Kurgan történetek: A medve IV.

Fantasy / Novellák (916 katt) Homoergaster
  2012.04.25.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/1 számában.

Calpurnius Flamma parancsnok fáradt tekintete a katonáit fürkészte. A színe-java, alig háromszázan. Kipróbált, kemény harcosok. Szinte mindannyian sebesültek, mégis szilárdan állnak a helyükön a jelére várva. Semmi esélyük, a punok katlanba szorították őket. Fegyelmezetten készülődtek a végső harcra. Megadásról szó sem lehet.

Maga elé meredt a földre, és felkészült a halálra. Marshoz fohászkodott, Juppiter Lapishoz, az ősökhöz. Gondolatban búcsúzott Rómától, a barátaitól, a családjától. Kihúzta magát és a kardja után nyúlt. Ott volt mellette a földbe szúrva. Alvadt vér szennyezte, néhány csorbulás volt rajta. Az arca elé emelte az elhomályosult fémet, és vizsgálgatta. Mint egy botcsinálta jós, próbálta kitalálni belőle a jövőt.

Míg a parancsnok a fegyverét nézegette, az egyik katonáját egészen más foglalkoztatta. Különbözött a többiektől, bár erről eddig neki magának sem volt fogalma. Külsőre ugyanolyannak tűnt, mint a társai, de belül sokkal feszültebb volt. Különös gyorsulást érzett az idegeiben. A száguldás érzete magával ragadta, akár a szél a falevelet. Ellenállhatatlanul vonzotta a pun táborhoz.

Ha lehunyta a szemét, egy homályos, fekete alakot látott. A harci lázban izzó tábor mélyén maga volt a megtestesült nyugalom. Még azt is tudta, hogy az előbb beszélt valakivel, aki a zsoldos csapat vezetője volt. Elöl lesz, legelöl. A sötét sziluett ősi volt és kemény gránitszikla. Elmúlt korok szakadékába nézett általa. Magabiztos volt, pökhendi. A szörnyű ereje lenyűgözte. Kacagva hívta, hogy vele küzdjön meg. Önkéntelenül bólintott, bár ezt kihívója nem láthatta, de tudta, hogy érzi döntését. Olyan érzete támadt, mintha medvére vadászna. A medve meg őrá. Vágyat érzett, hogy megölje azt a sötét figurát, gyűlölte. Le akarta fejezni, hogy övé legyen a... mi is? Nem tudta, csak a sötét dühöt érezte.

– Megöllek! – ígérte magában az alaknak.
Az üzent neki valamit az őket összekötő láthatatlan fonálon, amit így értelmezett:
– Ne késlekedj!

Érezte, ő meg amaz hasonlóak, és meg kell küzdeniük egymással. Csak egyikük mehet el innen élve. Már nem érdekelte a csata kimenetele sem. Fontosabb dolga akadt, bár ezt megteheti anélkül, hogy hűtlenné válna. A távolban viharfelhők gyűltek, minden egyes villámcsapást a vérében érzett, vakító fény lobbant a szemei előtt, fokozva harci dühét. Az az óriás várt reá.

– Indulok! – mondta neki, mintha bólintott volna.

Odafurakodott az áttörés támadóékébe. A többieknek elég volt az arcára pillantaniuk, és helyet adtak neki. Meredten előre nézett az ellenség felé, de csak ha behunyta a szemét, akkor tudta, merre vár rá ő. Keleten lassan pirkadt. Calpurnius Flamma elfoglalta a helyét, és vett egy mély lélegzetet. Felemelte a pajzsát.

– Katonák! – szólalt meg. – Előre!



...A vörös felhőben cikázó fémes villanás minden pillanata szörnyű sebeket okozott. A felhő nem volt más, mint a levegőben fröcskölő vér. A borzalmas kavargáshoz fémcsengés, sikolyok, a hús szakadásának émelyítő hangja és üvöltözés volt a hangfestés. Csak tört előre, a szemébe folyt izzadságtól elvakultan. A belső rezgésre figyelt, az új, nyiladozó ösztönre, mely úgy vezette a nagy ellenfél felé, akár a nyíllövés. Nem volt tudatában, hogy az elhullottak helyére lépve már átvette a kitörés vezetését. A kegyetlen gyorsaság és precizitás, amivel sorban a halálba küldte a felé tartó ellenséget, feltűnt a parancsnoknak is. Szorosan mögéje húzódott, és azokat a szerencséseket mészárolta, akik túljutottak rajta. Megfogadta, ha túléli, bőkezűen megjutalmazza ezt a hős katonát.

Úgy darálta le a hullámokban támadókat, akár egy halálgép. Amikor meglátta az arcát, többé sosem felejtette azt el. Nem evilági elszántság ült ki rá. Ekkor történt, hogy a katona elveszítette a fegyverét. Egy pun harcos mellkasában megakadt, és kifordult a kezéből. A katona egyszerűen felkapott egy az ellenség által elhullajtott kardot, és megingás nélkül folytatta a kitörést. Hipnotizáltan maga elé meredt, a harc sűrűjébe.

Az a fekete alak közeledett, olyan volt, mintha a csata egy fénylő örvény lenne, mely magához rántja a sötét középpont felé. Megbűvölten ugrott fejest a mélybe. Minden egyes kicselezett vagy lemészárolt zsoldossal közeledett a végkifejlet, melynél rettenetesebbet és csodálatosabbat nem tapasztalt még sosem. Valami nagy dolog fog történni, amikor összecsapnak. Reszketve szomjúzta azt a pillanatot.

A testek és vértek szédítő kavargásában úszott. A lármát nem is hallotta, úgy tűnt, néma csend van. Akkora volt a zaj, hogy már csendnek hatott. Félig lehunyt pillákkal, hidegen osztogatta a csapásokat. A támadóékben ő volt a hegy. Úgy nyílott előtte szét a pun falanx, mint a hasadó szövet. A közelgő ellenség árnyékból testet öltött, döbbenten ismert fel egy hatalmas, fekete medvét.

Ezzel az állattal valami nem volt rendben, kis idő elteltével rá is jött, hogy mi. A medve halott volt, a szeme láttára bomlott szét a tetem, és a maradványai közül előlépett az, akit jelképezett. Az, aki legyőzte. Az az alak egyszerre csak ott állott előtte. A pun zsoldosok öltözékét viselte, de nagyon különbözött tőlük. Hatalmasnak tűnt és erősnek, emberfeletti módon. A harc egy pillanatra szinte megállt. A két ember egymással szemben egy másfajta csatához készült. Punok és rómaiak elhátráltak mellőlük. Ebben senki sem kívánt részt venni. És amit az arcukon láttak, azt azonnal megpróbálták elfeledni.

Mintha régi ismerősök, testvérek találkoztak volna, akiket egy még a vérségi köteléknél is erősebb viszony tesz ellenségekké. A két férfi nekikészülődött egy összecsapásnak, ami mellett jelentéktelenné vált a pun-római háború. Az ég beborult, hatalmas villámok kezdtek csapkodni. Csak egy pillanatra torpant meg a vad kézitusa. Mindenki, barát, ellenség a két egymással szemben állót bámulta.

Aztán Flamma parancsnok és zsugorodó csapata megkerülte a párbajozókat, és rohant tovább. A hajsza folytatódott, és a parancsnok hátrapillantott az őket kergető pun katonák mögött maradtakra. Nem irigyelte a katonáját, úgy tűnt, emberére akadt. A távolból úgy tűnt számára, mintha istenek harcolnának egymással. A vihar erősödött, ők pedig előnyre tettek szert, mert az ellenséget megzavarta a váratlan égiháború. Az istenek odafönn azt a két katonát tüntették ki figyelmükkel, elpártoltak a punoktól. A parancsnok meg mert volna esküdni, hogy a harcolókba többször belecsapott a villám. Meg sem inogtak.

„Kik ezek az emberek?” – kérdezte magától.

Közben a római és a zsoldos kardja egymásnak feszült, szétvált, cikázott, akár a villámok körülöttük. Hárítás, vágás, hárítás, szúrás, cselek, félmozdulatok. Mindkét ember tudása legjavát nyújtotta. Némák voltak, csak egymás szemét nézték. Aztán egy különösen erős villám vágott mellettük a földbe. Fülsiketítő robaj visszhangzott a tájon végig.

Ebben a pillanatban a két fegyver egyszerre ért húst, egyszerre mélyedt a két szívbe. A római azonnal felbukott, habos vért fröcskölve. Kauta pár pillanatig üveges szemekkel meredt a véres kardjára, aztán a másikra pillantott, ami a melléből állt ki. Sokáig nem volt kardja, most meg túl sok van. Ez volt az utolsó cinikus gondolata, mielőtt ő is lehanyatlott. Nem látta sem ő, sem a római, hogy egy minden eddiginél hatalmasabb villám csapott le mellettük. A csapás olyan erejű volt, hogy a föld megrendült és megroggyant. A horpasz, melyből a rómaiak kitörtek, egy barlanglabirintus mennyezete volt, aminek egy része most beomlott. Kauta eltűnt a felszínről, ki tudja, hányadszorra már az ősidők óta. A távolban az üldöző punok is eltűntek a szemhatárról...



...Álom az álomban. A sötét ájulat kezdetben üres volt, akár egy halálos lagúna. Semmi se mozdult, minden elmerült a mélyben. Aztán megmoccan valami, odaát, lenn. Az önmagába visszahajló, kicsavarodott idő, a szertefoszlott tér visszalökte egy más világba, mely réges-rég örökre elveszett. Ismét megharcolta a harcait, újra meg újra megölte a medvét, és mindannyiszor ellopta a lelkét. Tűzvész támadt benne, elpusztítva azt a valakit, aki előtte volt. Jégmezőket és pusztákat járt meg egyfolytában keresve valamit. Aztán egy sötét helyen találta magát. Ásott a fény felé, melyből kizuhant. Azt álmodta, hogy él és vívódik.

Különös, nem emberi gondolatok kísértetei háborgatták. A nyugalom szertefoszlott, űzött vad lett, menekült valahová. Zavartan, értetlenül hányódott a világ peremén. Születés, halál, ahogy a szellem kétségbeesetten dagasztja ezt a romlékony kását. A kopott, elszürkült világban az álmok párlata, mint zavaros esővíz zúdul a semmibe.

Másvalaki lett, megint, ott a messzeségben... ő volt a fiú... Az ősereje legyűrte, eltemette. Akkor heteken, hónapokon, talán éveken át nem önmaga volt, hanem az a szerencsétlen kitaszított majdnem ember. Kétségbeesetten kereste a kiutat, szelleme megroggyant az idegen idegek és érzékek emlékeitől. A barlang, amelynek mélyén eszelősen tévelygett, mintha nem is ezen a világon lett volna. Ivott az oldott mészkővel telített vízből, ette a mélységek különös állatait. Maga is állattá vált, elfeledett korokból itt ragadva. Időnként meghalt, és letemette magát, homokba, kövek alá, sárba. Mindig feltámadt, hogy folytassa a rohanást odalent. A fiú életre kelt és kétségbeesetten kereste a helyet, ahol eltemették.

Ő segíteni akart neki, együtt keresték a mélységek legalján a nyugalmat. Nem lelték. Időnként átélte azt, amit a fiú… ő volt a fiú. Ott élt a többivel, gyűjtögetve vadászva. Ismerték már a tüzet, őrizték, ki ne aludjon. Kicsiny csapatuk mindennapos küzdelme a túlélésért. Örömök, bánatok, félelem, szenvedély.

Egy borús hajnalon ijesztő, szőrös emberszerű lények rohantak a táborukra. Szörnyű küzdelem kezdődött, hegyes fadarabokkal, kövekkel gyilkolták egymást. A törzsbéliek irgalmatlanul mészárolták a náluk fejletlenebb embereket, akik csak egy valamiben voltak jobbak náluk, a testi erőben. A fiú a tüzet őrizte. Az egyik olyan állatszerű lény nekiugrott, hemperegtek egymást tépve, úgy, mint amikor vele harcolt. A fiúnak attól kezdve minden harc ez a harc volt, és talán neki is. A lényt belelökte a tűzbe, az megperzselődött bundával üvöltött, közben egy másik átdöfte az oldalát egy vérmocskos, kihegyezett bottal. De nem jutott tovább, mert az egyik törzsbeli szétloccsantotta a fejét.

A tűz nem aludt ki, és a fiú boldog volt. A majomszerű embereket mind egy szálig megölték. Kegyetlen öldöklés volt, ők is érzékeny veszteségeket szenvedtek. Köztük volt a fiú is. Sebei begyulladtak a nem emberi vér és nyál szennyétől. Elszökött a táborból, önkívületben, árnyakkal harcolva, a rettegés fekete pókhálójába gabalyodva. Amikor a társai rátaláltak, egy pocsolyában feküdt az agónia kifacsarodott pózában.

Az őserő már pislákolt benne, és amikor visszavitték a táborba, aktivizálódott. Eltemették oda a többi halott mellé. Ott fekve nyerte vissza a nyugalmat, pihent... sokáig. Nem tudta, hogy a törzse közben eltávozott onnan, mert számukra rossz emlékű lett a hely, és féltek a halottak szellemeitől.

Amikor kimászott a csontokkal teli földből, nem értett semmit, főként azt nem, hova lettek a többiek. Keresni kezdte őket. Kauta vele tartott. Sok idők eltelte után, egy napon emberekkel találkozott, olyanokkal, akik már Kauta törzse után éltek. Azok megrémültek tőle és ledöfték, de a fiú nem halt meg, akárhogy próbálkoztak is. Aztán a varázsló szent bálványt csinált belőle. Az a fickó sejtett valamit a halhatatlanságról. Része, fontos része lett a beavató rítusoknak, titkos szertartások kellékévé vált. Egy földalatti folyó mélyén úszott, nem csupán a vízben, de a fiú emlékeiben is tempózva.

Átélte az egyik ilyen szertartást... szertartás? Ez orgia volt a javából! A fiút olyasmire használták, mint amikre a félig állattestű torzszülötteket szokták a királyok. A képek fiatal lányok asszonnyá válásának rítusai hozták vissza az elmúlott korokból. Amikor a fullasztó, füstös és sárgásan vibráló múltbéli barlangból felbukkant a jelen vékony kérgébe kapaszkodva, ismét Kauta lett, a fiú visszahullt a mélybe. Még napokba telt, mire megtalálta a kijáratot, és sikerült kiásnia magát egy omladéktól eltemetett egykori bejáraton keresztül. Amikor a felszínre ért, sarasan, idegenül a világnak, a szíve ujjongott, önmaga volt, és visszatért...

Kauta felült, zihálva próbált levegőhöz jutni. Valami akadályozta ebben. Ahogy a mellkasához nyúlt, a keze beleütközött a kardmarkolatba. Egyetlen rántással kitépte és lehajította. Egyszeriben levegőhöz jutott, hörögve, nagy kortyokban nyeldekelte. Ösztönösen a saját kardja után nyúlt, s amikor nem találta, arra a másikra támaszkodva talpra kecmergett.

A halálos önkívület gyorsan tisztuló hályogával vizslatott körül az üregben, ahova került. Egy pillanatig, kétségtelenül nem teljes tudatánál, Rovát kereste és a medvét, aztán rájött, hogy azok már rég porrá lettek. Pár pillanatig vizsgálgatta az omlást, aztán vállat vont, őneki már csak ez jutott, mindig barlangokban köt ki. Elkezdett felfelé kapaszkodni. Amikor a felszínre ért, megfeszült, és harcra készen pillantott végig a vérben úszó csatamezőn. A belső érzékeit kiterjesztette, és várt. Nincs itt, állapította meg, itt már nem találja meg. Csalódottan rázta meg magát.

Lassan körbenézett. Vajon hová is mehetne egy római, aki már több mint egyszerűen egy római? Elmosolyodott. A ködös jövőből előcsillant a nagyság. Megvonta a vállát. Úgyis megunta már a punokat. A római kardját becsúsztatta a tokjába, és elindult Rómába!...



Róma, a végidőkben, egy városszéli sikátorban

Az acél csengése, halálos dala megrepesztette a csöndet. Ez a csönd dögvészes volt, telve feszültséggel és bizonytalansággal. A birodalom polgárai, szegények és gazdagok zsigereikben érezték a történelem haldoklását. Ez a végidő nyomasztó súllyal nehezedett az alattvalókra. A harc, árulás, gyilkosság megszokottá vált, a nyugalom és biztonság pedig reménytelen illúzióvá. Az anarchia fenyegető árnyéka fojtogatta az örök várost. Így aztán semmi különleges sem volt abban, hogy két ember vívott halálos viadalt egy keskeny mellékutcában.

Mindketten magasak voltak és erősek. Páncélt viseltek, köpenyt és díszes tollforgót. Katonák voltak mind a ketten, tisztek. A fogyó hold sivár világánál a kardok fénycsíkokat húztak a levegőben. Valamiképpen az egymásnak csendülésük is ezüst villám volt, akár a színük. Szikrák villantak, de ezek különböztek attól, mint amit fém okoz fémen. Ezek lilába hajló, kékes ívek voltak, az egymásnak feszülő őserők idegvégződései. A küzdelem egyre hevesebbé vált, egyre követhetetlenebbé. A két harcoson nem látszott a fáradtság jele, noha már hosszú ideje viaskodtak egymással.

Lassan a sikátor végén nyíló apró kis térre értek. A sötét hajú átvette a kezdeményezést és fokozta a tempót. Ellenfele igyekezett felvenni a ritmusát, de nem sikerült. Mozdulatai darabosabbak lettek, beléjük lopódzott a félelem. Ez megpecsételte a sorsát. Egy pillanatra szétváltak a küzdők, egy pár szívdobbanásnyira. Aztán ismét összeugrottak, elsuhanva egymás mellett. A fekete vértet viselő harcos feje elvált a nyakától, vékony vérpatakot húzva a levegőben. A levágott testrész egy romos szökőkút posványába csobbant. A fejetlen test tett még néhány bizonytalan lépést a kardjával hadonászva. Megállt, és szép lassan eldőlt. A fekete hajú várakozóan nézett a legyőzöttre...

Liláskék és vörös villámok csapkodtak, felszaggatva a falakat, a mocskos utcát. Szenny fröccsent a kútból, derékba tört egy fa. Ledőlt egy elfeledett híresség régi szobra. Amikor az őserő tombolása hirtelen véget ért, a csend és sötét visszahullott az utcára. Semmi sem mozdult, semmi sem mert mozdulni.

Cautius feltápászkodott. Felemelte a kardját, a sajátját és a legyőzöttét is. Vetett egy pillantást a lefejezett testre. Nem két percesnek, hanem két naposnak tűnt. A közben eleredt eső kövön folydogáló vize lassan áztatta. Fürkészőn nézett az éji, csupa árny utcára, aztán sietve távozott.

Egy tucat szívdobbanásnyi idő elmúltán egy másik árny vált ki a közeli sarok mögül. Megszemlélte a lefejezett tiszt torzóját, aztán arra nézett, amerre Cautius ment. Óvatosan utána eredt...

Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster