Kísért a múlt...

A jövő útjai / Novellák (1107 katt) bel corma
  2012.03.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/4 számában.

Letérdeltem, és óvatosan mintát vettem a laza homokból. Az apró fiolát belecsúsztattam az alkaromon lévő panel egyik rekeszébe, és egy gombnyomással lefuttattam a keresőprogramot. Fél perc sem telt el, és felvillant a zöld színű kijelző, ebből tudtam, hogy jó nyomon járunk. Feljebb tekertem az aprócska klímaberendezést, ami könnyű páncélomat kellemes hőmérsékleten tartotta.

- Nos? - Tamira hangja türelmetlenül remegett.
- Másfél órája járhatott erre, és szinte biztos, hogy az űrkikötő felé tart. Alkonyatra el is éri. Talán hagynunk kellene...
- Nem! - mondta élesen, ám gyorsan észbe kapott, és halkabban folytatta. - Nem tehetjük, mert ő... ismerte a tolvajokat!
- A rablás idejére kőkemény alibije van...
- Attól még tudhatott róla! Talán fontos infókat hallgatott el, és... esetleg választ adhat a kérdéseinkre.
- A kérdéseinkre, vagy inkább... a kérdéseidre?
- Ezzel meg mire célzol? - kérdezte tettetett felháborodással a hangjában.
- Bár viharos véget ért a kapcsolatotok, mégis... egyfolytában róla beszélsz! Kezdem azt hinni, hogy csak a sértett hiúságod miatt hajszoljuk halálra...
- Butaságokat beszélsz, hiszen ő hagyott el engem! Ugyan miért keresném akkor...
- Talán ezért. Mert ő hagyott el, és emiatt sérült a büszkeséged. Kíváncsi vagy a miértekre. Tudni szeretnéd...
- Jogom van tudni! - hangja elcsuklott, a sírás fojtogatta. Megsajnáltam.
- Hidd el, nincsenek jó válaszok a kérdéseidre! Bármit is mondana, attól csöppet sem éreznéd magad jobban... Kérlek, hagyd futni! Ő a múltad, csak el kell engedned. Felejtsd el...
- Talán te felejtetted el azt, hogy én vagyok a rangidős... - mélyeket lélegzett, és letörölte a könnyeket az arcáról. Szemei most elszántan csillogtak. Lassan hátrébb léptem, és hivatalos hangon folytattam, bár csak nehezen bírtam megszólalni:
- Akkor mi a parancs... százados?
- Ha maximális sebességre kapcsolunk, akkor még a város előtt elkaphatjuk! - mondta, de már nem figyelt rám, hanem határozott léptekkel megindult a homoksiklók felé. Némán követtem őt, de tudtam, hogy már soha többé nem tudok majd "úgy" nézni rá...

Előző oldal bel corma