Neve nincs novella I.

Horror / Novellák (1272 katt) sleepwalker
  2012.03.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/6 számában.

Arra ébredek, hogy kapar a torkom. Fölemelem az álomtéglákkal tömött fejem, és látom, hogy bizony az este Zsiga nem csukta be az ablakot. Rögtön átsuhant a fejemen pár gondolat, hogy most ráugrok egy párnával, és úgy taszítom át az örök álomvilágba. Pillanatnyi fölindulás volt. Persze, hogy nem bántottam, alig tudtam magam üzembe hozni.

Valahogy sikerült feltápászkodni, bár a fejem nagyon tiltakozott, és ólomsúlyként viselkedett a nyakamon. Erőt vettem magamon és fölkeltem. Igaz, aztán is voltak egyensúlyi gondok, de hát így van ez. A keskeny kis szobában még a vak sötétség uralkodott. Nem akartam lámpát kapcsolni, mert Zsiga még aludt. Hallottam, hogy milyen mohón szuszog, és nagyon irigy is voltam rá ez miatt, de hagytam. Csöndben próbáltam kisurranni a pici kis szobánkból, nem akartam fölkölteni.

Nyikorgott egyet az ajtó, mikor nyitottam, így kívánt jó reggelt. A keskeny kis folyosón hűvös levegő ölelt körbe, csipetnyi doh aromával bolondítva. Nem is lenne reggel a reggel e nélkül már. Kettőt-hármat léptem, és befordultam a megint csak kicsi helységbe, történetesen a fürdőszobába. Itt próbáltam megszabadulni az álmoktól, amik még a szememen ültek. Dehogy fognak lemászni róluk, a szemeimről. Inkább bebújnak a pilláim mögé, onnan manipulálják a látszatot.

Fájt a torkom. És úgy éreztem, mintha egy kazán működne a fejem helyén. A szemeim csillogtak, az apró hajszálerek megadták magukat és elpattantak, ezzel adtak bizarr megjelenést kábult tekintetemnek. Kezeim is remegtek, az átlagosnál jobban. Végig simítottam a jobb karomon, és éreztem az apró dudorokat, a libabőrt. Fázni nem fáztam, pedig hideg volt. Hideg volt, látszott a leheletem.

Felkaptam valami kötött kardigán félét, és úgy osontam ki az udvarra elszívni az aznapi első szál cigim. Igen meghatározó dolog szokott ez lenni, egy rituálé tulajdonképpen, vagy simán csak megszokás volt. Kint meg volt fagyva minden. Pirosra csípte a zimankós idő az orrom. De akkor is ajkam közé csúsztattam a cigit, és telhetetlenül szívtam magamba az első slukkot, ahogy épp gyújtottam. Pár centis hó volt az udvarban. És lábnyomokat láttam egész a kacat halomhoz az udvarvégéig, és vissza. Eltipegtem én is a nyomokba lépegetve. Valami ki lett kotorva a sok lim-lom közül, mert hó nemigen fedte már. Néztem is, hogy mi hiányzik.

Közben az utolsó szippantásokat végeztem az egy szál cigarettámból. Aztán rájöttem, hogy a kötél hiányzik, amit tegnap előtt találtam a város szélén. Hazahoztam, mert úgy gondoltam, jól fog jönni a szánkómhoz. Mert Zsiga talált egyet, igaz, kicsit megviselt darab volt, de javítható. Örültem neki. És örültem a kötélnek is, mert belegondoltam, milyen jókat fogunk szórakozni, mi ketten éhgyomorral a hidegben. Kettesben.

Elnyomtam a hóban a cigit, valami zörgést hallottam. Körbenéztem, hogy mi volt az, merről jött. Aztán valami nyöszörgést hallatszott, de már tudtam, hogy a házból jön. Rohantam befelé. Nem tudtam elképzelni, mi lehetett az, nem is akartam. Lerúgtam átfagyott lábamról a kopott bakancsot, és szaladtam a szobánkhoz. Ahogy a kilincset megfogtam, remegni kezdett a kezem. Valami nyomasztót éreztem itt a mellkasomban. Egy merev mozdulattal lenyomtam a kilincset és benyitottam. Tekintetem lent tartottam a padlón, féltem. Nem volt mitől, de éreztem, hogy félek. Láttam egy eldőlt széket, és ahogy feljebb emeltem a fejem, himbálózó lábakat. Abban a pillanatba oda futottam, és kiabáltam Zsigához, hogy miért. Tudtam, hogy nem segíthetek. Ő ezt elrendezte, volt mitől félnem.

Az a tudat, hogy Zsiga ott lóg, hogy itt hagyott, emésztő volt. És nagyon mérges is voltam rá, ugyanakkor tudtam, hogy miért. Még se akartam érteni, még is tőle kérdeztem. Ott térdeltem függő teste előtt, ahogy kihűlt. Bután néztem rá.

Meghalhattunk volna együtt is. Éhesen, a hideg szobában dideregve. Az álmaink mindig adtak annyi melegséget, ami segített átvészelni az éjszakát. Én ezt gyávaságnak tartottam. Itt hagyott egyedül és betegen. Azzal a kötéllel a nyakán, amit én hoztam. A szánkóm kötelével, amit ő fogott volna. Boldogan tettünk volna pontot az élet végére. De ez? Ez egy ronda vessző, mert újabb fejezet nyílik, én nem engedem meg magamnak ezt a pompát. Ezért hagytad nyitva az ablakot? Halottakról vagy jót, vagy semmit.

Zsiga, remélem odaát is egy hűvös, penészes kis verembe tengődsz, ameddig én itt meg nem döglök. De akkor, ha majd újra látlak, boldogan fogok a nyakadba ugrani. Tudod...addigra kiengedek, megenyhülök.

Előző oldal sleepwalker
Vélemények a műről (eddig 3 db)