A fogorvosnál
Néhány nappal ezelőtt el kellett mennem fogorvoshoz, mert az egyik rágófogam cisztás volt. A doktornő egy héttel korábban azt javasolta nekem, hogy húzzuk ki, mert lehetnek komolyabb következményei is. Azonnal eszembe jutott életem első foghúzásának a nem túl kellemes, de annál feledhetetlenebb élménye, amit Szegeden éltem még át főiskolás koromban.
A történet röviden annyi, hogy nagyon fájt egy lyukas fogam. Sajnos elég rossz állapotban volt, de én mindig is féltem elmenni a fogorvoshoz. Akkoriban még nem is volt erre valós okom; egyszerűen csak féltem. Végül már annyira elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy rászántam magam. Az volt az első évem Szegeden, és be kell vallanom, hogy fogalmam sem volt arról, hogy hova is kellene mennem. Egy kis keresgélés után megtaláltam a fogorvosi rendelőt. Mikor odaértem, senki nem volt előttem, ezért bekopogtam, mert nem éreztem magamban késztetést, hogy várjak. A fájdalom elég hajtóerőnek bizonyult. A doktornő – akkor is egy hölgy vett kezelésbe – még nem volt sehol, de az asszisztense adott egy érzéstelenítő injekciót. Mondanom sem kell, hogy zsibbadtam, a fájdalom nem igazán akart múlni, de mégis jobb volt egy kicsit.
Jó fél óra várakozás után megjelent a doktornő is, aki azonnal behívott, és kezelésbe vett. Addigi életem során nem éltem át olyan fájdalmat, mint az ő kezei alatt – akkor még nem tudtam, hogy az is el fog törpülni a folytatás mellett. Első körben elroppantotta a rossz fogam, majd legalább negyedórányi küzdelem után feladta, és azt mondta, hogy át kell mennem a szájsebészetre. Cseppnyi erőt és késztetést sem éreztem arra, hogy átmenjek – nem is tudtam, hogy hol van -, de akkor már nem volt választásom. Szerencsémre a szájsebészet a folyosó másik felén volt, így nem kellett sokat mászkálnom.
Átballagtam, és jó 10-15 percnyi várakozás után behívtak. Az doktor úr közölte velem, hogy kell egy teljes röntgen, hogy lássa, milyen állapotban vannak a fogaim. Természetesen én ennek nem éreztem szükségét, csak a rossz fogamtól szerettem volna mihamarabb megválni, mert ez az egész hajcihő kezdett rémálomszerűvé válni.
Választásom nem volt, ezért elmentem a röntgenre, ahol soron kívül behívtak. Mikor sétáltam visszafele a folyosón - a röntgen eredménnyel a kezemben -, úgy éreztem, hogy menten elájulok. Mivel nem mehettem be azonnal, ezért kinyitottam az egyik ablakot, hogy szippantsak egy kis friss levegőt, de továbbra is az ájulás határán voltam. Kivert a víz, majd hirtelen fázni kezdtem. Ekkor meghallottam, hogy valaki a nevem mondja.
Bementem, és leültettek egy fogorvosi székbe. Kinéztem az ablakon, és a fény teljesen beterítettem az elmém. Éreztem, hogy nincs tovább… el fogok ájulni. Próbáltam szólni, de arra már nem volt elég erőm.
A következő emlékem, hogy szinte teljesen fejjel lefelé ülök a székben, és a doktor úr szólítgat. Magamhoz tértem, és kis várakozás után nekikezdett a nem túl kellemes procedúrának. Mivel a fogam nem lehetett kihúzni, ezért több darabba roppantotta, majd úgy szedte ki azokat. Leírhatatlan volt az egész, de túléltem.
Hazafelé menet a buszon még ráhoztam az ellenőrre a frászt, ahogy kapucnival a fejemen, sápadt arccal, szétrepedt alsó ajakkal, melyre rászáradt a vér, és feldagadt arccal ránéztem.
Szóval ez a történet jutott az eszembe, és minden porcikám ellenkezett, hogy belemenjek, de jól tudtam, hogy muszáj. A doktornő érvei elég meggyőzőek voltak.
Az egy hét gyorsan elszállt, és eljött a szerda, a foghúzás ideje. Időközben megnyugodtam, és minden félelem nélkül mentem el a rendelőbe. Mindössze egy ötvenes hölgy volt előttem. Bementem a „kötelező” érzéstelenítésre, majd a folyosón vártam. A hölgy közben panaszkodott nekem, hogy talán nem volt hatásos az injekció, mert nem érez zsibbadást. Ekkor feltűnt, hogy még én sem érzek, de csak néhány perce kaptam.
A hölgy bement, és – bár nem néztem az órám – nagyjából tíz perc múlva már végzett is. Ez jó előjel volt számomra. Behívtak. Mentem is lelkesen, de bent már kezdett alábbhagyni a magabiztosságom. Tudtam, hogy nincs már visszaút, de megfordult a fejemben, hogy jobb lett volna el se jönni.
A doktornő nekilátott, hogy megszabadítson az egészségtelen fogamtól, de – miért is ne? – nem ment zökkenőmentesen a dolog. Egy darab kitört, de nem éreztem fájdalmat. Akkor még úgy gondoltam, hogy menni fog ez. Ám ekkor jött a kemény dió. Közölte velem a hölgy, hogy nem lesz könnyű menet, és ha neki nem sikerül kiszednie, akkor el kell mennem a szájsebészetre. Na, ez volt a hab a tortán. Jól tudtam, hogy bármit, csak a szájsebészetet ne. Ránéztem a doktornőre, aki határozottan mondta, hogy képes kiszedni, ha hagyom, és nem ellenkezek. Ellenkezett vele a fene. Én csak azt szerettem volna, ha megszabadulok a fogtól, ha már ott vagyok.
Ismét nekilátott, és több percnyi küszködés után nem jutott előrébb, miközben nekem szépen roppant el kis darabokban a fogam. Éreztem, amint apró szilánkok pattognak a számban. Majd előkerült egy kis fűrészféleség – nem láttam, csak hallottam -, amivel próbált könnyíteni a saját helyzetén, de a fogam megmakacsolta magát. Ekkor egy kalapáccsal – nem tudom, mi az eszköz neve – elkezdett valamit püfölni, mint favágás közben az éket szoktuk, és akkor azt hittem, hogy az egész fejem beszakad. Ezt háromszor megismételte: fűrész, kalapács, fűrész, kalapács, de még mindig sikertelenül.
Az asszisztens hölgynek időközben leesett a vérnyomása, amin én – minden fájdalom ellenére – jót derültem. Meg is jegyezte nekem, hogy majd ő helyettem is rosszul lesz. Úgy gondoltam, ez elfogadható, de én egy percig sem éreztem magam rosszul. Mindössze néha belenyilallt a fájdalom az ínyembe.
Nagyjából félórányi küzdelem után sikerült kiszedni az egyik gyökeret. Igen, az egyiket. Amikor meglátta a doktornő teljesen elsápadt. Nagyjából egy centiméteres gyökér volt. Mondta nekem, hogy ne hanyagoljam el a fogam, mert nagyon erős a csontozatom, és ez kínszenvedés nekem is és a fogorvosnak is. Kis pihenőt kellett tartani, de én próbáltam hajtani a hölgyet, hogy jelen pillanat szinte teljesen immúnis vagyok a fájdalomra, ezért addig nincs pihenő, ameddig kint nincs, aminek kint kell lennie. A válasz rövid és tömör volt:
- Maga öblögessen!
Nem volt mit tenni, én öblögettem. Szerencsére a fogmaradék ezután már könnyen kijött, de az már fájt is rendesen. Végezetül a doktornő közölte, hogy reméli, nem lyukadt át az arcüregem. Na, ez nem volt valami biztató. Odalépett hozzám, befogta az orrom, és mondta, hogy fújjam. Én fújtam, de nem volt elég neki. Mire félrecsaptam a kezét, és minden erőmet beleadva fújtam, miközben ő a tátongó sebet nézte.
- Rendben van! Nem szakadt át – mondta.
Ismét öblögettem, öblögettem és öblögettem. Majd felálltam, de a doktornő visszatartott, mert össze kell varrni a sebet. Túl nagy. Nem igazán örültem a hírnek, de nem volt mit tenni. Néhány apró öltés, amit nem is igazán éreztem, és készen is voltunk.
Nagy megkönnyebbülésemre estig nem is fájt a fogam helye. Talán addig kitartott az érzéstelenítő. Ezért estére vettem még be egy fájdalomcsillapítót, de a későbbiekben már nem volt rá szükségem.
