Kurgan történetek: A medve III.

Fantasy / Novellák (1659 katt) Homoergaster
  2012.04.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/11 számában.

A korok mélyén, ismeretlen időkben

Az első éjszaka és nap a rémület szorításában telt. Fokozatosan gyűrte maga alá, aztán mindent elborított. A következő napokat pedig a félelem-éhezés szörnyű duója uralta. Nagyon hiányzott neki a tábor, a csapat, a meleg. Egyedül volt a vadonban, sovány vigasz volt, hogy nem tud meghalni. Nem is akart. Az első éjjelen arra ébredt, hogy félig megfojtotta magát. A másodikon leesett annak a fának a villáságáról, amin aludt, mert nem kapaszkodott, hanem a nyakát védte. Amikor magához tért a halál önkívületéből, rémülten mászott vissza a fa tetejére.

Később, napok múltán leölt egy vadkant, és a bőréből nyakvédőt csinált magának. De a pánik csak nem csitult. Rettegve vágtázott keresztül a nappalokon, az éjeket pedig fekete gubóban töltötte rémálmok között. Aztán egyszer megtörtént, amitől nagyon félt, amit annyira nem akart: egy tigris támadott rá. Leteperte és sárga szemeiben vad éhséggel arra készült, ami kitöltötte a rémálmait: a hatalmas fogak a torkát keresték. A rémület olyan erőt adott neki, hogy teljesen kibelezte az állatot. A hazulról hozott kőpenge beszorult a bordái közé. Elborította a belsőség, és ő is belehullt a sötétbe.

Amikor felriadt, elsőnek az alvadó véren lakomázó legyekre esett a tekintete. A görcs megenyhült, ettől kezdve magabiztosabbá lett, s ez az érzet egyre nőtt. Megnyúzta az állatot, és bezabált belőle. Megmosakodott a közeli ivóhelyen, a víz vörössé lett. Ellenállhatatlan erővel tört fel belőle a nevetés. A vér nem az ő vére és nem valamelyik szomjazóé, hanem a gyilkosuké. Nevetett, egyre csak nevetett. Ettől kezdve az ereje és magabiztossága egyre nőtt. Eldobta a nyakvédőt, szilajul megküzdött minden állattal, ami nem tért ki az útjából. Vándorúton volt, és nem félt már semmitől. Csak ment, az idő megszűnt, vele a távolság is...



Történelem előtt, a jégkorban, valahol a gleccserek szorongatta hegyek közt

Lapult a fagyos szikladarab mögött, és bámult. Olyanok voltak, mint ő. Hatalmasak voltak és erősek, eddig azt hitte magáról, hogy különleges. Most megtudta, hogy nem az, vannak nála különbek. Hárman voltak, és egymással harcoltak, olyan fegyverekkel, amit ez idáig elképzelni sem bírt. A baltája, a finoman megmunkált pengéi, a lándzsája csupán játékszereknek tűntek ezekhez a hosszú, és fényesen csillogó fegyverekhez képest.

Elbűvölve gyönyörködött az avatott kezekben halálos táncot járó fényes valamik látványában, hallgatta a hangjukat. Amikor összecsaptak, olyan hangot adtak, amilyet sose hallott még. Magas, erős csengésük volt, akár a megáradt patak vizének az éles köveken. Hosszú ideje harcolhattak már egymással, de nem látszottak fáradtnak. A ruhájuk is ismeretlen anyagból volt, nem állatbőröket viseltek. Díszesek voltak ezek a ruhák, és úgy érezte, nem csak a hidegtől védnek.

A letaposott hó jegessé vált, ezen meg-megcsúsztak. Az egyiküknek ez lett a veszte, elesett, olyan szerencsétlenül, hogy felnyársalta magát a csillogó fegyverével. Kautának egy lándzsával ledöfött szarvas jutott az eszébe róla. A vele szemben álló habozás nélkül lesújtott. A levágott fej messzire repült, sötétpiros csíkot fröcskölve a fagyos levegőbe. A győztes azonnal a megmaradtra rontott, akit ez láthatóan meglepett. Közben a lefejezett testből kék-vörös áradat áramlott ki, nem volt az vér. Valami más volt. Hirtelen ő is telítődött valami feszültséggel, megszédült, és legszívesebben üvöltve felugrott volna.

Viharos szél támadt. A fényes örvény beburkolta a két küzdőt, csak elmosódott foltnak látszottak. A szikla mögül alig látott valamit, de nem mert előjönni. Az elemek tombolása fokozódott, és most már semmit sem látott a felkavarodott hótól és jégtől.

Hirtelen lett vége. A szél mintha nem is őrjöngött volna. A levegő olyan mozdulatlanná vált, hogy harapni lehetett. A színes örvénylés helyére a fehéren vakító mozdulatlanság lépett. Csend volt, de nem sokáig. Az egyik hórakás megmozdult, és kimászott alóla a győztes. Vadul felrikoltott, meglóbálva a fegyverét.

- Arratahgattaauvaatala!! - üvöltötte a csendbe diadalmasan. Megrázta magát, és elindult. De alig tett meg pár lépést, mozdulatlanná dermedt.
- Megérzett! - gondolta rémülten.

Hosszú idő óta először félt megint. Az alak megfordult, és kutatóan vizslatni kezdte a fehérséget.

- Engem keres! - visszatért a szívébe a kezdet borzalma, de ez még rosszabb volt annál, bénultan tapadt a jeges sziklához, a szemét is lehunyta. Nem akart a szemébe nézni, amikor majd rátalál. - Nekem is levágja a fejem.

Amaz módszeresen kezdte átvizsgálni a terepet. Rádöbbent, hogy egy másik halhatatlan van a közelben, aki megcsapolta a neki járó energiát. Dühösen szólongatta, a hangsúlyban benne volt a szidalom és a gúny. Egyre közeledett felé. Azonosságuk összekapcsolta őket, lehetetlenné téve az elrejtőzést. Egy szót sem értett az idegen nyelven feléje köpött szavakból, de tudta a jelentésük. Közölte vele, hogy nem bujkálhat örökké, és úgyis megtalálja. Harcra buzdította, nem gyáva meglapulásra. Nem bírt mozdulni. Nem csak azért, mert tudta, hogy az ellen a fényes fegyver ellen nincs esélye. Valami más is volt a rémület mellett: a bizonyosság érzete. Várni.

A kereső egyenesen felé jött, maga elé tartva fényes fegyverét. Kissé bosszús volt a keresgélés miatt. Ugyanakkor önelégült a kétszeres győzelemtől. Mohón vágyott a harmadikra. A következő pillanatban megrázkódott a hegy, az ég elhomályosult. A fölöttük lévő sziklafalról egyben leszakadt egy gigászi hótömb, és alázúdult. Rá a győztesre.

Kinyitotta a szemét, és felugrott a sziklája mögül. Futni kezdett. A tekintete egy pillanatra összevillant a másikéval. Az dühödten kaszált egyet, valamit kiáltott, aztán elsodorta a förgeteg. Ő teljes erejéből futott, míg egy hasadékhoz nem ért. Beugrott oda. Kint eközben a mindent betöltő hó és jég lett az úr. Zihálva hátrált, miközben az elemek tomboltak, rövid idő alatt másodjára.

Hosszan kellett várnia, mire előmászhatott a vackából. Ásnia kellett, hogy az új felszínre jusson. A szétterült óriási mennyiségű hó miatt a tájra rá sem lehetett ismerni. Óvatosan kellett haladnia a laza hóban, derékig is volt, hogy elmerült. Több napig tartott, mire az omladék széléhez jutott. Egyszer csak furcsa bizsergés támadt a bensőjében, olyan volt, akár a zsibbadás. Ösztönösen irányt váltott, valami vonzotta egy jókora hótömb irányába. Amikor mellé ért, a győztest pillantotta meg belefagyva. Kicsavarodott tagokkal, fegyvertelenül, a halál átmeneti ájulatában, a jégben.

Kicsit habozott, aztán elkezdte lefaragni róla a jeget. Óvatosan csinálta, a baltájával a fej körüli jeget véste. Hosszadalmas munka volt, beleizzadt. Amikor a test nyakához ért, amaz megmoccant. Elkeseredetten próbált kiszabadulni, de jég erősebb volt. A csillogó, tükröző felület alól ránézett, az a tekintet szinte kiolvasztotta a jeget. Megborzongott, és még óvatosabban dolgozott. Érezte a másik tehetetlen dühét, de igyekezett nem törődni vele. Hatalmába kerítette egy addig soha nem érzett mohóság, aziránt a fájdalmas, de erőt adó örvénylés után, amit a már egyszer megtapasztalt. A jégbezárt halhatatlan is tudta ezt, a teste úgy megfeszült, majd kirobbant odabentről. Elkészült az árokkal, szabaddá téve a másik nyakát. A jégbezárt ekkorra lenyugodott, semmit sem tehetett, várta az elkerülhetetlent. Kauta felegyenesedett és meglendítette a baltáját.

- Csak egy maradhat!

Nem tudta, miért mondta ezt annak a másiknak. Egy belső kényszernek engedelmeskedett. A másik odabenn bizonyosan tudta, mit mond ki, még ha nem is értette. Lesújtott a baltával. A pontos, nagy erejű csapás elválasztotta a testtől a fejet. Egy csöpp vér sem folyt. Helyette azonnal óriási kék villámok kezdtek csapkodni. A hótömb elpárolgott, a torzó felrepült, ő meg a villámok hátán utána. Odafönn a test körül keringve szívta magába azt az erőt, amibe már belekóstolt. Fájdalom és öröm elviselhetetlen kettőse tépte, szaggatta az elnyűhetetlen testet.
Az összes villám belé áramlott, ő pedig vissza lezuhant a hómezőre.

Amikor talpra sikerült állnia, egy kör alakú, kiszáradt földdarabon állt. Az összes hó és jég elpárolgott onnan. Kissé szédülten nézett szét, a fegyverei a közelben hevertek. Csontszárazak voltak. A győztes testét hiába kereste, nem találta meg...

...A hegyek, miket megmászott, újra és újra visszakúszva, ha leesett, a gleccserek, mikkel birokra kelt, keresztülásva magát a lavinákon, szakadékok, melyekbe leereszkedett, vad puszták, melyeken a vadat űzte, sötét erdők, melyekben barangolt, a még sötétebb barlangok, melyeknek szűk járatain keresztül furakodott, tágas termei, melyeknek cseppköveit tördelte, ha útjában voltak, és mélyükön a földalatti folyamok és jéghideg tavak, melyeket átúszott.

Amikor napvilágra bukkant, a vízmosásokban, mészkőpárkányok alól vagy a földdel takart kijáratokból kiásva magát, elszántan ment tovább az orra után. Azt érezte, hogy nincs hozzá fogható, ez azonban magányt is jelentett. Az ereje egyre nőtt, ahogy azt Ogia is megjósolta. Növekedett benne a medve...

Új erőkre tett szert. A halhatatlan, akit lefejezett, a régi emberek utolsó képviselője volt, abból a korból, melyben majdnem vége lett a világnak. Hatalmas volt és erős, ő csak a vakszerencsének köszönhette a „győzelmét". Az őserejével olyan erők birtokába jutott, amiket egyszerűen nem értett, de tudta, hogy még hasznát fogja venni. Az új rögeszméje mellé egy másik is jelentkezett: Egy olyan fényes fegyvert kell szereznie! Meg kell vele tanulnia bánni. Ezen rágódott vándorlása közben. Nem tudta, hogy a kardot még nem találták fel... újra...

...Néha még összeakadt medvékkel. Kedvelte erejüket, nagyságukat, s velük a küzdelmet. Közülük való volt. Másféle medvéket is látott, de ezek kitértek, elfutottak előle, ha meglátták. Egy idő után az a fajta, amit ő kedvelt, amihez ő tartozott, nem mutatkozott többé. Hiába mászott be újra és újra a régről ismert barlangokba. Hiányoztak neki. Nem tudta, hogy hosszúra nyúlt vándorlása alatt évezredek peregtek le. A történelem hajnalához ért a világ, az emberiség kilábalóban volt a kőkorszakból. Kihalt a kardfogú tigris, a mamut. Ezt az ember irtotta ki. A barlangi medve is kihalt. Ő mindezt nem tudta. De zavarta ezeknek az állatoknak a hiánya. Nem értette, hová tűntek...



Vándorlás közben, az idők elején

A sáros dombok és vándorkövek gigantikus összevisszaságában könnyű volt eltévedni. A hajnalok sápadt fénye, az alkony okkere elvarázsolt, elátkozott hangulatot teremtett. Metsző szél kapaszkodott a ruhájába, a hajába, a kövekbe, a gondolataiba. Kísértetekkel álmodott, ő maga is kísértet volt egy eltűnt korból. Már sikerült felfognia, hogy vándorlása régóta tart, olyan régóta, hogy minden, amit ismert és szeretett, eltűnt. Kitaszított lett, egyetlen céltól vezérelve: eljutni az idők elejétől az idők végére. Kardot, kardot kell szereznie magának!

Amikor erről álmodva felriadt, a nap sápadt kör volt az ég szélén, a felhők piszkosfehér rongycsomók. Jéghideg patakok vájtak sekély medreket a gleccser lerakta üledékbe. A víz hangja éles volt, akár a kardok hangja, ahogy megtört a köveken. A folyásukat követte, az ezer sebből vérző jégóriás kitöltötte a láthatár peremét. Egy helyütt tucatnyi patak egyesült folyammá, és jókora vízeséssel zuhant alá, egy jégnek, víznek, szélnek ősidők óta ellenálló kőteraszról. Ahogy leért az aljára, az ember keze nyomának kétségbevonhatatlan jeleit találta. Idő koptatta, megmunkált köveket látott. A méretek sejtették a város egykori nagyságát. Csak rövid ideig méregette a vén köveket, mibenlétüket találgatva, aztán a kis tóból szertefutó patakokat követte tovább. A folyásuk lelassult, vizük szétterült. A levegő már nem volt annyira hideg, a nap is erősebben sütött.

A vizek száma egyre fogyott. Végül egyszerre csak ott állott egy száraz pusztaságban, ahol a szél volt az úr. A patakokat a föld nyelte el, tudta, érezte, hogy a mélyben folytatják útjukat. A köves, agyagos talajon gyér bozót nőtt. Alkonyattájon, midőn a nap kurta útja végén lebukni készült a horizonton, a puszta közepén magányos kőhalmot pillantott meg. Amikor odaért, azonnal látta, hogy a kőszálak úgy vannak idehordva. Felkapaszkodott a tetejükre, ahol néhány elcsigázott fenyő próbált „erdőt“ alkotni a sovány talajon. Olyan volt ez a sziklahalom, mint egy sziget.

Ahogy szétnézett a síkságon, határozottá vált az érzése, hogy eddig egy rég kiszáradt tó medrében gyalogolt. Leült az egyik fa tövébe, és nyitott szemmel álmodni kezdett. Nem aludt. A táj ősisége visszarántotta abba a múltba, amit igazából el sem hagyott. Látta magát a barlangban futni a vad elől, látta magát a varázsló barlangjában, amikor egy hátborzongató szertartásban visszavett tőle mindent. Táncolnia kellett, elmondania a szövegeket, hívnia az ősöket, megidézni a zsákmány szellemét. Jöttek is sorban, és elvitték a részüket belőle, legvégül, amikor kimerülten lerogyott, Ogia hajolt fölé. Furcsa mozdulatokat tett, valamit mormolt, elvette Kautából a vadászt, aki a természet rendjének része volt. Ezzel egy más világba taszította, ahová igazán való volt, de ahol mégsem érezte magát jól.

Amikor kijött a barlangból, megszűnt Kauta lenni. Még nem volt neve. Megszokásból még úgy gondolt magára, mint Kautára, a vadászra, a törzs védelmezőjére. Majd amikor korokkal később az egykor volt Kauta, akit megszállt a medve szelleme, Ázsia vad pusztáin a Kurgan nevet veszi fel, talál az új önmagára. A tigrisölő, a medve legyőzője elrejtőzött Kurgan arcai mögé. Még a figyelők sem sejtették ezt, csak a Kurgant ismerték. Számára a benne növekvő medve = sötétség és a jutalom akarásának fokozódó őrületét csak Kauta emléke, a barátok és testvérek emléke, a tábortűz melegének emléke ellensúlyozta. Ebből merített erőt a végidőkhöz. Éppen úgy látta azt, mintha egy tiszta, mély vizű tó fenekét nézné. Minden jól kivehető, mégis érződik a messzeség. Ott ült, s amikor az égen felragyogtak a még nála is vénebb csillagok, ő már ismét a múltban vándorolt...



A történelem előtt, Afrikában

...A sűrű bozótban lapult és dermedten várakozott. Tudata határán vibráló finom jelzés állította meg a tóparton. Villámgyorsan lekuporodott a magas fűben. A figyelmeztető érzés erősödött. Megbűvölten és elzsibbadva meredt egy nagy fára. A növény körül kisebb erdő burjánzott a terméseiből nőtt magoncokból. Olyan volt ez a facsoport, mint egy család. A szél felborzolta a tó felszínét. Hullámok csobogtak, levelek ütődtek egymáshoz hátborzongató zizegéssel. Új ösztöne veszélyt jelzett. Egyszerre csak kicsörtetett a facsoport mögül egy alak, és megállt. Zavarodottan és dühösen álldogált ott, és feléje tekintgetett. 13-14 éves forma fiú volt. És halhatatlan! Ezt azonnal tudta. Magas volt és erős, csapott homloka és kiugró arccsontja. A szemében azonban értelem villant a vad tűzön át.

- Tudja, hogy itt vagyok - gondolta és felegyenesedett.

Ellenfele felmordult és kivicsorította a fogait. Vakító fehéren villantak elő a sötét tónusú arcból. A fiú mindkét kezében éles, durván megmunkált kődarabokat szorongatott. Egy másik halhatatlan, egy nála sokkal öregebb, régibb korból való! És meg kell küzdeniük, hiszen csak egy maradhat! Megindult felé, közben megsuhintotta a baltáját.

- Jövök már, jövök - suttogta maga elé.
A fiú furcsa morgás-vakkantásszerű hangot hallatott, ő pedig a saját törzse nyelvén válaszolt:
- Csak egy maradhat! - rikoltotta oda neki.
Amaz bólintott, értették egymást, de nem a nehézkes hangokkal - közvetlenebbül.

Nem tudta, miféle szerzet ez a fiú, csak azt, hogy az ősidők mélyéről jött. Még kevesebb volt, mint ő meg a népe. De nem tűnt el, élt, ki tudja, mióta. Még nem volt teljesen ember, de már halhatatlan volt. Vad tekintete az övébe fúródott, dacosan, kajánul állta. Megállt vele szemben. A fiúnak csikorogtak a fogai, mély morgást hallatott, mint egy fenevad. Az egész test megfeszült, félelmetes izmai szinte elpattantak. Ő viszont ellazult. A lándzsáját ledobta, és a szerszámos zacskójában kitapintotta a legélesebb marokkövét. Nem volt túl nagy, de nagyon veszélyes, összezárt tenyeréből csak a finoman megmunkált él állt ki.

Kissé oldalt lépett, a talpával biztos támaszt keresve a sekély vízben. A bokáját lassan csapkodták az apró hullámok. Tíz szívdobbanás telt el, amikor a fiú rárontott, úgy üvöltve, akár egy tigris. Az utolsó pillanatban tért ki előle, a jobb kezét lendítve fel, amiben a kőbalta volt. A fiú ösztönösen elrántotta a fejét, ám ő combon rúgta, ettől lendületből előre zuhant. A baltával azért sikerült megsebeznie a vállát. Bömbölve, bugyborékolva próbált meg feltápászkodni. Az arcáról iszap csorgott, a szeme fehérje olyan volt, mint a csupasz csont. A vállán gyorsan behegedő sebből piros felhő úszott a vízben. Most ő rohant rá, nem várva meg, míg feláll. A hátára ugrott, és megpróbálta lecsapni a fejét. Tudta, hogy csak így győzhet. Hogy ezt honnan tudta, azt nem tudta. A fiú azonban elvetette magát, és ő a vízbe esett. Ránehezedett, a víz alá nyomta, közben a nyaka felé csapkodott.

Vaktában lesújtott a fiú arca felé, és ismét rúgott. A fiú elrepült róla, félköríves vércsíkot húzva a levegőben, az arcán vágott sebből. Mindketten felálltak és egymásnak estek. A kőbalta elrepült a kezét ért szörnyű ütéstől. Elgáncsolta a fiút, aki magával rántotta. Hemperegtek a fövenyen egymást marcangolva, a fiú habzó szájjal, a fogait csattogtatva a torkát kereste. Ettől már rég nem félt, a tigris óta nem. Kiékelte az alkarjával, a tigrisbőr csuklóvédőn át is érezte a roppant állkapocs szorítását. A két erős kart sikerült maga alá szorítania, így már csak a térdeivel rugdosta a hátát.

Vakon tapogatózva a szemébe csorgó véres homoktól, a tigrisölő után kotorászott. Közben az erőfeszítéstől vibrálva vonaglottak. A fiú kegyetlen szemei az övébe fúródtak, mint két tüske. A kőpengét a fiú torkához nyomta, és egy mozdulattal felhasította. Vérfolyam fröcskölt az arcába, és megcsapta az idegvégződéseit valami, ami kéken izzott fel a tudatában. Az őserő!

A fiú hörgött, de egyáltalán nem lankadt. Nyiszálni kezdte a torkát, közben az egyre csak rugdosta. Hamarosan megakadt szakócája a torok helyén gőzölgő húsmassza mélyén. Csigolyát ért. Tovább fűrészelt, de érezte, hogy a tigrisölő kicsorbul a csonton.

Elszakította a tekintetét a fiú gránitpillantásától, és keresni kezdte a baltáját. Meg is pillantotta. Odébb hevert, karnyújtásnyi távon kívül. Semmiképpen sem érhette el. Kirántotta a pengét és bedöfte vissza a hegyét. Leugrott a fiúról, és a balta felé hemperedett. Felkapta, és talpon is volt. A fiú ekkor egyenesedett fel, megpróbálta kihúzni a torkából a szakócát, de nem tudta. Borzalmas, sosem hallott hangokat adott ki magából. A seb feltűnően lassabban forrt be, mint más sebei. Ekkor sikerült kirántania a követ. Reccsenés hallatszott, nyilván a csontba ékelődött be. Látta, ha nem ő győz, a fiú viselni fog egy csúf sebhelyet, és a hangja sem lesz rendben.

Gondolkodás nélkül nekirontott, míg a fiú a torkával volt elfoglalva. A mellébe vágta a baltát, és csavart mozdulattal rántotta ki. Újabb véreső. A fiú térdre esett, és hörögve kaparászta a torkát. Hatalmas szemeiből gyűlölet sütött. Zihálva mellé állt, és fellendítette a véres kőbaltát.

- Csak egy maradhat! - üvöltötte az arcába kásás hangon, és lecsapott a tarkójára.

Hallotta a reccsenést, ahogy csont és kő tört. A fiú feje legördült, de nem esett le. Még mindig tartotta néhány izom és bőrfoszlány. A csonkból nem vér tört elő, hanem egy kékes izzás, amely inkább a hajnalok liláskék derengése volt, mint a vízé. A fiú térdelő teste lassan eldőlt a levágott fejet maga alá temetve. De épp hogy csak vizet ért, már emelkedni is kezdett. A fej végképp leszakadt, lemaradt valahol az iszapban. Az egyre nagyobb erővel kiszabaduló őserő felemelte, ő pedig felnézett rá. A tombolás egy hatalmas lobbanással kezdődött. Villámok cikáztak körülötte, víz, sár, energia. A teste minden sejtje robbanásig telítődött. Képek úsztak a tudatába, a fiú emlékei...

Fájdalom, rémület, halál. A fiú beteg volt, nagyon beteg. Valami fertőzést kapott, ami lassan ölte meg. Magányosan bolyongott, megzavarodva. Az agya sem működött jól, látomásai voltak. Menekült, maga sem tudta, mi elől. Látta őt egy mocsárban gyötrődni, végül egy pocsolyában összeesni. Társai rátaláltak. Érezte a szánalmukat és tehetetlenségüket. Eltemették egy kőpárkány alá. A fiú még aznap éjszaka kimászott onnét. Nem értette, mi történt, elindult...

Az őserő beborította, ő maga is ragyogni kezdett. A közeli fák, bokrok kiszakadtak a talajból és felrepültek az égbe. De néhány méter után már mint csak hamu szálltak tovább. Üvölteni kezdett, a szájából fényfolyam ömlött ki, körül száguldott, aztán újra visszatért belé. Úgy érezte, rögtön szétmorzsolódik, darabjaira hull. Egy hatalmas erő azonban egybe forrasztotta, szilárdabban, mint a kövek, mert látta, hogy azok is széttöredeznek. Baltájának nyele hamuoszloppá vált, pengéje apró szilánkokra hasadozott. Vad örvényben váltak porrá és hamuvá a dolgok körülötte.

Hirtelen maradt abba, leroskadt a kiégett földre, hosszú percekig próbálta összeszedni magát. Közben dühös volt, hiszen ilyenkor a legsebezhetőbb! De időbe tellett. Amikor felnézett, még hullt rá a hamu, a szél a szájába és szemébe kotorta. Keserű lett tőle a nyála, szaporán pislogott. Ellenfele torzója ott hevert tőle néhány lépésnyire. Füstölgött. Már nem volt sérthetetlen. A tó vize lassan folyta körül, a kiégett föld egyre sötétebbé vált a víztől.

Feltápászkodott és szétnézett. Egy elpusztított körben állott, ő volt a közepe. Elindult kifelé. Amikor a széléhez ért, visszanézett. A víz már visszahódította a maga területét. A fiú teste eltűnt a habokban. Hosszasan nézte a fiú hűlt helyét.

- Most már itt az idő! - gondolta. - Meg kell keresnem a többieket! Kardot kell szereznem! - suttogta maga elé.

Egyedül volt, de teljesen egyedül akart maradni...

Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster