Kurgan történetek: A medve II.

Fantasy / Novellák (1014 katt) Homoergaster
  2012.04.05.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/10 számában.

...A sötétség életre kelt a fáklyák tüzében. Előreszökkent, majd visszafordult, megnyúlt, összelapult, aztán hangtalanul settenkedett a vadászok után. Egyé vált a sziklákkal, belőlük jött elő. A sárban csúszkálva, kitágult pupilláikban démonok járták táncukat, különösen a Kautáéban. Mintha az ősidők mélyéről kúszott volna elő, valami elfeledett, nevesincs fenevad.

A zegzugos járat alvilági labirintus volt, olyan terület, melyet nem ismertek. A barlang mélye. A sziklák szárazzá váltak, eltűnt a sár, és meleg lett. Megtorpantak, arcuk vibráló maszk lett a tűz világánál. Feszülten fürkészték a fénytelen mélységet. Valahol ott a medve, ezt egész testükben érezték. Rova rápillantott Kautára. A barátja izmos alakja csupa árnyék volt, a lángnyelvek bele-bele nyaltak ebbe az árnyba, különös, nyugtalanítóan idegen alakzatokká formázva. Kauta arca sötét volt, mintha az ismeretlen, kifürkészhetetlen mélységes időkből jött volna.

A tűz körül ülve mindannyian hallottak már arról a sok-sok vadászról, akik megelőzték őket, a régi időkben. Az öreg vadászok előszeretettel meséltek, de a legigazabbul mindannyiuk közül a törzs vénje szólott erről. Amikor mesélt, mindannyian egy hosszú ösvényt láttak maguk előtt, melyen csoportokban vadászok álltak. Minél messzebbre tekintettek, az alakok annál homályosabbak lettek, hogy végül ne látszódjanak másnak, csak elfeledett árnynak. Kauta arca ezeké az árnyaké volt most. Kivehetetlenül régi, és ott volt benne minden elmúlt küzdelem és hajsza.

A láng meglebbent, és Rova egy pillanatra látta a barátja szemeit. Fogvacogva döbbent rá, hogy annak a rég holt vadásznak a tekintetét látta, aki egy tábortűznél hallott történet után sokáig kísértette az álmait. Álmában vele vadászott, gyors volt, erős és néma. Most itt állt mellette, testet öltve, az elfeledett időkből. Kauta ismét megindult, mozgása hangtalan volt. A tűzfényben valami iszonyú vadság sugárzott a bőre alatt mozgó izmokból. Rova reszketve követte mindenre elszántan. Akármiért is állt meg Kauta, most továbbindult, és ez még ijesztőbb volt, mert nem úgy mozgott, mint egy vadász, mint bárki közülük.

- Megszállta egy szellem! - suttogta maga elé Rova, s ettől kezdve nem Kautát, hanem a régen meghalt vadászt követte.

Nem vették észre, hogy az egyik „kő“ őket figyeli. A szemek alatt, a tűz szórt fényében agyarak villantak. Kauta ismét megállt, Rova pedig beleütközött. Rezzenéstelen arccal ránézett, ő pedig bizonyosan tudta, hogy a barátja nincs itt. A régi vadász állt vele szemben.

- Minket néz - szólalt meg Kauta reszelős hangon. Rova iszonyodva megfordult, de semmit sem látott.
- Hol? - kérdezte.

Kauta felemelt kezét követve a pillantása összetalálkozott a medvéével. A vad hang nélkül emelkedett fel onnan, ahol eddig lapult. Rova úgy látta, mintha magába szippantaná a barlang árnyait, és ettől növekedne. A medve ott volt előttük, hallották a szuszogását, orrukat megcsapta a szaga. Kauta felé lendítette a lobogó gyantás ágat. Ettől a vad dühösen felmordult, esetlenül hátraugrott, és két lábra állt. Bömbölése a világvége robajának tűnt abban a szűk térben. Rova teljes erejéből eldobta a lándzsáját. Nem látta, hogy eltalálta-e, de a még az előbbinél is rémesebb, szaggatóbb üvöltésből azt gondolta, hogy igen. Kauta hátrarántotta, és rohanni kezdtek a barlang mélye felé. Kifelé nem mehettek, mert elzárta az utat a vad. Hallották, hogy utánuk veti magát...

Rova futott Kauta után a kanyargós járatban. A barátja kezében tartott fáklyából szikracsomó hullott rá egy éles fordulóban, ahogy nekiütődött a sziklának. Mögöttük a medve hangja kitöltötte a teret, az idegszálaikban rezgett. Rova maga elé tartotta a tüzet, hogy lássa hova lép. Különös, nem evilági cseppkövek, kristályok és más képződmények között rohantak el. Rova tudatában ezek az alakok csupán színek fel- és ellobbanásai voltak. Futott, ahogy csak bírt. Tekintete megbűvölten Kauta árnyékból pillanatokra anyagiasuló alakján csüngött. Az utolsó pillanatban hajolt el egy cseppkő elől.

...Hirtelen tágasabb üregrészhez értek, lassítás nélkül száguldottak át rajta, belevetve maguk a túloldalán ásító lyukba. Kauta szitkozódva ugrott, ő meg gondolkodás nélkül utána. Dermesztően nagyot estek alaposan megütve magukat. Rova fáklyája kialudt, és nem volt idő meggyújtani. A vad a nyomukban lihegett. Eldobta a hasznavehetetlenné vált botot, és rohantak tovább. Hallották a medvét nagy puffanással megérkezni az üregbe, ordítása balzsam volt a saját kínjukra. Rovában feltámadt a remény, hogy összetörte magát, és nem jön utánuk, de ez a remény gyorsan ki is hunyt. A vad a fájdalom és düh hangjaival közeledett.

Kauta közben nekirohant egy jókora, a mennyezettől a földig érő cseppkőnek. Rova csak annyit látott, hogy az előtte lobogó tűz lobban egy nagyot és lehanyatlik, aztán keresztülesett Kaután és lefejelte a cseppkövet. A homály fénycsíkokra szakadt, mint a kihunyó csillagok. Amikor magához tért, Kauta a cseppkövet törte, zúzta egy szikladarabbal. A földön fekvő, pislogó fáklya fényében a barátja csupa hosszú árnycsík volt, a kő a kezében a fagyott ég egy darabja. A cseppkő fehér tüskékre robbant szét. Az a kő úgy eltűnt Kauta kezéből, mintha sosem lett volna ott. Rova egy pillanatig kábán azon töprengett, nem csupán képzelte-e? Kautától kitelik, hogy puszta ököllel esik neki a sziklának.

A következő pillanatban talpra rántotta, felkapta a fáklyát, és keresztülvonszolta a széttört cseppköveken. Több is volt ott. Rova megrázta a fejét és vakon követte Kautát, aki a karjánál fogva húzta maga után. Az őrült és kaotikus futásuk ettől kezdve olyan volt számára, mintha repülne. Nem érezte, hogy a sziklán járna, Kauta olyan erővel húzta maga után, hogy szállt mögötte.

Egyszer csak fényt pillantottak meg, különös, sejtelmes, villódzó fényt. Mielőtt azt gondolhatta volna, hogy egy másik kijárathoz jutottak, Kauta megállította egy földalatti tó partján. Saját fénye volt, mely valahogy alulról szivárgott felfelé. Halvány ezüst lencsék, mint a buborékok. A barlangnak ez a része fantasztikus ezüst-kék félhomályban fürdött. A tűz fénye fehérre fakult ebben a ragyogásban. Kauta habozás nélkül eldobta a fáklyát és belegázolt a vízbe. Rova követte. Olyan hideg volt, hogy először levegőt sem bírt venni. Kínlódva próbált oxigént pumpálni magába, közben Kauta úgy merült el, mint a kő. Látta, ahogy úszni kezd a túlpart felé, kénytelen-kelletlen ment utána.

A víz alatt a barátján csüngött a tekintete. Csak egy pillanatra nézett maga alá. A tiszta, fénylő vízben olyan mélységeket pillantott meg, hogy pánik fogta el. Mintha egy szakadékba hullott volna alá. A fény onnan lentről szivárgott. Nyugtalanító volt, mert határtalan messziséget sugallt. Valami más volt ott lenn, máskor-máshol. Az elsápadás érzete, a víz hidege, a mélység mámora. A mozdulatok egymásutánja az életért. A víz nyomása a szemén, az arcán, a torkában, fülzúgás. Levegőt!

Hangtalanul bukkantak fel egy víz fölé hajló sziklaorom alatt. A társa épp csak az orrát dugta ki, hallotta, ahogy lélegzetet vett. A víz fényétől összehúzott szemmel figyelt. A túloldalon, a homályból kicsörtetett a vad. Megtorpant és a parton topogott. Dühödten szagolgatta a sziklákat és a sarat. Láthatóan megzavarodott a fényes víztől. Kirohant onnan, s vissza, újra és újra. Végül a teljesen megzavarodott állat eltűnt a homályban.

Dideregve másztak ki a vízből, látszott, ez a fürdő még Kautának is sok volt. Sápadt volt, és a szája lila. Vizes haja úgy tekeredett a nyakára, akár egy gonosz inda. Lassan, a sötétséget fürkészve araszoltak visszafelé a sárban az éles és csúszós kövek között. Képzeletük minden nagyobb darab mögött ott sejtette a vadat. Amikor visszaértek arra a helyre, ahol a medve nyomuk vesztette, hosszan álldogáltak ott a mélységet fürkészve.

A pislákoló fáklya fénye utóvédharcot vívott a vízparton a nedvességgel és homállyal. Rova fölemelte a sárból, ha kialszik, nem jutnak ki innen. A tűz fokozatosan erőre kapott, mintha csak szövetségese és barátja, az ember visszatérte adott volna neki kedvet a lobogáshoz. Óvatosan indultak el, Kauta a baltáját szorongatta, ő pedig a fáklyát. Mint eddig, most is Kauta ment elöl. Rovának fogalma sem volt róla, a barátja honnan tudja, merre kell menni. Remélte, hogy nem tévednek el, nagyon remélte. Bízott a barátjában.

A visszaút hosszabbnak tűnt, és rémesebbnek. Többször úgy tűnt neki, nem felfelé mennek, hanem lefelé. A tűz harcban állt a sötéttel, az foszlányokra szakadt, mintha vérzene, hogy a hátuk mögött ismét erőre kapjon. A furcsa formájú kövek, szokatlan, nem természetes színekben ragyogtak fel, a tűz vöröséből kifakulva, a kék, zöld, opálosan mély színekből eltolódva a sárgába, a hajnalpír rózsás árnyalataiba, hogy kifakuljanak fehérré, és átmenet nélkül hulljanak a színtelen feketeségbe.

Rova szorongva nézte a fény játékát, elméje nem tudta feldolgozni, amit látott. Úgy érezte, örökké idelenn fognak bolyongani elveszve. Azzal a képzettel küszködött, hogy egyszer csak rájuk omlik a barlang. Kauta rezzenéstelen arccal, magabiztosan ment előtte. Őt nem színezte ki a tűz, hideg és fehér maradt, akár egy holttest. Rova hirtelen érezte meg mások jelenlétét. A tűz fényén túl figyelték kettejüket valakik, akik már rég nem voltak itt. Rova szíve összeszorult és kihagyott egy ütemet, amikor rájött, hogy szellemek vannak körülöttük. A látása egy pillanatra elhomályosult, de pont emiatt érzékelte tisztán, kik is azok.

Régi vadászok voltak azok, akik generációkon át vadászták a sánta gyilkos elődeit. Kemény árnyalakjuk eltért az övéktől, más nép voltak. Mutatták az utat Kautának, kifelé. Amikor magához tért, egyszerre könnyebbült meg és kezdett el félni. A félelmébe tisztelet és kíváncsiság vegyült. De nem látta többé őket, csupán érezte. A barátja viszont látta és beszélt hozzájuk. Azok válaszoltak neki. Ámulva követte Kautát, mígnem egy újabb látomás ugrott rá.

A medvét látta. Nem valóságosan, hanem körvonalnak, ami szétesik, hogy egy másik formálódjon belőle. De csak rövid időre, mert az is eltűnt, helyére újabb lépett. Egyre sűrűbben változtak a formák, Rova új keletű döbbenettel figyelte a tolongva egymásba lépő alakokat. Mind a medve volt, csak nem medveként! Mindenféle számára elképzelhetetlen formában öltött testet a vad, volt óriás és törpe, egyformán veszélyes volt mindahányszor. Amikor a rég elmúlott napok mélyéről elébe lépett gigászi hüllőként, majdnem elejtette a fáklyát. Egyszerűen a fölöttük elsuhanó óriás képe már olyasmi volt, amiről nem tudta elhinni, hogy valaha élt ilyen. Egyre több alak jött és ment, egyre idegenebbek és szörnyűbbek voltak.

Aztán egyszerre egy ember lépett ki a mélyből. Rova először nem értette, ő mit keres itt. Aztán ahogy közeledett felé jeges rémülettel, fogta fel, hogy még mindig a vadat látja, az idők legelején! Ember volt! Valami szörnyűségeset csinált, ő és a többi! Olyan bajt okoztak, ami majdnem elpusztította a világot! Egykor hatalmas erőkkel bírt, és bukásában is megőrizte egy részét. Görcsösen ragaszkodik hozzá, de minden alakban egyre fogy. Amikor majd elveszíti mind, lesz esélye visszakapaszkodni.

A látomás kihunyt, hogy egy másfajta fénynek adja át helyét. Amikor meglátták a bejárat sápadt fényét, megkönnyebbülten felkiáltottak. Valósággal kirobbantak a barlang tágas előterébe. Ám az örömük nem tartott sokáig. A vad valósággal rájuk zúdult, mielőtt elérhették volna a kijáratot. Rova előtt állt meg, Kauta ösztönösen oldalt ugrott. Ő gondolkodás nélkül a vadhoz csapta a huzatban fellobbanó fáklyát, közben a késéért nyúlt. Látta, hogy Kauta kirohan. Segítséget hoz, ebben bizonyos volt. Ebből a tudatból merítve támadott.

A csontkésére volt a legbüszkébb, kora legnagyobb állatának agyarából készítette, napokig tartott. Olyan éle volt, mint semmi másnak a táborban. A medve üvöltve rázta le magáról a tüzet, ő pedig az oldalába kerülve megmártotta benne a kését. Aztán megtette újra és újra, közben gyilkos dühöt érzett. A vad karmai végigszaggatták a hátát, de jóformán meg sem érezte, eszelősen szúrta-vágta, ahol érte, közben próbálta a hatalmas mellkasban megtalálni a szívet.

A medve őrjöngött a fájdalomtól, és szaggatta kínzóját, megütni nem tudta, túl közel volt hozzá. Közben odakinn Kauta kirontott a barlangból, és kiragadta az egyik bénultan álló vadász kezéből a lándzsáját. Megfordult, és már rohant is. Olyan volt az arca, hogy a társai, a testvérei borzadva néztek utána. Még sosem láttak embert ilyen felindultnak.

Amikor visszaért, Rova épp akkor hanyatlott le, a medve üvöltve megtaposta, és kitátotta a száját, hogy szétharapja a torkát. Kauta földöntúli, rekedt ordítása nem csak a medvét lepte meg. A befelé igyekvő vadászok is visszahőköltek tőle. Nekifutott a medvének, úgy tartva maga elé a szarvasagancs hegyű lándzsát, akár sok idővel később a lovagok. Lendületből megpróbálta ellökni a vadat a barátja közeléből, és minél mélyebbre nyomni bele a fegyvert.

A dárda keresztülfúródott a vad oldalán, és beletört. Áthemperedett rajta, a kezében tartott csonkkal fejbe vágta, és megpróbálta kinyomni a szemét. Sikerült magával rántania, el Rovától, aki mozdulatlanul feküdt. A vad majdnem agyonütötte, de mivel nem találta telibe, csupán hanyatt esett. A hatalmas medve megrázta magát, és fölegyenesedve két lábra állt. A barlang visszhangzott a rettenetes üvöltéstől, ahogy rávetette magát. A súlyos test elvágta a fényt, a levegőt, bordák törtek, fúródtak bele a tüdejébe. Ő eközben tébolyultan döfte, vágta ahol érte.

Nem volt magánál, haldoklott. Nem volt tudatában, hogy hosszú kőpengéjét, a "tigrisölőt" ököllel kalapálta bele az állat nyakába, hogy a túloldalon jött ki, miközben az agyonnyomta. Végre a többiek is odaértek, és az összes fegyverükkel neki estek. A vad megpróbált felegyenesedni, hogy újabb kínzói felé forduljon, de már túl sok borzalmas sebet kapott. Ráesett Kautára, és beborította, mint a sír földje. Kauta és Rova a két barát belehullott a szakadékba. Csatlakoztak az árnyakhoz, az idők kezdete óta kanyargó ösvényen.

Kauta azonban hamarosan megérezte, idegen, neki nem itt van a helye. Hiába akart Rova mellé állni, valami eltaszította onnan. Rova nézett rá, mindent tudó szemekkel, szomorúan. Egyre távolodtak egymástól, homályosult a kép, aztán eltűnt, az első kínnal teli lélegzetvétellel. Hörögve ült fel, kezei ösztönösen a medve torkát keresték. Ogia nézett le rá, tekintete komor volt, hideg.

- Hol van Rova? - kérdezte tőle, amikor sikerült megszólalnia. A hang, amit kicsiholt magából, idegenül mély és kemény volt.
A varázsló megrázta a fejét.
- Nincs közöttünk, de te sem!

Kauta ránézett értetlenül, aztán eszébe jutott az árnyékösvény. Nehézkesen feltápászkodott, és lenézett a táborra. Tüzek égtek, a medve kifeszített bőrét megvilágította az egyik. Sikerült! Megbosszulták a törzs két kölykének alattomos megölését! Mégsem tudott örülni. Valami megváltozott benne. Mielőtt tudatosult volna benne, Ogia kimondta:

- Újjászülettél a halálból. Elloptad a medve lelkét! Már nem vagy közülünk való.
Keserűen nézett vissza rá.
- Mért loptam el a medve lelkét, mért nem maradhattam Rovával?
A varázsló a fejét rázta.
- Nem tudom. El kell menned, de a vadászt, aki voltál, nem viheted magaddal. Az nem a tiéd! Azt, ami voltál, el kell temetni a másikhoz.
Eszébe villant a rádőlő medve.
- A földbe akarsz temetni?

Nem vette észre, hogy a beszédje kimért és fenyegető lett. Majdan a Kurgan beszél így, mikor szembenéz ellenségeivel. A varázsló fekete tekintete azonban meg sem rezzent.

- Nem, csak azt, amit el kell vennem tőled.
Hideg szempárbaj után, lemondóan sóhajtott. Még mindig Ogia volt az erősebb.
- Mikor temetitek el? - kérdezte fájdalmasan.
Ogia kicsit hallgatott, mielőtt választ adott volna.
- Már rég a sírjában pihen. Két fogyó holdon át bolyongtál odaát.
A meglepetéstől tágra nyílt szemeiben újkeletű félelem villant fel. A varázsló intett a fejével a tábor felé.
- Már el is felejtettek, tettem róla.
Kis ideig még küzdött a vággyal, hogy lemenjen, aztán feladta.
- Mondd hát, mit kell tennem, hogy visszaadhassam népemnek, ami az övé!
Ogia bólintott.
- Kövess!

Elnyelte őket a varázsló barlangja...

Csak másnap este bukkantak elő, a tábor odalenn mit sem sejtett a különös rítusokból, melyek odabenn zajlottak. Ogia visszaadta Kautának a „tigrisölőt“, és mögéje állt.

- Valamit még akar! – futott át rajta. Hirtelen megérezte a tarkóján az öregember leheletét. Suttogni kezdett hozzá:
- ...Érezd a medvét... a medve lényét. Vad, fekete, növekszik! Te vagy az, te lettél az... - Ogia elsuttogott szavai valami hideg mámort keltettek benne. Ismét lepergett előtte a vad megölése, ám ezúttal nem voltak a szerepek annyira egyértelműek. Egyszerre volt a medve és önmaga!

Önmagával állt harcban! Most nem volt ott sem Rova, sem más vadászok. Csak ketten, azazhogy hamarosan egyedül volt! Két Kauta harcolt egymással benne, és ezúttal más lett a vége! Amikor a varázsló Kauta szemébe nézett, olyan vadságot és kegyetlenséget látott oda belopózni, hogy megrettent. Mintha a megölt gyilkos állt volna előtte, mintha elvette volna a lent kifeszített bundát, magára öltötte volna, hogy átlényegüljön azzá, ami egykor a bőr alatt lakozott.

- Mit szabadítottam a világra? - korholta magát a varázsló.

Rádöbbent a saját véges erejére, és arra, hogy most már nem tud megálljt parancsolni Kautának. Veszélyessé vált mindenkire. Ekkor született meg Kurgan, aki nem volt ugyan az még, de majdan azzá válik. A varázsló megsejtett ebből valamit, ezért úgy döntött, hogy Kauta távozása után elégetteti a gyilkos bundáját. Ogiában megszületett a tisztátalan, a rontást hozó fogalmának őse.

Kauta még egyszer lenézett, aztán a varázslóra. Szó nélkül elindult lefelé egy másik csapáson, mely elvezetett a tábortól.

- Kauta! - szólt utána az öregember.
Visszafordult.
- Menj, és keresd meg a fajtádat! Ez a sorsod. Hiányozni fogsz...


Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster