Atomgerendástól Simagöröngyösig, avagy rémület a Bzmoton

Horror / Novellák (1302 katt) Kapitány
  2012.05.01.

Ez egy simagöröngyösi novella szeretne lenni :-)

Nem volt éjszaka, nem dühöngött elemi erejű vihar, ráadásul még világos is volt történetünk színhelyén. Kis Ede elgondolkozva álldogált az elhagyatott atomgerendási vasútállomáson, várva a menetrend szerint hamarosan megérkező személyvonatot. Ede a Végvári Vitézek Középkori Hagyományőrző Egyesületének oszlopos tagja volt, és néhány órával ezelőtt még az atomgerendási falunapon lépett fel társulatával, ahol bemutatót tartottak a középkori fegyverek használatáról, és eljátszották, hogy annak idején hogyan mérték össze kardjaik és buzogányaik erejét eleink. A küzdelem után egy korabeli zenével kísért, jelmezes körtánc következett, ami főleg a helybeli hölgyek tetszését nyerte el. A falusi szervezők elégedettek voltak a bemutatóval, és a kialkudott fellépti díj kifizetése után hálából jóllakatták az egész csapatot pacallal, majd a bőséges ebéd után tovább marasztalták a vitézeket, hogy együtt élvezhessék a falunap vidám forgatagát. A csapat majd minden tagja elfogadta a szíves invitálást, de Edének néhány nap múlva analízis vizsgája volt az egyetemen, és a felkészülést fontosabbnak tartotta a vitézek dorbézolásánál. Ezért úgy határozott, hogy hazatér a következő vonattal. Elköszönt barátaitól, kezet fogott az atomgerendási polgármesterrel, majd a közeli állomásra ballagott.

Az állomáson csak egy régi, düledező épület állt a talpfákon futó sínpár mellett. Atomgerendáson furcsa módon még működött a jegypénztár, ahol egy idős néni adta ki a jegyet az utazni vágyóknak. Ede megvette a jegyet, majd kisétált a sínek mellé.

- Diósgyőr, 1890 – olvasta el a sínre öntött feliratot. - Hát igen, akkoriban még nem egy-két évre gyártották a dolgokat – gondolta.

Ede körülnézett. A közelben sehol nem volt enyhet adó árnyék, a kék égen nem úsztak esőt ígérő felhők. A forró nyári nap tüzesen sütött le a vitéz kopaszra borotvált fejére, és sós izzadtság csörgedezett rövidre nyírt szakálla alatt. Kúpos sisakját kezében tartotta – a kegyetlen melegben gyorsan átforrósodó fémkalapot inkább nem akarta a fején tartani. Páncélja viszont rajta volt – a falusi csata után nem vette le kigyúrt testét és izmos karjait védelmezően fedő láncinget, gondolván, hogy így könnyebben boldogul majd a nehéz fellépő felszerelés hazaszállításával. Inkább magán tartotta, ahelyett, hogy kék sporttáskájába tette volna a kerítésdrótból font, ám ennek ellenére mégis többé-kevésbé korhű páncélzatot. A meleg elleni védekezésül magára terítette fehér köpenyét, melyet vérvörös templomos kereszt díszített.

- Ha a sivatagban harcoló keresztes lovagoknak bevált a módszer, akkor megfelel majd nekem is – gondolta.

Az idő homokja kegyetlen lassúsággal pergett lefelé a képzeletbeli órában. A vonat nem akart megérkezni, pedig az állomásépület falára kiragasztott menetrend szerint már fél órája itt kellett volna lennie. Ede elővette táskájából az utóbbi órában már alaposan átmelegedett ásványvizes palackot. A címkéről a híres futballjátékos, Figo képe vigyorgott rá vidáman. Ede nem törődött vele, inkább egy nagyot kortyolt a langyos, nyomokban még szénsavas vízből. A flakon egy húzás után kiürült, ezért tulajdonosa elsétált a közelben lévő kúthoz (fúrta Göröngyös László 1938-ban, hirdette a rajta lévő felirat), és újratöltötte az üveget. Amikor megfordult, egy rossz kinézetű, borostás ember állt mellette, hosszú, poros kabátban, fején széles karimájú kalappal.

- Maga meg mit csinál itt? - kérdezte az ember, többé-kevésbé barátságosan.
- Várom a Pogányhalma felé továbbinduló vonatot – válaszolta Ede.
- Arra aztán várhat, az a szerelvény lerobbant valahol Bácsmajor és Zónasámson között. Most mondta az állomásfőnök, Feri bácsi – közölte a borostás. - Még legalább egy óra, amíg megjavítják. Pedig jöhetne már végre. Várok valakit, aki ezen a vonaton utazik...
- Na, ezt jól kifogtam! – bosszankodott Ede. - Addig mi a fenét csináljak?

A kalapos ennyit mondott:

- Jöjjön, itt van a közelben a 478. számú italbolt. Meghívom egy sörre.

Ede – a hőségre való tekintettel – gondolkodás nélkül elfogadta a meghívást. Új ismerősével elsétáltak a közeli italboltig. Beléptek az ajtón. Rajtuk kívül nem volt vendég a helyiségben, valószínűleg mindenki a falunapon múlatta az időt. Az ősrégi pult mögött álldogáló, fekete bajszos csapos rájuk nézett, morgott valami köszönésfélét, majd tovább bámulta az előtte álló Junoszty tévé képernyőjét. A hangokból ítélve a csapos éppen valamilyen szirupos dél-amerikai sorozatot nézett.

- Itt megállt az idő – csodálkozott el Ede. - Melyik évben vagyunk? Az ötvenes években? Nem, az nem lehet, nem látom Rákosi elvtárs képét a falon. Akkor talán 1960-at írunk? Bár akkoriban még nem voltak szappanoperák a magyar tévében...
- Faluhelyen lassan telnek az évek – mondta az ember. - De azért errefelé is történnek furcsa dolgok. Majd mesélek, csak előbb hozom a sört.

Néhány perc elteltével már mindketten a piros kockás viaszosvászon abrosszal fedett asztal mellett ültek, jéghideg csapolt Kőbányai Világost iszogatva. A borostás fickó maga elé meredt, láthatóan élvezte a sörivás minden pillanatát. Aztán néhány perc gondolkodás után megszólalt:

- Ha már így találkoztunk, úgy illő, hogy bemutatkozzunk. Kovács Béla a nevem, de szólíts csak Bélának.
- Kis Ede, örülök, hogy megismertelek – válaszolta Ede.
- Én Simagöröngyösön élek, csak most volt egy kis dolgom itt, Atomgerendáson. Meglátogattam a komámat.
- Én pedig a falunapon voltam kint – mondta Ede.
- Aha – válaszolta Béla, majd ismét a sörét kezdte el kortyolgatni.

Újabb fél korsó sör elfogyasztása után Béla megszólalt:

- Az előbb már mondtam, hogy furcsa dolgok történnek errefelé. Nemrégiben Simagöröngyösön...

A történetet hirtelen vonatkürt hangja szakította félbe. Mindketten felpattantak az asztaltól.

- Megjött a vonat, induljunk! - kiáltotta Ede.

Gyorsan felhajtották a korsó alján még megmaradt kevéske sört, majd az állomásra siettek. A síneken már ott várakozott az egy kocsiból álló, pirosra festett szerelvény, melynek orrán a Bzmot felirat díszelgett.

Ede elköszönt új ismerősétől. Kezet fogtak. Béla csak ennyit mondott búcsúzóul:

- Óvakodj Simagöröngyöstől!

Ede nem tudta mire vélni ezt a rejtélyes figyelmeztetést. Odalépett a kocsi lépcsőjéhez. Csak egy ember szállt le a vonatról. Hosszú, szürke kabátja a földet söpörte, kalapjának árnyéka elfedte napcserzette arcát. Kezében fekete sporttáskát tartott, nyakában pedig madzagra kötve egy ócska harmonika lógott. Ede félreállt, elengedte a furcsa figurát, majd felszállt a Bzmotra. Keresett egy üres helyet – nem volt nehéz, mert rajta kívül csak a kalauz és még két másik utas volt a szerelvényen –, letette táskáját az ülésre, majd ő is letelepedett. Körbenézett, látta, hogy az egyik utazó egy szőke, középiskolás lány, a másik pedig egy piros műanyag szatyorral felfegyverkezett anyóka.

A vonat idegborzoló nyikorgások közepette megindult, és nekilendült a hőségtől olvadozó síneken vezető végeláthatatlan útjának. Még nem voltak messze az állomástól, amikor dörrenések hangját hozta a szél az utasok felé. Ede nem nézett vissza.

- Biztosan elkezdték a tűzijátékot a falunapon - gondolta.

Merengését a kalauz borízű hangja szakította félbe.

- Új felszállók menetjegyét kérem kezelésre! - harsogta a vasutas.

Edén kívül nem volt más felszálló, így ő volt az egyetlen, aki átadta menetjegyét ellenőrzésre. A kalauz szúrós szemekkel vizsgálgatta a jegyet, de nem talált rajta semmi kivetnivalót. Visszaadta a papírdarabot, majd rárivallt annak tulajdonosára:

- A táskát meg tegye fel a csomagtartóra! Nem lehet az ülésen tartani! Mi van, ha valaki oda akar ülni?!
- De hát az egész vonaton összesen, ha öten vagyunk! - értetlenkedett Ede.
- Nem érdekel, a szabály az szabály! - recsegte a kalauz.

Ede nem akart vitatkozni, ezért inkább feltette csomagját a feje felett lévő tartóra. A kalauz elégedett arccal vette tudomásul, hogy ismét érvényt szerzett a vasúti szabályzatnak, majd leült a kocsi elejében lévő ülésre.

Ede, jobb dolga nem lévén, üveges tekintettel bámult kifelé az ablakon a nyári hőségben égő pusztaságra, és némán hallgatta a vonatkerekek keltette monoton, ütemes zajt. Hogy az utazási élmény teljes legyen, és mintha a szikrázó napsütés nem lett volna elég, a vonaton – biztos, ami biztos alapon – működött a fűtés is. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen nem tudták, hogy hogyan lehet kikapcsolni.

Az alaposan felfűtött kocsi egyszer csak megállt a semmi közepén.

- Szegholttornya – olvasta a megálló tábláján Ede. - Milyen helyek vannak...

Szegholttornyán úgy tűnik, nem nagyon voltak élők, legalábbis olyanok biztos nem, akik igénybe szerették volna venni a vasút szolgáltatásait. Így néhány perc álldogálás után a szerelvény nekilódult, és folytatta útját a pusztában. Az indulás során valami meglöttyent egy rejtélyes tartályban, és az utasteret kimondhatatlan bűz árasztotta el. Edének összeszorult a gyomra.

- Mi ez, vonat, vagy egy mozgó pöcegödör? - gondolta. - És még ezt nevezik a MÁV-nál szolgáltatásnak! - morgolódott magában.

A kalauz, hogy valamiképp orvosolja a kellemetlen helyzetet, sorra kinyitotta a lehajtható ablakokat, így a rothadásszerű szag lassacskán kiszellőzött a kocsiból, és valamivel elviselhetőbb lett a hőmérséklet is. Az utazás ettől még nem lett sokkal elviselhetőbb. A nap továbbra is sütött, a levegő szinte mozdulatlan volt.

A sínek mellett töredezett aszfaltút kanyargott. Az ablakon kitekintve az utazóközönség – mind a három fő – egy rozzant biciklijén tekerő fehér szakállú, vénséges vén alkoholistát láthatott, aki járművével épp lehagyta a vonatot. Az öreg vidáman integetett kerékpárjáról az utasok felé, majd eltűnt a messzeségben.

A következő állomás Romhalom volt. Talán nem kell mondani, hogy itt sem szállt fel új utas. Edében felvetődött a kérdés, hogy miért is kellett itt megállniuk, hiszen már a középkori krónikák is csak romokról és halmokról emlékeztek meg ezen a környéken.

A vonat fáradtan zötyögött tovább a hőségtől megvetemedett síneken, egészen Kecskeláp megállóig. A hely nevét hirdető tábla mellett álldogált egy szakadt öltözetű alak, láthatóan a vonatot várta. A szerelvény meg is állt, az ajtó nagy csattanással kinyílt. A várakozó ezt látván bizonytalan léptekkel megindult a kocsi felé. Megpróbált felmászni a lépcsőn, de elsőre nem sikerült neki. Megpróbálkozott még egyszer, határozatlanul megfogta kezével a kapaszkodót. Erőlködött egy ideig, majd nagy nehezen feljutott a vonatra. A kalauz körbenézett, de nem látott további potenciális utasokat, így intett egyet, mire a mozdonyvezető bezárta az ajtót, majd gázt adott, és a pirosra mázolt alkotmány nehézkesen mozgásba lendült.

- Új felszállók menetjegyét kérem kezelésre! - hangzott fel ismét az ismerős felszólítás.

Ede nem volt különösebben kíváncsi a jegyellenőrzés folyamatára, ellenben az Atomgerendáson elfogyasztott Kőbányai Világos már igencsak kikívánkozott szervezetéből, ezért feltápászkodott az ülésről, és a vécé felé vette az irányt. Kinyitotta az ajtót, belépett, majd letolta nadrágját, és könnyített magán. Ezután meg szerette volna mosni a kezét, de ez irányú szándékát keresztülhúzta a sors könyörtelen keze. Először is a kézmosóban nem volt víz. Másodszor pedig vérfagyasztó üvöltés hallatszott az utastérből.

Ede nem csodálkozott különösebben a víz hiányán, ugyanis egyetemi évei alatt rutinos utazó vált belőle, és már sok mindent látott buszos, illetve vasúti utazásai során, ám az artikulálatlan üvöltést nem tudta mire vélni. Kezét fehér köpenyébe törölgetve kilépett a vécéajtón, és körbenézett. Az eléje táruló rettenetes látvány felülmúlta minden várakozását.

A Kecskelápon felszálló utas éppen a kalauzt marcangolta véres és elkeserítően pudvás fogaival. A kalauz elgyötörten nyöszörgött, de láthatóan képtelen volt bármiféle védekezésre. A vonaton tartózkodó másik két utas még épségben volt, ám sokkolta őket a jelenet, így nem tudtak segíteni a szerencsétlen vasutasnak. A lény, megérezve a fehér köpenybe burkolózó atomkori vitéz közelségét, felnézett, otthagyta a kalauzt, és megindult újabb áldozata felé.

- Ez már nem él! - állapította meg Ede feltűnően nyugodtan.

Ez, akárhogy is nézzük, helyes megállapítás volt részéről. A közeledő szörny arca zöldeskék volt, csapzott hajából rothadt hínár lógott, ruháját rászáradt sár borította. A sárréteg alatt még valamennyire kivehető volt egy piros póló, amelyen egy nagy, körbe foglalt A betű, az anarchia jele volt olvasható.

- Kecskelápi anarchista láphulla... Ez nem semmi – gondolta Ede, miközben védekezőn maga elé emelte karját.

A láphulla rávetette magát, és beleharapott Ede karjába. A szörnyeteg egy dologra biztosan nem számított, már ha az efféle mozgó holtak még gondolkoznak egyáltalán. A megtámadott kart a szívós kerítésdrótból font láncing védte, melybe beletört a halálon túli lény rothadó fogsora, és a láncfedte élő szövet, tulajdonosának nagy szerencséjére nem sérült meg. Ede megpróbálta ellökni magától támadóját, ám a makacs hulla nem engedett, így két-három erőteljes rúgásra volt szükség a fellépések során használt, nem épp korhű acélbetétes bakanccsal, hogy megszabadulhasson tőle. A láphulla elterült a padlón, és a láncinges bajnok nyert egy kis időt. Ezt persze ki is használta: lekapta a csomagtartóról sporttáskáját, és előhúzta hű fegyverét, egy Trabant féderből kovácsolt rövidkardot. Az említett kard nem volt kiélezve, hiszen az előadásokon használták, és itt sosem volt cél, hogy megsebezzék egymást a vitézek, ám a hegye nem volt teljesen tompa, így szúrásra lehetett valamennyire használni. A láphulla ekkor már feltápászkodott, és tántorgó léptekkel ismét Ede felé indult. A megtámadott sem tétlenkedett, jobb lábával előrelépett, és egy gyors mozdulattal hasba szúrta a zombit. Ez különösebben nem hatotta meg a támadót, és a kardon lógva, rothadó karjaival ide-oda kaszálva, a rég nem működő tüdejében megrekedt lápi vizet felgurgulázva próbálta elérni áldozatát.

„- A fejét támadd! Oda szúrj!” - hallotta mestere hangját Ede. Vagy lehet, hogy csak a képzelete játszott vele? Ezt nem tudta eldönteni, ám nem is gondolkozott sokáig, visszahúzta a kardot, majd a következő mozdulattal már döfött is. Egyenesen a mocsári szörnyeteg aszott koponyájába.

Ez már hatott. A zombi elterült a földön, és nem mocorgott tovább, sőt, már nem is hörgött. Ede visszahúzta a kardot, mélyet lélegzett, próbált megnyugodni. Nem sok sikerrel. Lélegzetét megakasztotta a padlóról szortyogva feltápászkodó, vértől csöpögő kalauz látványa. Kék vasutassapkája leesett a fejéről, és láthatóvá tette a láphulla által ejtett szörnyű sebeket. Ám a kalauz nem elsősegélyt akart kérni az utazóközönségtől. Szemeiben a megnevezhetetlen éhség istentelen tüze égett. Rávetette magát a hozzá legközelebb reszketve meghúzódó szerencsétlen utasra, a fiatal, szőke lányra, és dögszagot árasztó, halált hozó száját harapásra tátotta.

- Átok reám, ha ezt hagynám! - üvöltötte Ede a klasszikus csatakiáltást. Testét elöntötte az adrenalin égető folyama, bátor szívét szőrös mellkasában az Atomgerendáson megivott Kőbányai Világos harcra tüzelte. Rávetette magát a minden emberségéből kivetkőzött, jegylyukasztóját vadul csattogtató kalauzra, puszta kézzel megragadta, és emberfeletti erővel a vezetőfülke falának csapta. Az élőholt vasutast ez nem állította meg, és megfeledkezve előző prédájáról, Edére vetette magát. Ám megbomlott elméje nem is sejtette, hogy most emberére akadt. A templomos köpeny alól előkerült Ede egyik féltve őrzött ereklyéje, egy eredeti AK-47-es szurony, mely egy pillanat alatt markolatig mélyedt a jobb sorsa érdemes kalauz bal szemgödrébe. Ezek után az utazás hátralévő részén már senkitől sem kérte a jegyeket kezelésre, bár az is igaz, hogy új felszállók sem voltak.

- Jól vagytok? - kérdezte utastársaitól Ede.

Azok képtelenek voltak a válaszra, oly mértékben sokkolták őket az átélt események, de szerencsére látszott, hogy az ijedtségtől eltekintve nem esett komolyabb bajuk. Ede lerogyott az ülésre, elővette vizes palackját, és jókorát húzott belőle.

A vonat hirtelen megállt. Ede kinézett az ablakon, és meglátta az újabb megállót jelző táblát: Csonttemplom.

- Mondhatom, stílusos a hely – gondolta magában.

Ekkor kinyílt a vezetőfülke ajtaja, és kilépett rajta a torzonborz szakállal keretezett arcú mozdonyvezető. Körülnézett a romokon, a vérfoltokkal borított üléseken és a padlón heverő holtakon.

- Houston, van egy problémánk – közölte az életben maradt utasokkal. Ezután elővette mobilját, és felhívott egy számot. - Szervusz, Misikém, itt állunk Csonttemplom megállóban. Van egy kis baj... Már megint... Igen, igen, erősítést kérnénk...

Az utasok kérdő tekintetére válaszul ennyit mondott:

- Csipa Mihály volt az, a simagöröngyösi körzeti megbízott. Neki van tapasztalata az ilyen helyzetek kezelésében. Simagöröngyös a következő állomás, már várnak minket.

Ezután visszament a vezetőfülkébe, és hallatszott, hogy gondosan bezárja az ajtót. Nem kockáztatott. A vonat megindult, és a már megszokott sebességgel zötykölődött Simagöröngyös felé. Az állomáson már várta őket a helyi rendőr, Csipa Mihály, és segítője, Szekeres Kálmán (barátainak csak Szeka). Leszállították az utasokat, és az ott várakozó fekete furgonba ültették őket.

- Nem lesz semmi baj, Hoffmann doktor úr majd megvizsgálja Önöket – közölte velük Szeka. - Nyugodjanak meg, minden rendben lesz.

Csipa Mihály odalépett az addigra már a Bzmot mellett várakozó, szótlan vasutashoz.

- Hát, ismét elkezdődött... - mondta.

Előző oldal Kapitány
Vélemények a műről (eddig 2 db)