Akkor jó, ha jó
Az elégedetlenség egy lelkiállapot. Ez a lelkiállapot mindig a jelenlegi körülményekre vonatkozik. Ha megszokjuk azt, hogy elégedetlenek vagyunk azzal, ami van, akkor végigküszködhetjük az életünket egy ideálisabb jövő ábrándjával, sosem leszünk boldogok!
Hogy miért? Mert az élethelyzetünkkel szembeni ellenállás egy lelkiállapot! Egy berögzült elmeminta, ami az úgynevezett személyiségünk részévé vált - beépült a pszichénkbe, akár egy fertőzés. Ha szerencsénk van, hamar elérhetjük a céljainkat, ettől függetlenül mégis elégedetlenek leszünk, mert ezt a mintát „tanultuk meg”.
Az elégedetlen emberek pedig huzamosabb ideig semminek sem tudnak örülni. Megvehetik a legjobb kocsit, előbb-utóbb másikra fognak vágyni. (Erre épül a fogyasztói társadalom, de erről már írtam.)
Lehet akármilyen a párjuk, idővel mégis más fog nekik tetszeni. Lehet csodálatos életük, ők akkor is boldogtalanok maradnak. Érhetnek el sikereket, nem tudnak neki örülni.
Elköltözhetnek a legszebb vidékre, mégis „jobbat” fognak látni valahol máshol.
És minél inkább a külső körülményektől várják a megváltást, annál inkább eltávolodnak a valódi megoldástól. Mert a probléma belül van. De erre sosem jönnek rá.
Az elme, a kondicionált, ugyanis kitol velük, mégpedig nem is akárhogyan.
Nem akarlak meggyőzni erről!
Ha ilyen cipőben jársz, úgyis tudni fogod, hogy igazam van.
A békesség megtalálásának egyik kulcsa az elme, a „mindig zúgolódó” megfigyelése. Ha képes vagy erre, az már fél siker.
Ha meglátod magadban a „direkt módon” elégedetlenkedőt, máris közelebb vagy önmagadhoz. De ezt nem kell megértened!
Az elme ezt nem fogja fel. Az elme nem figyelheti meg az elmét. Az elmédet csak te figyelheted meg! Te, a tudat… vagy ha úgy tetszik, a lélek. Te, a lét!
Ha megtanulod megbecsülni azt, amid már van, akkor válsz méltóvá arra, amid még nincs. Addig csak vegetálsz, bármid is lesz.
Vége
