Rohadt punkok!

Fantasy / Novellák (1142 katt) maggoth1
  2012.05.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/5 számában.

1.


Bob Laughlin jókedvűen ébredt, és elégedetten kinézett az utcára. Odalent éppen két skinhead macerált egy pakisztánit; new yorki életkép hajnali fél kilenckor. A férfi megrázta a fejét, aztán elbaktatott a fürdőszobába. Élvezte a szabadságot, de időnként szívesen lecserélte volna a szomszédságát valami kevésbé agresszív társaságra. Ezek a bőrfejűek mindig a bajt keresték, és általában különösebb megerőltetés nélkül meg is találták.

A negyvenéves biztonsági őr kinyitotta a hideg vizes csapot, és megnedvesítette az arcát. A mosdókagyló feletti tükörből egy borostás, kopaszodó férfi nézett vissza rá, akinek deformált orrán korábbi törések nyomai látszottak. Bob Laughlin, az egykori középsúlyú bokszoló mostanra elfogadta az életét olyannak, amilyen. Már nem vágyott nagy dolgokra ‒ semmi hírnév vagy talmi csillogás ‒, beérte volna egy kényelmes biztonsági őri állással is, ahol a főnökök nem járnak folyton a nyakára.

A konyhába vonult, hogy összeüssön valami reggelit. Kinyitotta az ablakot, és bekapcsolta a fali polcon álló ósdi tévét. Két fajta műsort kedvelt igazán: a baseball közvetítést és a burleszkeket. Feltört néhány tojást, felrakott melegedni a gázra egy kis olajat, közben pedig néha fél szemmel a képernyőn futó fekete-fehér némafilmre sandított.

Charlie Chaplin épp egy nagydarab férfival viaskodott, aki mindenáron megpróbált bejutni a szobájába, hogy elagyabugyálja. Mindketten az ajtóval huzakodtak, de az erőfölény a tagbaszakadt fickónak kedvezett. A jó öreg Charlie látva, hogy a helyzet reménytelen, hátrahúzódott. Ellenfele nekifutásból keresztülrohant a helyiségen, és mivel nem tudott időben lefékezni, kizuhant a tágra nyitott ablakon. Bob felnevetett, aztán falni kezdte a rántottáját, és tovább szemlélte a burleszkhős hányattatásait, amikor hirtelen csörögni kezdett a mobilja.

‒ Itt Mason ‒ hallotta. ‒ Hogy ityeg, cimbora?

Bobot korántsem tévesztette meg Frank Mason barátságossága. Az egykori kidobóembernek felvitte az Isten a dolgát, amióta vagyonvédelmi céget alapított. Az a hír járta, időnként még a titkosszolgálattól is kap megbízásokat.

‒ Tűrhetően ‒ válaszolta Bob. ‒ Persze nem ártana valami meló.
‒ No, akkor én vagyok a te embered ‒ szögezte le Mason. ‒ Hosszútávon semmit sem ígérhetek, de lenne ma estére egy beugrási lehetőség.
‒ Mégis mi volna az?
‒ Nem mindegy? Nagyon jól fizet, igaz, egy kicsit veszélyes.
Bob felvonta a szemöldökét.
‒ Hogy érted ezt?
‒ Nem telefontéma ‒ vágta rá Mason. ‒ A lényeg az, ha egyetlen percre sem hunyod le a szemed, nem lesz gáz.
‒ Mennyi a lé?
‒ Nyolcszáz dolcsi óránként megfelel?
Bob felszisszent.
‒ Meg kell ölnöm valakit?
Mason felnevetett.
‒ Erről szó sincs, haver, elég, ha éber vagy. A többit elmesélem, amikor átjössz ide, az Arkham Street 66-ba. Ez egy kültelki raktár Bronx szélén. Csak besétálsz az ajtón, aztán fel az emeletre. Jó lenne, ha legkésőbb délután fél hatra ideérnél, hogy elmagyarázzam a teendőidet.
‒ És hogyhogy éppen rám gondoltál?
‒ Régi haver vagy ‒ válaszolta Mason. ‒ Meg aztán senki más nem ért rá ma.
A vonal túloldalán sokatmondó csend támadt.
‒ Ne késs, Laughlin ‒ mondta búcsúzóul a vállalkozó ‒, ez egy soha vissza nem térő alkalom!


2.


Bob viharvert Buickjával a megadott cím felé hajtott, és a fegyházi emlékein tűnődött. Tulajdonképpen ki lehetett bírni, ha az ember meghúzta magát. Néha odaütött, ha nagyon kellett, és egy idő után békén hagyták. Odabent a többség hivatásos bűnözőnek számított, míg ő egy baklövés miatt került rács mögé. Nem tett mást, csak a munkáját végezte, a dolgok azonban balul sültek el. Szakmáján belül híre ment az ügynek, és a szabadulása után a pletyka mindenhová követte. Hiába költözött másik államba, a múltja miatt New Yorkban sem akarták őrként alkalmazni. Mason is csak azért hívta fel, mert kényszerhelyzetbe került. Bob megértette, de nem érezte jól magát tőle. Ezúttal tényleg nem szúrhatja el, ha bebizonyítja, hogy még mindig képes megállni a helyét, talán lehetősége nyílik a visszatérésre.

Sötétedett, Bronx egy idegen bolygóra emlékeztette, az utcán kószáló gyanús alakok földönkívüli mutánsokra hasonlítottak. Színes taréjokat és beállt arcú narkósokat látott, amerre csak nézett. Fiatalnak tűntek, de a szemükben sötétség kavargott.

‒ Rohadt punkok! ‒ mondta Bob, ám nem állt meg rendet tenni közöttük.

Alig maradt ideje; a foghíjas neonreklámok és a düledező bérházak szövevényében tovább tartott rálelni az Arkham Streetre, mint először hitte. Mason tekintélyt sugárzó Mercedesét szerencsére messziről megismerte. Az elegáns autócsoda egy raktár előtt parkolt.

Bob belépett az épület vasajtaján, és tágas szerelőcsarnokba érkezett. A földszinti terem közepén embernagyságú táblaüveg lebegett. Sem felfüggesztés, sem állvány nem tartotta, egyszerűen csak mozdulatlanul állt a levegőben. A felső szinten elhelyezkedő átlátszó falú figyelőszobából Mason bukkant elő, és hívogatóan integetett.

Bob felsétált, és kezet rázott a termetes vállalkozóval.

‒ Végre ‒ mondta Mason. ‒ Már kezdtem azt hinni, meggondoltad magad.
‒ Ez meg mi? ‒ kérdezte az őr, és a csarnok közepén lebegő tárgyra mutatott.
‒ Előbb töltsd ki a titoktartási nyilatkozatot!

A vezérlőterem fala előtt egyszerű műszerpult helyezkedett el, melynek a közepéből fekete irányítókar meredezett. A szerkezet közelében monitorok sorakoztak, amelyek közeli képet adtak a lenti üveglapról. Az egykori kidobóember az egyik fiókból iratköteget húzott elő, és az orra alá tolta.

‒ Mindegyik lapot írd alá! ‒ szólította fel. ‒ Ha eljár a szád, zárt tárgyaláson ítélnek el, és a sitten fogsz megrohadni.
‒ Jól van ‒ Bob a pult elé készített forgószékbe huppant, és szignózni kezdte a dokumentumokat. Amikor befejezte, várakozóan nézett a férfira. Mason megnyalta a szája szélét.
‒ Hallottál már Howard Phillips Lovecraftról?
Bob felpislogott Masonre.
‒ Dobójátékos a New York Yankees-ben?
A cégvezető megrázta a fejét.
‒ Túl sok baseballt nézel, Laughlin, Lovecraft híres író volt. Amit odalent látsz, az egy lengi üveg, az egyik történetében szerepelt, és kiderült, hogy valóban létezik. A CIA holnap reggel jön érte, addig te vigyázol rá. Ez igazából egy ablak, egy láthatatlan erőtér belsejébe zárva.
A műszerfalból kiálló fekete karra mutatott.
‒ Ezt a vacakot kell feljebb tolni, ha át akarna jönni onnan valami.
Bob megrázta a fejét.
‒ Honnan?
A vállalkozó felsóhajtott.
‒ A túloldalról ‒ közölte. ‒ Az ott valójában egy dimenziókapu, ami egy másik világba nyílik.
Bob eltátotta a száját.
‒ A CIA erre költi az adófizetők pénzét?
‒ Nem érdekel, mit gondolsz erről! ‒ Munkaadója ököllel a levegőbe csapott. ‒ Néhány órával ezelőttig Conelly vigyázott rá, aztán felhívott, hogy nem bírja tovább. Mondtam neki, hogy legalább addig maradjon, amíg váltást szerzek, de mire ideértem, nyoma veszett.

Az őr elgondolkodott. Egyszer-kétszer találkozott már régebben Mason lángvörös hajú főemberével. A fickó valaha a Navy Sealsnél szolgált, és nem az a típus volt, akinek könnyen inába száll a bátorsága.

‒ És mik akarnak onnan átjönni? ‒ tudakolta Bob.
‒ Gonosz, ősi istenek, hogy elpusztítsák a Földet ‒ közölte fáradtan Mason, aztán újra a sötéten csillogó feszültségszabályozó rúd felé intett. ‒ Conelly szerencsére a tíz fokozatból csak hármat használt eddig, úgyhogy még bőven tudod növelni az erőtér ellenállását, ha támadnának. Arra viszont figyelj, ha ok nélkül emeled a feszültséget, a rendszer összeomlik, és megnézhetjük magunkat!
Bob homloka összeráncolódott a megfeszített gondolkodástól.
‒ Mikor jönnek érte a CIA-sok?
‒ Reggel hatkor ‒ felelte Mason.
‒ És mégis, hogy visznek el egy lebegő ablaküveget?
‒ Egy bazi nagy elektromágnessel, ha annyira érdekel, de azt javaslom, inkább a magad dolgával törődj!
Bobnak eltartott egy darabig, amíg megemésztette a hallottakat.
‒ Na, jó ‒ mondta végül. ‒ Benne vagyok a buliban.
‒ Remek ‒ bólintott a vállalkozó. ‒ Van fegyvered? Hagyjak itt egy stukkert?
Az őr felmutatta a két öklét.
‒ Ezek tökéletesen megteszik, a revolverek csak bajt okoznak, nekem elhiheted.
Mason legyintett, és a pultra dobott egy Glockot, mielőtt kiment volna a megfigyelőteremből. Az ajtóban visszafordult egy pillanatra.
‒ Reggel hatig kell itt lenned, amíg le nem váltanak! ‒ szögezte le nyomatékosan. ‒ Addig akkor se mehetsz el innen, ha maga Obama kéri!
Bob felvonta a szemöldökét.
‒ Az új fiú a Red Soxból?
Mason felnyögött, és magára hagyta.


3.


Bob a monitorokon keresztül figyelte az ablaküveget. Órákon át semmi sem történt, ám ez csöppet sem zavarta. Eldöntötte, ha reggel hatig egy helyben ülve kell bámulnia az állítólagos dimenziókaput, megteszi. Egy percre sem hunyja le a szemét éjszaka, és nem lesz semmi baj.
Nem úgy, mint Pittsburghben.

Ott is raktárt őrzött, ám egy félreértés miatt jó időre kivonták a forgalomból. Bűnözőnek nézett egy tinédzsert, aki azért, hogy a társai előtt vagányabbnak tűnjön, betört a lezárt területre. Az volt a gond, hogy a punk kölyök hozott magával egy valódinak kinéző játékpisztolyt is. Bob csupán egy figyelmeztető lövést akart leadni rá, és évek múltán sem értette, hogy történhetett meg a tragédia. A golyó a srác homlokába fúródott, és azonnal megölte. A hatóságok teljesen téves következtetéseket vontak le a bizonyítékok alapján; úgy vélték, a férfi éles fegyvernek nézte a játékszert, és ijedtében ölte meg a fiú.

Bob megrázkódott, mert odalent ködfelhők homályosították el az üveget. Érdeklődve hajolt a legközelebbi képernyőhöz, és megpróbált valami kézzel foghatót kihámozni a látványból. A gomolygásban amorf alakok mozogtak. Bob nyelt egyet, jobb keze a pultból kiálló kar felé lendült. A fekete fémrúd magától lefelé mozdult az irányítótábla vájatában, mielőtt még hozzáért volna.

‒ A franc essen belétek! ‒ szitkozódott Bob fennhangon, és megragadta a feszültségszabályozót. ‒ Velem nem fogtok szórakozni!

Vadul visszanyomta a rudat az eredeti állásba, sőt egy fokozattal feljebb csúsztatta. Nem szeretett volna túllőni a célon, de arra sem vágyott, hogy idegen istenek rontsanak a világra. A kavargás eloszlott, Bobot mégsem járta át felhőtlen diadalérzet, mert idegborzoló nyöszörgés hallatszott, és a lengi üveg mögött örvénylés támadt.

‒ A nyavalya ebbe a Lovecraftba! ‒ kiáltotta dühösen.

Ezúttal nem amőbaszerű formák jelentek meg a szeme előtt, hanem egy embernek tűnő lény. Bob homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. A lebegő alak lángvörös hajat viselt, elkínzott tekintetében iszonyat fénylett.

Basszus ‒ gondolta rémülten ‒, Conelly nem lépett le, a kapu magába szippantotta!

‒ Eredj innen ‒ üvöltötte a kísértetnek ‒, nem tudok segíteni rajtad!

Mintha csak a szavait akarták volna igazolni, óriási csápok fonódtak hátulról a vörös hajú férfira. A szerencsétlen felüvöltött a kíntól, és Bob önkéntelenül vele ordított. Conelly teste cafatokra mállott, mint egy túlfőzött virsli, maradványai körül vér hullámzott.

Bob remegő kézzel feljebb tolta a kart, amitől egy időre nyugalom telepedett a szerelőcsarnokra. A középkorú exbokszoló zihálva szedte a levegőt; hirtelen jól esett volna neki egy cigaretta, de még a börtönben leszokott róla. Kezdte úgy érezni, Mason aprópénzzel szúrja ki a szemét; a szolgálatból mindössze öt óra telt el, de az idegei máris foszlányokban lógtak.

Hetven perccel később két kocsányon lógó szem jelent meg a kapuban, és fenyegetően Bobra meredt. A férfi felszisszent, és habozás nélkül felsőbb állásba csúsztatta a fekete rudat. A gyanús szempár gyűlölködő pillantást vetett rá, aztán visszasüllyedt a saját dimenziójába. Bob fellélegzett, bár a szabályozókar vészesen közelített az utolsó vájathoz, és elképzelni sem tudta, mi történhet, ha a feszültség eléri a végső határt. Nem sokáig töprenghetett ezen, mert az ablak rezegni kezdett, és odaát valami totális rohamra indult.

Bob tátott szájjal bámult az üvegnek rontó gigászi, bőrszárnyas-csápos élőlényre.

‒ Szentséges Szűzanyám! ‒ üvöltötte rémülten, bár soha életében nem volt vallásos, és ütközésig tolta a rudat.

A raktárban hirtelen olyan forróság támadt, mint egy szaunában. A lázálomba illő szörnyeteg lagymatagon elhátrált, de kelletlen visszavonulása egyértelművé tette, hogy nemsokára újra próbálkozni fog.

Bob magába roskadt a forgószékben, sejtve, hogy még egy támadást nem tud visszaverni. A kapu újfent örvényleni kezdett, és a feszültségszabályozó megint lefelé indult az irányítótáblán. Az őr halántékán kidagadtak az erek, miközben ismét az utolsó rovátkáig nyomta, és vicsorogva megpróbálta végfokozaton tartani. A lény rettentő erőt fejtett ki. Bob egész testében remegett, miközben ott bizsergett az agyában, hogy lennie kell valami megoldásnak.

Hirtelen fény gyúlt az elméjében, és hisztérikusan felkacagott. Ajkán tébolyult vigyorral a kapcsolótábla legaljára rántotta a rudat. A dimenziókapu túloldalán dühöngő szörnyeteg valószínűleg sok mindenre számított, csak az ellenállás megszűnésére nem. A kreatúra iszonyatos hangrobbanás kíséretében eleven lövedékként zúdult keresztül az üvegen. Bob csupán elmosódott villanást érzékelt; a másvilági fajzat úgy szakította át a raktár falát, mintha az papírmaséból készült volna, és elsüvített.

A férfi megszemlélte a csarnok oldalán tátongó polipformájú lyukat, aztán visszasétált a vezérlőbe, és ismét a harmadik állásba tolta a feszültségszabályozót. A távolból szirénázás hallatszott, ami arra vallott, hogy az idegen becsapódott valahová. Bob biztosra vette, hogy ilyen sebességgel nem élhette túl az ütközést.

Nem sokkal később motorzajt hallott, és egy kamion kanyarodott az épület elé. A műszakjából még majdnem hat óra hátravolt, de a rendkívüli esemény nyilván arra késztette a CIA-t, hogy előrébb hozza a dimenziókapu elszállítását. Bob a farzsebébe dugta a Glockot, és a megfigyelő bejáratához ballagott.

A raktárba három férfi sétált be. A kis csapatot egy két méter magas, előreugró állú figura vezette. Jégkék szeméből hűvös érdektelenség sugárzott, amikor felment az emeletre, és Bob arcába nézett

‒ Maga itt végzett.
Az őr bólintott.
‒ A CIA-tól jöttek?
‒ Úgy van ‒ vágta rá a fagyos tekintetű fickó. ‒ Mahoney vagyok.
‒ Remek, de tudja, nekem itt kéne maradnom reggel hatig, hogy megkapjam az órabéremet.
‒ A pénzét természetesen ugyanúgy átutaljuk, mintha a teljes munkaidőt ledolgozta volna, de ha mesél róla bárkinek, annak súlyos következményei lesznek.

Bob megborzongott, a két másik fickó közben odalent, a lengi üveg előtt elkezdett összerakni valamit; nyilván egy hatalmas elektromágnest.

‒ Hallgatok, mint a sír ‒ jelentette ki gyorsan.
‒ Helyes ‒ bólintott a titkos ügynök. ‒ Most elmehet.

Bob leballagott a lépcsőn, és a szerelőcsarnok bejáratához sétált. Mahoney társai serényen tevékenykedtek a földszinten, építményük leginkább valami boltívre emlékeztetett. Az exbokszoló vállat vont, és kilépett az utcára. Az anyósülésre dobta a farzsebében lapuló Glockot, aztán beült a volán mögé. Hirtelen eszébe villant, amit Mason búcsúzóul mondott.

„Reggel hatig kell itt lenned, amíg le nem váltanak! Addig akkor se mehetsz el innét, ha maga Obama kéri!”

Aztán a beszélgetésük egy korábbi része is beugrott neki, ami az elődjéről szólt.

„Mondtam neki, hogy legalább addig maradjon, amíg váltást szerzek, de mire ideértem, nyoma veszett.”

Ha Conelly már nem volt a helyén, amikor Mason befutott, a kapu biztosan őrizetlenül maradt valameddig. Bob elfintorodott, felkapta a revolvert, kiugrott a Buickból, és feltépte a raktár ajtaját. A három fickó úgy fordult felé, mintha zsinóron rángatták volna őket. Szavak nélkül társalogtak, kitátott szájukból nyálkás, vonagló csápok meredeztek. Addig tüzelt rájuk, amíg össze nem rogytak. Golyó szaggatta testükből vér helyett zöld színű váladék szivárgott.

Bob visszasétált az emeletre, és beült a forgószékébe. A felforrósodott revolvert a combján pihentetve a kapura bámult.

‒ Rohadt punkok, azt hittétek, baszakodhattok Chaplinnel? ‒ kérdezte megvetően, aztán a szabályozókarra tette a kezét, és elszántan várakozni kezdett.

Előző oldal maggoth1
Vélemények a műről (eddig 10 db)