒, ti haragítottátok meg az Ördögöt! Nem hoztátok elő az összes kincset, most aztán baj lesz, mert seregestül jön vissza, hogy a pokolra vigyen benneteket!

Azzal a fővezérre mutatott, akinek a nyakában aranylánc csillanását látta. A haramia ijedtében hanyatt-homlok futni kezdett, a felbőszült csürhe meg utána, lehet, még most is szaladnak, ha azóta meg nem álltak!

Az öreg parasztember szépen hazaballagott, aztán a falu jegyzőjével levelet íratott Mátyás királynak, és felajánlotta neki a temérdek rablott jószágot. Az uralkodó ezúttal már díszes ruhában és népes kísérettel jött látogatóba, de Bendegúz gazda nyomban felismerte.

Amikor elmesélte neki, hogy s mint történt az egész dolog, Mátyás király olyan jóízűen felkacagott, hogy még a könnye is kicsordult. Adott is olyan gazdagságot a csalafinta szegényembernek, hogy annak többet nem kellett azon fájdítania a fejét, mit adjon enni a gyermekeinek.

Így esett, hogy Adorján, a szárnyas malac sohasem jutott el a budai várba, és talán még ma is a falu felett szálldogál; aki nem hiszi, szálljon utána!

Előző oldal maggoth1
Vélemények a műről (eddig 4 db)