Felemelkedés
Ambriel két tenyerét óvatosan a gyermek homlokára és mellkasára fektette. Jéghideg bőrt tapintott, és ebből már tudta - bár fennhangon még nem mondta ki -, hogy a lány halott. Szemét lehunyva összpontosított, és lágyan megérintette a lelke mélyén szunnyadó angyalt, az pedig válaszolt a hívására. Halk sóhajjal egymásba olvadtak, és lassan alámerültek az asztrálvilág kavargó örvényeibe...
Megpillantották őt. A határtalan és időtlen szürke semmiben lebegett. Lassú mozdulatokkal közelebb úsztak hozzá. Hallották, hogy halkan sírdogál, és óvatosan megérintették a vállát, ő pedig tétován rájuk nézett. Haja csapzott volt, és fénytelen, bőre sápadt, és fáradt szemei alatt sötét karikák húzódtak. Sovány, beesett arcán kristályként csillogó könnycseppek csorogtak lefelé.
- Félek... - hangja elcsuklott, a sírás fojtogatta. - Eltévedtem, és egyedül vagyok... Ugye... azért jöttetek, hogy segítsetek?
- Azért jöttünk, hogy hazavigyünk. Most már nem kell félned, kicsim! - mondták, és gyengéden megsimogatták a fakó arcot.
- De elszakadt, és nélküle... nem tudok visszamenni!
- Mi szakadt el, kedves?
Egy tépett ezüstszálat nyújtott feléjük. Szürke szemei tompán csillogtak.
- Ó, hát ezért vagy szomorú? Ne aggódj, hamar megjavítjuk, és akkor majd újra láthatod a szüleidet!
A gyermek hálásan elmosolyodott...
A boldog rokonok zokogva ölelgették a kislányt. A papnő tapintatosan hátrébb húzódott, és elégedetten figyelte őket. A szíve megtelt szeretettel, és határtalan boldogság kerítette hatalmába, ugyanakkor végtelenül nyugodt volt. Könnyűnek érezte magát, szinte lebegett. Ilyet még sohasem tapasztalt azelőtt! Elkapta Ariel pillantását, és a lány arckifejezése megdöbbentette. Ifjú rendtársa őt nézte, de... inkább tűnt kétségbeesettnek, mint elégedettnek. Sápadt volt, ajkai elnyíltak, de csak tátogott, és képtelen volt megszólalni. Ambriel lassan végignézett önmagán, és akkor meglátta...
Ujjai áttetszővé váltak, ugyanakkor arany fényben izzottak. A ragyogás a testéből áradt, és ő elbűvölve nézte a csodás tüneményt. Egy hosszú másodpercre belefeledkezett a látványba, ám azután gyorsan feleszmélt. Kezeit ökölbe szorította, és összpontosított. A fény gyorsan megfakult, majd kihunyt, és ő újra a régi volt. Legalábbis remélte, hogy Ariel ezt gondolja majd…
Miután visszatértek a rendházba, a nagyasszony szobájának csöndes magányába vonult vissza. Tudta, hogy kíváncsi tanítványa előbb-utóbb felkeresi majd, hogy választ kapjon a kérdéseire. Délután meg is érkezett, ő pedig udvariasan beljebb invitálta. Egy ideig némán ültek az asztal mellett. A növendék fejében rengeteg gondolat kavargott, és megpróbálta ezeket szavakba önteni, csak még azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Végül rászánta magát, és megtörte a feszült csendet:
- Amikor megmentetted a kislányt, akkor történt veled „valami”. Nézd, nem tudom, mit láttam pontosan, de abban biztos vagyok, hogy az „ő” keze van a dologban! Mondd, mit tesz veled az angyal?
- Mikor megosztja velem az erejét, az… csodálatos dolog! Érzem, amit ő, és látom a gondolatait. Olyan tiszta és bölcs. Határtalan… De…
- De mi?
- Hatalmas az ereje, az én testem pedig túl gyenge, ezért…
- Ezért átformál téged. A kérdés csak az, hogy mivé?
- Önmagához hasonlóvá…
- Vagyis angyallá magasztosulsz majd.
- Arkangyallá, azt hiszem… Vagyis ő gondolja így, és én hiszek neki.
- Mióta tudsz erről?
- Már egy ideje.
- Mégis, mikor fog… megtörténni?
- Nemsokára, de addig is… segítek nektek, amiben tudok.
- Szomorúak leszünk, ha elhagysz minket… nővérem.
- Nos, ettől nem kell tartanotok. Tudod, az angyal megmutatta a jövőtöket, és… számomra is lesz benne hely.
- Csak nem?! – Ariel arca végre felragyogott.
- De igen, húgom… Nemsokára én leszek az őrangyalotok!