Kurgan történetek: A medve V.

Fantasy / Novellák (1093 katt) Homoergaster
  2012.04.30.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/4 számában.

Két napig tűrte, hogy az arcátlan halandó a nyomában settenkedjen. Igazából szórakoztatta a fickó. Nagyravágyását a félelem és az elkeseredés szította. Az örök város forgatagában gond nélkül megfigyelhette. Jelentéktelen volt, csak a görcsös akaratparazsa tette érdekessé. Azt hitte magáról, hogy ravasz és óvatos, de csak mohó volt. Így aztán teljesen megdöbbent, amikor elkapta. A fickó egy pillanatra szem elől tévesztette egy rabszolgalány bájai miatt. Amikor újra keresni kezdte, már mögötte állt. Taszított rajta egyet. Reszketve állt fel, a szemei hatalmasra nőttek a sokktól.

- Ki vagy? - kérdezte tőle mosolyogva.
A halandó próbálta magát összeszedni, nem nagyon ment.
- Én Geran mágus vagyok, egy ősi, nemesi család sarja.
Válaszát méltóságteljesnek szánta, de inkább szánalmas lett. Egerek cincognak ilyen rémülten, ha macska jön, gondolta Cautius.
- Igeen? Akkor mond el nekem, magiszter uram, hogy mi célból követsz jó ideje már?
A fickó fogai egymáshoz koccantak.
- Én Geran, a halhatatlanság titkát kutatom!
- És mit akarsz éntőlem?
- Az a hír járja rólad, uram, hogy sebezhetetlen vagy.
Cautius összevonta a szemöldökét.
- Kitől hallottad ezt?
- A katonáidtól.
Cautius maga elé meredt. Persze. A csatatéren nem olyan egyszerű fenntartani a látszatot.
- És mit mondtak néked az embereim?
A fickó kihúzta magát, kissé magabiztosabb lett.
- Azt mondták, hogy már többször megsebesültél, uram, úgy, hogy azt ember nem élhette volna túl.

Cautius gondolkodóba esett. A csata zűrzavarában mindig akadnak tanúk. Eddig azt gondolta, hogy mindükkel végzett. Ezek szerint mégsem. Hosszúra nyúlt hallgatásukat kitöltötte a körülöttük zajló nyüzsgés, a feszültséget nem. Hirtelen egész közel lépett a „mágus“-hoz, megragadta a vállánál, és a szemébe nézett. Amaz rémületében levegőt venni is elfelejtett. Iszonyodva bámult vissza rá.

- Ha a halhatatlanságot keresed, hát akkor megtaláltad! - sziszegte az arcába.
A fickó szája széle szederjesen remegett, ha lehet még fehérebb és rémültebb lett. Alig hallhatóan rebegte:
- Te??...TE!!...
Vidáman bólintott.
- Hiszen te is hallottad, súlyos sebeket éltem túl! Most meg kellene öljelek, de az a sugallatom lett, hogy majd te döntesz a sorsodról.

Ezzel elengedte a halandót, és hátat fordított neki. Kis idő múltán aggodalmas, mohó hangot hallott.

- Áruld el nékem, kérlek, mi a mód!
Elmosolyodott és visszafordult. Geran fegyvertelenül, elszántan nézett rá. A reszketése nem csillapult.
- Jól van hát! Halld!
És ezzel a tarka forgatagba nézett. Maga elé mormolta a szavakat.
- A mód egyszerű. Meg kell halnod. Erőszakos halállal. És ha benned van a szikra, feltámadsz, mint halhatatlan. De ha ez megtörténik, akkor küzdelem vár rád a többi halhatatlannal, akik tudni fognak rólad, és keresni fognak. Küzdelem a végsőkig a többivel....VELEM.......mert...
Egészen közel hajolt Geran arcába köpve, gyilkos-várakozó arckifejezéssel.
- Csak egy maradhat!! - kiáltotta, hogy a halandó kis híján elájult rémületében. A száját tátva meredt rá, a szemével hasztalanul próbálva kiutat keresni. Cautius várakozón nézte. Eddig még soha egy halandó sem bírt ennyi ideig a szemébe nézni. Kezdte érdekelni a fickó.
- Miért történik ez? - kérdezte váratlanul.
A kérdés meglepte, nem számított rá, hogy még bármit is kérdezni fog. Vállat vont.
- Nem tudom, Geran! Senki sem tudja. De én már több ezer éve nem is töprengek rajta. Rovom az utam, gyilkolom a fajtámat, gyarapítom az erőmet a végidőre. Ez minden.
Egy mozdulattal a szívének szegezte a tőrét.
- Nos, akarsz halhatatlan lenni? - kérdezte tőle nevetve.
A fickó rémülten a fejét rázta. Kacagva ellökte, anélkül, hogy egy karcolást ejtett volna rajta.
- Eredj utadra, magister, próbálj másutt szerencsét!

Ezzel sarkon fordult, és vidáman elindult. Néhány lépés után megállt és visszanézett. A mágus ott állt, ahol hagyta. Kétségbeesetten bámult maga elé. Látszott rajta, hogy hosszú küszködés reménye holt hamvába. Mi lenne, ha kipróbálná a szérumot rajta, esett gondolkodóba Cautius. Nem tudta, mire képes az a fura kotyvalék. A görög nem tudta neki elmesélni igazán, mi is az pontosan.

A harcuk rövid volt és egyenlőtlen. Amit tudott, azt a görög őserejéből merítette. Eszerint egy titokzatos egyiptomi paptól szerezte, némi ármánnyal, még halandóként. De nem merte kipróbálni. Aztán halhatatlanná lett, és már nem volt rá szüksége. Aztán találkozott vele. Kényelmesen visszaballagott Geranhoz.

- Van más mód is...
Amaz ugrott egyet és mohón nézett rá.
- Mi az, jó uram?

Cautius rávigyorgott. Eddig nem ölte meg, és ma valamiért közlékeny hangulatban is van. Ideje jóvátenni ezt a hibát. Ahogy végigmérte, már tudta, hogy miért ereszkedett le hozzá. Az ösztönei nem csalták meg. Benne van a szikra... és ha ez a kókler nem öli meg magát a szérummal, akkor sokáig fog élni. Rettentően sokáig. Talán még az idők végét is megéri. És hasznos lehet egy olyan majdnem halhatatlan segítőtárs, aki kívül van ezen az állandó háborúságon. A görög is ilyet forralt, csak neki nem volt jelöltje. Őneki viszont van.

- Az Arkánulum. Nem leszel tőle halhatatlan, de sokkal tovább élhetsz, mint bárki más. Majdnem halhatatlan leszel, ha jól használod. Most választhatsz: halál vagy hosszú élet?
A választ kiolvashatta a mohó szemekből. Bólintott.
- Keress fel szállásomon napnyugta után!
Sarkon fordult és otthagyta.



1699.

Germain leszállt a nyeregből, a kantárt odadobta a lovászfiúnak és a szolgájához fordult.

- Nos?
- Gróf úr! - kezdte kissé reszketeg hangon a szolga, miközben meghajolt. - Egy lovag várja a dolgozószobájában.
Germain megdöbbent, aztán dühösen sziszegve kérdezte.
- Hogyan merészelted beengedni oda?
A szolga alázatosan lesütötte a szemét.
- Egyszerűen nem tehettünk mást.

Germaint ez elgondolkodtatta. Számtalan beképzelt nemessel akadt már dolga. Némelyik valóban veszedelmes tudott lenni. A hatalmi arrogancia, mint valami járvány vagy divathóbort terjedt mostanában. Minél jelentéktelenebb volt a herceg vagy más címekkel felcicomázott nemes, annál jobban nagyzolt, annál beképzeltebb volt. Az embere abszolút megbízható volt és bátor. Tudta kezelni az efféle alakokat. Most viszont félni látszott.

- Na, gyerünk, mutasd meg, ki az! - mondta neki magabiztosan. Eltökélte, hogy alaposan kioktatja azt az alakot, akárki is légyen az. Előre ment, a szolga alig győzte követni. A lépcsőt mászva fokozatosan dühbe lovalta magát. Amikor a szentélye ajtajához ért, már dühöngött. Nagy lendülettel kirántotta az ajtót, csak úgy csattant. Azonnal meglátta a megtermett alakot. A keleti ablaknál állt kemény, fekete körvonalakkal. Germain hangos-haragos léptekkel beviharzott a szoba közepéig. Ott megállt, és csípőre tette a kezét. - Itt nem szoktam vendégeket fogadni, lovag! Ki vagy?
Az alak megmozdult.
- Egy régi ismerős.

A válasz hideg zuhanyként érte. A hang mély volt és rekedt, furcsa zöngéje félelmet ébresztett benne. A felszított düh úgy párolgott el, mint hó a szikrázó napon. Néhány másodpercbe beletelt, míg a felismerés okozta sokkból kikászálódott. Melege volt, de mégis fázott. A pánik jeges hulláma vonult át a gerincén. Az arca viszont évszázados szobor volt, ahogy a szolgájára nézett.

- Kifelé! - sziszegte, mint egy haldokló kígyó. A szolga tiltakozni akart az ellen, hogy a mesterét egyedül hagyja azzal a félelmetes alakkal. Annak pillantásától azonban elhagyta az ereje. Rémülten kioldalgott. - Senki se zavarjon! - vetette oda neki még.

A lovag feléje fordult, az ismerős arcon kaján mosoly ült. Ettől a mosolytól ismét kilelte a hideg.

- Üdv néked, Gallus! - köszöntötte tréfásan megbiccentve a fejét. - Jó formában vagy!
- Mit kívánsz tőlem, Nagyúr? - kérdezte tompán.
Kurgan megvonta a vállát.
- Erre jártam, s hallottam felőled. Gondoltam, rád nézek, hátha megijedsz... Húúú!!! - kiáltotta, és helyből odaugrott hozzá.
Germain megroggyant a vállára csapó kéztől. Az ősi, kegyetlen szemek vidáman fürkészték.
- Jaj! - nyögte szánalmasan.
Kurgan felnevetett.

Mire ocsúdott, a lovag már a könyvespolcánál nézelődött. Végig húzta kezét a becses könyvein.
- Látom, nem vesztegeted az időt, szorgosan gyűjtögeted a bölcsességet!
Germaint pánik fogta el, ahogy az óriás megtorpant a legértékesebb kincsei előtt. Kurgan visszanézett rá cápamosollyal.
- Mi lett a hangoddal, jó uram? - kérdezte kétségbeesetten, csak hogy elterelje a figyelmet róluk.
Kurgan még szélesebben mosolygott. De csak az arca. A szeme nem volt vidám. Az jeges gránit volt.
- Egy kis baleset, Geran, bárkivel megeshet.

Germaint körül vette az ősidők hidege. Kurgan ott állt a legfontosabb és legértékesebb kötetei előtt, és érvénytelenítette az azokban lévő összes tudást. Cifra sallang, dadogás csak, semmi jelentős. A szobába belopódzott a történelem előtti korok vadsága és iszonyata.

- Uram, teremtőm! - gondolta döbbenten. - Valaki majdnem lefejezte!
Szorítást érzett a mellében. Nem tudta eldönteni, örül-e annak, hogy nem sikerült. A lovag arckifejezése megenyhült, nyájas lett.
- Ne aggódj, Gallus, nem veszítettem még el a fejem! - Felnevetett a saját otromba szellemességén, aztán egy pillanat alatt előtte termett. - De félre a tréfát, Geran!
Lélegzetvételnyi szünet. Kegyetlen, csontig ható pillantás.
- Aztán őrized-e még, amit rád bíztam?
- Igen, uram, megvan! Tartom a titkot!
- Jó! Jó!
Az őt fürkésző arc egy pillanatra hasonlatossá vált ahhoz a nevesincs halálgrimaszhoz, amit biztos helyen őrzött. Késpengemosoly és enyhülés.
- Egy feladatom van neked.
Színpadiasan belekarolt, és az ablakhoz vonszolta. Kurgan fogása olyan volt, mintha a lovag kőből lett volna. Mindketten kinéztek az udvarra, ahol zajlott az élet.
- Az utóbbi időkben a figyelők megint nagyon rám szálltak, Geran. Egészségtelen mértékben.
Túl sok időmet pazarlom arra, hogy öldösöm őket. Más dolgom is van ám!... Mennyi ideje is volt, amikor utoljára közöttük voltál?
Germain nem szorult fejszámolásra. Mint mindenre, erre is pontosan emlékezett.
- 99 éve - válaszolta.
Kurgan derűsen bólogatott.
- Akkor itt az idő, Geran! Menj közibük újra! Kelts zavart, széthúzást, vagy haragíts rájuk valami gőgös nemest. Találj ki valamit, vakard le rólam őket! Nem akarom az időmet arra fecsérelni, hogy ezeket a férgeket ritkítom. Elegem van belőlük! Rád bízom őket, Geran.
Cinkos mosoly ült ki a lovag arcára.
- Közben azért tudj meg minél többet abból, amit ők tudnak, megértetted?

Germain bólintott, volt egy olyan kérdés, mely mindig elsőséget élvezett. A lovag most nem pazarolt rá időt, hogy elismételje, így is tudta, mi az. Ez a felismerés bizonyosan kiült az arcára is. Kurgan elégedettnek látszott. Vidáman megrázta Germaint, mint egy szalmabábut, aztán belehajolt az arcába.

- Csak így tovább, Gallus, ügyesen, és akkor az idők végén is ott leszel! - mondta, és elengedte.
Nagy lendülettel az ajtó felé indult. Odaérve még egy pillanatra megállt.
- Az ég áldjon, Geran, használd a tudományod sikeresen!
Ezzel kiviharzott az ajtón...



Tizenöt esztendővel később, 1714.

Germain gróf már egy bő órája várakozott a tölgyfa mögött. A földút, melyet a facsoport szegélyezett, elhagyatott volt, csendes. Gyalog jött ide, mert arról szólt az üzenet, hogy ezt tegye. Poggyászát a hátára vetett batyuban hozta, a nehéz, bőrkötéses könyv húzta a vállát. A faóriás tövénél ült, ügyelve rá, hogy az útról ne látsszon.

Egy darabig feszülten leste a lovagot, de az nem jött, aztán elunta, és letelepedett a gyökerek közé. Megtisztította az elméjét, és várt. Újra végiggondolta mondandóját, nyugodtan, lassan megrágott minden szót. Az ilyesmi sosem árt, ha a nagyúrral találkozik. Egy idő múltán már nem is foglakozott vele, hogy mennyi idő telt el, a csend és a béke kimosta belőle a feszültséget. Egy halk neszre rezzent fel félig szendergő meditálásából.

- Üdv néked, Geran!

A rekedt hang a feje fölött szólalt meg. Összerezzent, aztán felnézett. Kurgan félmosolya akár egy kiéhezett oroszlán az arénában. Germainban megfogant a gyanú, hogy már régóta itt lehet, őt figyelve. Felcihelődött, és fejet hajtott előtte.

- Hívtál, uram, itt vagyok!
- Mondd hát, mire jutottál? - Kurgan hangja türelmetlenül csengett.
Germain vett egy nagy lélegzetet.
- Sajnos abban, amire te gondolsz uram, nem sokra, Gilgamest nem emlegetik mostanában.

Az óriás csalódott képet vágott, és az út felé nézett. Germain várt, mert nem tudta, hogy hogyan fog reagálni. Egyelőre nem látszott dühösnek, inkább úgy tűnt, vár... Kurgan tudta, hogy a téma, ami a leginkább érdekelte, nem egyszerű feladat. Nem rótta fel Gerannak, ha nem talált semmit. Már annak is örült, hogy újabban nem észlelt egy figyelőt sem. Úgy látszik, Geran jól végzi a dolgát.

Ez a Gilgames! Király volt keleten a régi időkben. Geran tudta, hogy ez a mániája, mindig erről kérdezte először, ha közibük zavarta. Állítólag ez a Gilgames volt az oka az ő bosszúságának is. Az ő rejtelmes feltámadása miatt alakította egy szemtanú a figyelők titkos szervezetét. Kurgan nagyon szeretett volna minél többet megtudni róla. Nem volt egyszerű. Geran már többször felsült ezzel.

Geran is várt, nyilvánvalóan arra, hogy ismét megszólalhasson.
- Folytasd, ha van még mit! - vetette oda neki.
A segítőjéről rögtön úgy hullott le a nyugalom álcája, mint egy színházi előadás után a függöny.
- Nagyuram, van itt valami más!
- Mondd!
Geran izgatott lett, közelebb lépett hozzá.
- Találtam viszont egy utalást Jézusra!
Kurgan kissé meglepetten nézte az izgatott embert.
A vallásújító próféta! Ugyan mi köze van neki az ő fajtájához?
- Jézus? - kérdezte meg. - Én is tudok róla, hogy feltámadt. De ő nem arról volt híres, hogy az embereket mészárolta!
Geran mondani akart valamit még, de ő megelőzte.
- Őt is számon tartják?
Geran buzgón bólogatni kezdett.
- Igen, uram!
Elgondolkodott. Miért fontos a figyelőknek Jézus?
- Na és mit találtál róla?
Geran zavarba jött.
- Sajnos csak ennyit uram, nem láttam semmilyen feljegyzést, csupán szóbeszédből értesültem. Azt hiszem, uram, azokat a feljegyzéseket úgy őrzik, akárha színaranyból lennének!
Kurgan megcsóválta a fejét. Jézus nem egy karddal hadonászó alak, mit akarnak vele a figyelők?
- Na, jó, ez nem sok, erre ne pazaroljuk az időt! Kutakodj egy kicsit még utána! - Elhallgatott, és várt. - Csupán ennyi a mondandód?
Geran nyelt egyet.
- Nem, uram! Van még itt valami, ami úgy hiszem, nagyon fog érdekelni!
Bólintott, nem ostoba ez a Geran, a végére tartogatja a vastagját.
- Ki vele!
Geran előkotorta az iszákjából a könyvet, és átadta neki.
- A párbajod uram, Ramirezzel. Ebben a könyvben részletesen le van írva!
Érdeklődve vette a kezébe.
- Elloptad?
Geran buzgón bólogatott.
- Igen, uram!
Megcsóválta a fejét.
- Egy ilyen irat eltűnése kissé feltűnő lehet, nem?
Geran fontoskodó arcot vágott.
- Engedelmeddel, uram, több példánya is létezik, és én az egyiket hoztam el neked!
- Na és nem fog hiányozni ez valakinek?
Geran megcsóválta a fejét, és önelégülten mosolygott.
- Úgy rendeztem, azt higgyék, elpusztult!
Kurgan megnézte a könyv borítóját egy kicsit alaposabban. Néhány helyen megfeketedett. Bólintott.
- Ügyes vagy!

Belelapozott, aztán szentségelni kezdett. Ez a beszámoló pontosan, apróra leírt mindent, egy szemtanú elbeszélése! Döbbenten forgatta a könyv lapjait, bele-bele olvasva. Az események olyan részletességgel voltak megörökítve, hogy egy-egy résznél ő is maga előtt látta a saját szemével. Összecsapta a könyvet, Geran csak pár pillanatig bírt a szemébe nézni.

- Ki írta ezt? - kérdezte rekedt sziszegéssel, közben elfehéredett bütykökkel szorongatta a ropogó könyvet.
- Egy szemtanú, uram! - jött a válasz.
- Egy szemtanú! - motyogta maga elé csikorgó fogakkal, aztán villámként vágott belé a felismerés, még mielőtt Geran folytatta volna. - A nőcske! - bődült el.
Geran bólintott, és ettől megnyugodott.
- Heather McDonalds írta, uram!

Elnevette magát, alaposan megzavarva ezzel Gerant, közben magát korholta. Te vagy a hibás, te ökör! Nem ölte meg Ramirez asszonyát, s most issza a levét. A figyelők csemegéznek a kettejük összecsapásán, elemzik a vívóstílusát, meg hasonlók! Kár, hogy nem ölte meg. Igazából nem tudja felidézni, miért is hagyta futni. Így szokott járni! Nem öl meg valakit, aztán ráfizet! Közéjük állt, ó igen! Persze, azok után, amit látott, nem is lehetett másként. Csudára megmaradt benne minden apró részlet, hogy az ördög vigye el!

Geran folytatta.

- Ő lett Connor MacLeod figyelője, vele élte le az életét.
Felnevetett.
- Hahahaha! Szóval Conner nem csak a kardját, hanem a nőjét is megörökölte annak a felfuvalkodott pávának! Ez jó!

Ismét beleolvasott a feljegyzésekbe. Gyorsan elolvadt a jókedve, mivel egy terjedelmes lábjegyzetbe kezdett éppen, amelyben egy magát szakértőnek hívő senkiházi kimerítően elemezte Ramirez vágásának valószínű mélységét, és azt miért nem volt halálos. Dühösen arrébb lapozott, ott viszont megtalálta, amitől félt, a vívótechnikájának terjedelmes vizsgálatát. Dühöngve a földhöz vágta a könyvet. Geran ijedten arrébb ugrott.

- Jó uram?
Erőt vett magán, és megpróbált nyájasan mosolyogni. Sejtette, hogy ez most nem nagyon megy.
- Kiváló munkát végeztél, Geran! Menj vissza és folytasd!

A segítője gyorsan meghajolt, és futva távozott. Kurgan felemelte a földről a könyvet. Fújt egyet. Érdekes olvasmány lesz, ha a kis lotyó a vidám hancúrozásukról is ilyen alaposan regélt! Visszagondolva még valamiféle perverz örömet is érzett, amikor elképzelte a „figyelők szövetsége“ soros tudákos gyűlésének témáját: Hányféle pózban vágta gerincre Kurgan Ramirez nőjét! A gondolatra harsányan hahotázni kezdett, és ekkor vissza talált a cinikus énjéhez. A vigyor, ami lecsendesülve az arcán maradt, már sokkalta őszintébb volt, mint amivel az előbb próbálkozott....



Ahol ült és lazított, elérhetetlen volt a halandók számára. Mindig ösztönösen rátalált az ilyenekre. Ez a hely kívül esett az örök háborúságon, aminek ő is aktív része volt. Még neki is szüksége volt néha ilyenforma elvonulásokra. Ült ott, meditált, feldolgozta azokat az értesüléseket, melyekhez Geran révén jutott.

A könyv. Végigolvasta az elsőtől az utolsó betűig. Megrázó olvasmány volt, a figyelők sokkalta többet tudtak már róla, mint azt hitte. Túl sokat. Egy valamiről azonban semmit se sejtettek. Kurgan úgy őrizte ezt a titkot, mint a fejét a nyakán. Vagy még annál is jobban.

Nem tudták a valós korát, nem tudták, ki is valójában. Az egész dühítő olvasmány egyetlen megnyugtató színfoltja ez volt. Bizonyos bekezdésekben olyasmit is olvasott, amiket ő hintett el Geran segedelmével nekik. Némelyiken még nevetni is tudott. Amikor azonban ahhoz a részhez ért, melyben taglalják, hogy ő, a Kurgan igen érdeklődik Gilgames király után, szentül megfogadta, hogy egyszer porig égeti a figyelők könyvtárait. A tudákos írás szerzője azt fejtegette, hogy minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy Kurgan megismerje Gilgames királyt. Már az is elég baj, hogy tud egyáltalán róla! Közben más munkákra is hivatkozott, melyeket szintén szívesen elolvasott volna, de még inkább apró miszlikbe vágta volna a szerzőjükkel együtt.

Időnként cafatokra akarta tépni, de erőt vett magán, és végigolvasta. Miután végzett, hamuvá égette. Végül az lett a sorsa, amit Geran hazudott a gazdáinak. Lazított, és sorra vette azokat a részeket, melyek különösen fontosak voltak. Gilgamesen és őrajta kívül még hét magafajta került említésre. Sok érdekeset tudott meg, bár itt is zavarta, hogy állandóan hivatkoztak más irományokra.

Egyikükről, akit még életben tudott, e könyvből értesült róla, hogy fejét vették. Az iromány nem tűnt újnak, ezért bosszús volt a lemaradásáért. Végül is jól megjegyzett mindent, ami kellett, annyira, hogy szó szerint képes lett idézni az irományt, akár oldalakon át. Majd elszórakoztatja vele Gerant legközelebb, és az se mellékes, hogy felmérheti, mennyit olvasott el belőle, és mennyit sikerült megértenie a fickónak. Egy kis vita? A figyelők stílusa. Nem árt, ha ismeri ezt is.

Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster