Pókiszony

A jövő útjai / Novellák (1232 katt) Chiron Lark
  2012.03.08.

Sötét és dermesztően hideg az alagsori folyosó. Csak az irányfények világítanak, azok is elvétve. Néha felvillannak a lámpák, majd rögtön elalszanak. Nyikolaj Iljics súlyosan összeégett kezére támaszkodva négykézláb csúszik a fémpadlón. Nincs ideje a fájdalommal törődni, el kell érnie a kijáratot az alagsor végén, különben…

Hirtelen köhögni kezd. Száján keresztül vér ömlik a padlóra. Mikor a roham alábbhagy, riadtan körülnéz. Sehol senki. Lélegzetét visszafojtva mászik. Még néhány méter. Örökkévalóságnak tűnik…

***
A szokatlanul hosszú, langyos ősz után beköszöntött a tél. Sűrű pelyhekben hullt a hó. Moszkva forgalmasabb csomópontjai rendszerint bedugultak a karácsony előtti napokon.

Nyikolaj Iljics számára nem létezett akadály. Fekete, áramvonalas Marussiájával feltartóztathatatlanul suhant a kis utcácskákban. Vérbeli moszkvaiként a város minden zugát jól ismerte. Szeretett itt élni. A főváros olyan volt, mint a titokzatos szerető, aki sejtelmesen elmosolyodik, s búgó hangon megbűvöli a férfit, mielőtt az magához térne. Nyikolaj imádta a szűnni nem akaró zajokat. Ha Szibéria valamelyik eldugott, csendes falucskájában kellett volna élnie, rövid időn belül beleőrült volna.

A luxuskocsi begördült a hatalmas irodaház előtti parkolóba. Mint a BudusijMechanyizm cég tulajdonosa Iljics megtehette, hogy annyit dolgozott, amennyit akart, mégis sokszor estig maradt.

A parkolóban fecsegő alkalmazottak rögtön elhallgattak, amint megállt és büszkén kiszállt futurisztikus autójából. A férfi odavolt az orosz nőkért. A külföldiekkel ellentétben őket nem zavarták a mínuszok, a hidegben is miniszoknyában, vékony harisnyában, tűsarkúban jártak. Nyikolaj széles, hibátlan fogsorát a csinos álmélkodókra villantotta. Sietve az épület felé indult. A bejáratnál visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vethessen a Marussiára, melyről korábban még csak álmodni sem mert…

***

Iljics a karrierjét a kicsi, dohos szobájában kezdte. Először aprócska programokat, később egyre nagyobb rendszereket fejlesztett ki megrendelésre, végül társulnia kellett, hogy a legnagyobb munkákat is el tudja vállalni. Kényszerűségből szerzett partnereit ki nem állhatta, de mindig segítőkésznek és együttműködőnek mutatkozott. A hosszú évek elteltével üzlettársai vakon megbíztak benne, feltétel nélkül hittek a szavainak.

A férfi szikár testével, szögletes arcával, fekete keretes szemüvegével ártatlan, munkamániás programozónak látszott, mert így akarta. Már a kezdetektől azon dolgozott, miképp szabadulhatna meg társaitól, Milos Sztanyiszlavtól és Iván Jevgenyijtől. Eleinte törvényes eszközökön gondolkodott, ám túl sok kompromisszumot kellett kötnie, így nem maradt más választása, mint eltenni őket láb alól.

Milos Sztanyiszlavot szeptemberben kérte meg, hogy sürgősen menjen el tárgyalni Szentpétervárra. Milos több pénz reményében kérdés nélkül pattant be ZIL luxuslimójába. A ZIL-ek gyártása során a fedélzeti computer szoftverében több hibát ejtettek, melyet Nyikolaj könnyűszerrel megtalált és kihasznált. Sztanyiszlav gyanútlanul száguldott a Szentpétervár felé tartó úton. A gázpedál hirtelen beragadt, nem tudta uralni a gyorsuló járművet. A kanyargós szerpentinen frontálisan ütközött egy szembejövő UAZ terepjáróval, lesodródott az útról és felborult. A rendőrök szerint esélye sem volt túlélni a balesetet.

Miután Milos Sztanyiszlav eltűnt a színről, Iljics másik üzlettársára, Iván Jevgenyijre koncentrált. A nagy tervet hamar kieszelte. Éppen kapóra jött legutolsó közös fejlesztésük: a bankokat különleges biztonsági őrökkel szerelték fel. A húsz centiméter átmérőjű, pókszerű robotok a terem sarkaiban lévő töltőállomásokon pásztázták a belső teret, amíg egy fegyveres be nem lépett az ajtón. Amint a testükbe beépített szkenner jelzett, a pókok fele hangtalanul a plafonra mászott, másik fele pedig alulról támadt. Lábaikra apró elektromos sokkoló tűket szereltek, melyeket a bőr alá fúrtak, és áramütésekkel ártalmatlanná tették a fegyveres betolakodókat. Ha valamelyik rablónak mégis sikerült tüzet nyitni, a pókok kemény burkolata – a nanocsöveknek köszönhetően – sokáig ellenállt. A robotokat apró darabokból, „ízekből” rakták össze. Ha a golyók hatására valamelyik gépbogár részei szétrepültek, két-három másik azonnal nekilátott „bajba került társuk” összeszerelésének. Ha több rabló érkezett, gyorsan feltérképezték a támadók felszerelését, pozícióját, és összehangolt manőverrel hangtalanul elárasztották a helyiséget.

A pókok sosem alkalmazták ugyanazt a stratégiát. Hol könnyedén ráugrottak, hol hátulról futottak fel, és lepték el a bűnözőket. Ilyenkor iszonyat tükröződött néhány alkalmazott szemében, mert a gépbogarak még mozgásukban is támadó tarantellára hasonlítottak. A bankokban nagyjából háromszáz, töltőfánként – így nevezték a közel két méter magas, csatlakozókkal teli, hengerszerű töltőállomást – hatvan-hetven robot várt az újabb „bevetésre”. Hatékonyságuk miatt Oroszország szerte szinte a nullára csökkent a bankrablások száma. A pókoknak viszont volt két hibájuk, ha fegyvert láttak, rögtön támadásba lendültek, és csupán másfél órát bírtak ki a töltőfájuk nélkül. Akadt egy harmadik hibájuk, amiről csak kevesen tudtak: tűz esetén összezavarodva rohangáltak a falon, amíg le nem merültek.

Nyikolaj titokban átalakított tíz robotot, hogy képesek legyenek halálos áramütést mérni. Üzenetet küldött Ivánnak, miszerint súlyos visszaéléseket fedezett fel a cégnél, a bizonyító dokumentumokat pedig az irodájában lévő asztalfiókba tette. Elmondta Jevgenyijnek, hol találja a kulcsokat a fiókhoz, ha előbb érne oda, mint ő. Persze Iljics el sem hagyta a BudusijMechanyizm épületét. Jó előre berakott egy revolvert a fiókba, és az átalakított gépbogarakat elrejtette a szobában. Iván kisvártatva megérkezett. Megkereste a kulcsokat, kinyitotta a fiókot. Megdöbbent a fegyver láttán, nem nézte ki Nyikolajból, hogy ilyesmit tartson magánál. Gyanútlanul kiemelte a revolvert, s ekkor megtámadták a pókok. Azonnal meghalt.

***
Nyikolaj, immár egyedüli cégtulajdonosként határtalan elégedettséggel nézett végig a Marussián. Mintha a hulló hópelyhek is kikerülték volna az autót, nehogy eltakarják fekete csillogását. Bent az előcsarnokban Iljics köszönt a portásnak. Fent, a huszadik emeleten lévő irodájában letette a barna aktatáskáját a mahagóni asztalra, leült, elolvasta, aláírta az elé tett iratokat, amikor…

– Ön Nyikolaj Iljics?
– Igen – nézett fel a papírokból meglepetten a férfi.
– Hadd mutatkozzunk be, ő itt Alekszandr Bikov hadnagy, én pedig Vlagyimir Katajev százados vagyok.
– Miben segíthetek, Uraim?
– Iván Jevgenyij halála ügyében nyomozunk. Feltennénk néhány kérdést. Mit keresett Jevgenyij hadnagy az Ön irodájában?
– Hadnagy?
– Iván Jevgenyij hadnagy beépített emberünk volt – ült le kéretlenül Katajev, majd Bikov is. – Miután Ön szövetkezett Milos Sztanyiszlavval, úgy döntöttünk, jobb, ha közelebbről megfigyeljük magukat. Iván kiválóan értett a programokhoz, ezért választottuk őt.
Nyikolaj szólni sem tudott a döbbenettől.
– Tehát, Iljics elvtárs, várjuk a válaszát: miért volt Iván az irodájában?
– Hogy ez a féreg megölje! – lépett be az ajtón Sztanyiszlav az embereivel együtt.
A két nyomozó fel akart ugrani, de Milos testőrei visszanyomták őket a székeikre.
– Csak semmi hősködés, Uraim! Én is a válaszokat akarok kapni, mielőtt kinyírom ezt a nyápicot. Szóval, Iván titkosügynök volt. Sosem jöttem volna rá, ha most magukat nem találom itt. Üzletet ajánlok! Önöké lehet a technológia, nekem csak Iljics kell.
– Sajnálom, Sztanyiszlav…
– Ugyan már, Katajev elvtárs! Nem ez lenne az első eset, amikor a KGB és az orosz maffia szemet huny bizonyos dolgok felett.
– A KGB már nem létezik…
– Na, persze. Inkább térjünk vissza a lényegre! Önök, Uraim, szabadon távozhatnak. Előtte rendelkezésükre bocsátom az összes technológiai leírást. Továbbá, mivel az utolsó tulajdonosnak nincsenek örökösei – erről időben gondoskodtam –, a cég tulajdonjoga a kormányra száll át. Mindannyian jól járunk. Nos?

Nyikolaj elsápadt, térde remegni kezdett. Képtelen volt felfogni, hogyan maradhatott életben Sztanyiszlav. Agya lázasan megoldások után kutatott, hasztalan.

– Önnek mi ebben az üzlet? – kérdezte Katajev.
– Némi pénz, édes bosszú.
– Jelentenünk kell a titkosszolgálatnak, mi történt Jevgenyijjel.
– Ivánt a pókok ölték meg, mert fegyvert vett a kezébe. Ez a féreg – mutatott Sztanyiszlav Iljicsre – megbütykölt néhány gépbogarat. Iván pedig halálos áramütéseket kapott. Ezt tudják Önök is.
– Egyértelmű, Iljics a gyilkos, csak nem jöttünk rá, a robotok, amiket Jevgenyij hadnagy mellett találtunk, miben mások, mint a többi.
– Azok semmiben sem különböznek a többitől. Nyikolaj megsemmisítette a bizonyítékokat.

Katajev elvtárs, még nem válaszolt az üzleti ajánlatra.

– Nos, amiért jöttünk, azt megtudtuk. Éppen meg akartam hívni Bikov hadnagyot reggelizni a közeli étterembe, aztán felhívjuk a Központot, tartóztassák le Iljics urat, ha így megfelel. Előtte kérjük a dokumentációkat!

– Rendben – vigyorodott el Sztanyiszlav.

A két titkosügynök felállt, néhány testőr kíséretében elhagyták az irodát.



– Barátommá, sőt testvéremmé fogadtalak, Nyikolaj – kezdte beszédét Sztanyiszlav –, te pedig elárultál! Elveszek tőled mindent, ami számodra kedves. Nézz le a parkolóba!

Iljics rémült tekintete a Marussiára tévedt. Fiatal suhancok ugráltak az autón. Az egyik elővett egy kulcsot, és összekarcolta a csillogó lakkozást. Mintha ez nem lett volna elég, a másik kromofággal leöntötte. Iljics összegörnyedt a fájdalomtól. Luxusautóját álmaival együtt tönkretették.

– Tudod, Nyikolaj, egész ügyesen kitaláltad ezt az egészet, meglep, hogy végre merted hajtani. Elkövettél azonban néhány aprócska hibát: nem mérted fel, kikkel társultál. Mindannyiunknak megvolt a maga kis titka. Nincs tökéletes terv, Nyikolaj. De, mert segítségeddel még gazdagabb lettem, megbocsátok. Most elmehetsz. Ajánlom, legközelebb ne kerülj az utamba! Pavel, vodkát ide!

Iljics még mindig görnyedten állt az asztalánál. Félelmében mozdulni sem mert. Miután látta, Sztanyiszlav csendesen iszogat, elindult. Az ajtó küszöbét lassan lépte át. Mivel halálos golyó nem érkezett, bátrabban ment tovább. Ha eddig nem lőtték le, akár élve is kijuthat az épületből, gondolta. Óvatosan haladt a puha, zöld szőnyegen a folyosóvégi lifthez. Az irodaház mintha kísértetjárta hellyé változott volna. Sehol senki. Az ablakokon lévő, fehér függönyök megmozdultak, és mint sorban álló, balettozó árnyak fátylai lengtek a hideg fuvallatban. Nyilkolaj megnyomta a lifthívó gombot.

– Nem működik, már többször megpróbáltam.

Iljics nagyon megijedt. Pavel volt az, Sztanyiszlav testőre.

– Jobban teszi, ha a lépcsőket használja. Hallotta, hogy Milos legyártatta az új robotokat? Azokról beszélek, amik arc-, hang-, ujjlenyomat-felismerő programmal rendelkeznek. A kis bestiák most már képesek bárhol megtalálni az ellenséget. A helyében én sietnék…

Nyikolajt kiverte a víz. A nyugati lépcsőházhoz rohant, feltépte az ajtót, és nyomban lefelé vette az irányt. Útközben eszébe jutott, ez lehet akár csapda is. A tizenhatodik emeleten bevágódott a kutatási részlegbe. Megállt.

– Ennek a részlegnek három emelettel lejjebb kellene lennie. Jól elnéztem! – bosszankodott a férfi.

Pont ez volt az a hely, ahová nem akart menni. Rossz érzés kerítette hatalmába. Váratlanul megpillantott négy töltőfát. A pókok sehol. Iljics riadtan tekintett körbe.

„Itt lehetnek a közelben. Ha megtalálnak, végem. A tűz! Attól megzavarodnak!”

Nyikolaj a vegyszerraktárhoz sietett. Szerencséjére hamar rábukkant az etanolos üvegekre. Szétlocsolta tartalmukat a padlón, Bunsen-égővel meggyújtott pár köteg papírt, és a földre dobta. Az etanol belobbant, közben Iljics ruhája, keze is lángra kapott. A férfi levetette magát a padlóra, hempergőzött jobbra-balra.

Beindult a tűzoltórendszer. A vízsugarak enyhítették a forróságot, hűsítették a férfi összeégett kezét. A korommal, vízpermettel keveredett füstben Iljics fulladozva a keleti lépcsőházhoz botorkált. Hirtelen megbotlott valamiben. A lábainál a homályban két élettelen test sziluettje bontakozott ki. Katajev és Bikov feküdt a földön. Agyonlőtték őket. Nyikolajon jeges rémület lett úrrá. Elhátrált a holttestektől. Nem törődve a fájdalommal a keleti lépcsőház bejáratához igyekezett. Furcsa, szabályellenes módon az ajtó befelé nyílott, mögötte pedig vörös falba ütközött. A fal mozogni kezdett, nem engedte el Iljicset, hanem körbefolyta. A férfi hirtelen elvesztette az eszméletét.

Nyikolaj lekötözve egy ágyon ébredt. Zihálva próbált rájönni, hol lehet. Köröskörül a vörös, lüktető falból átlátszó, kék folyadékkal teli csövek lógtak ki, s az egyik éppen a száján lévő maszkba csatlakozott. Iljics le akarta tépni a maszkot. Izmai megfeszültek, megpróbálta a kezét kiszabadítani. Két összetett szemű, sáskaszerű, idegen lény jelent meg mellette. Nem beszéltek, de értette a gondolataikat:

– Tudatára ébredt. A további kísérletekhez használhatatlan.
– Kár lenne idő előtt likvidálni.
– Nemrég életben hagytunk egy ilyen példányt. Rövid időn belül több társát is felébresztette, aztán lázadást szervezett, ami majdnem a teljes pusztulásunkhoz vezetett. Ez itt magasabb intelligenciahányadossal rendelkezik, mint az átlag. Még egyszer nem követhetjük el ugyanazt a hibát. A méreg hamarosan hatni fog. Küldjük vissza, kíváncsi vagyok, küzd-e még a sorsa ellen.

A férfi rémülten vette észre a fekete színű folyadékot, mely a szájához csatlakozó csőben kavargott. Sikoltani akart, végül minden elsötétedett.



Iljics a keleti lépcsőháznál tért magához a harmadik emeleten. Nem értette, hogyan került oda. Nehezen feltápászkodott, s bátortalanul kinyitotta a szürke ajtót. Örült, hogy lépcsőket lát. Talán csak hallucinálta a sáskákat az imént. Elindult lefelé. Lábai mintha ólomból lettek volna. Kósza gondolattól vezérelve felfelé nézett, és a legrosszabb rémálmát látta megvalósulni. A pókok hihetetlen gyorsasággal közeledtek. Iljics az ötödik forduló után elérte a földalatti szintet. Az utolsó pillanatban annyi ereje maradt, hogy a vastag fémajtót üldözői előtt becsukja.

***

Sötét és dermesztően hideg az alagsori folyosó. Csak az irányfények világítanak, azok is elvétve. Néha felvillannak a lámpák, aztán rögtön elalszanak. Nyikolaj Iljics súlyosan összeégett kezére támaszkodva négykézláb csúszik a fémpadlón. Nincs ideje a fájdalommal törődni, el kell érnie a kijáratot az alagsor végén, különben…

Hirtelen köhögni kezd. Száján keresztül vér ömlik a padlóra. Mikor a roham alábbhagy, riadtan körülnéz. Sehol senki. Lélegzetét visszafojtva mászik tovább.

A nyitott tárolóhoz ér. Váratlanul neszezést hall. Mikor a folyosó megint fényárba borul, egy patkány néz vele farkasszemet. Megkönnyebbül, a kis betolakodó pedig tovaszalad. A férfi az alagsor végi kijárat felé halad. Örökkévalóságnak tűnik, míg eléri. Nyikolaj megérinti a szabadságát jelentő kilincset, közben hűvös szellő csapja meg a tarkóját. Háta mögül néhány fémes kattanást hall. A fények kigyúlnak, majd kihunynak örökre.





(„Ez a történet a fantázia szüleménye. A benne szereplő személyek, intézmények, vállalatok és szervezetek jórészt a képzelet szülöttei, vagy ha mégsem, kitalált helyzetekben szerepelnek, és a leírtak nem a valós magatartásukat tükrözik.”)

Előző oldal Chiron Lark