Oltalmazó szerelem

Fantasy / Novellák (886 katt) bel corma
  2012.02.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/2 számában.

- Velias, kérlek, mesélj nekem valamit! – az aranyszőke hajú kislány felmászott a széles padra, és az öreg tünde mellé kucorodott. Kényelmesen elhelyezkedett, majd lábait lógatva, esdeklő szemekkel nézett fel az aggastyánra.
- Késő van már, Annisz… - hangja rekedt volt, és fáradt, ahogy tettetett komolysággal a gyermek felé fordult. – A szüleid tudják, hogy itt vagy?
- Hááát… persze! – a lányka heves bólogatása láttán majdnem felnevetett.
- No és melyik történetet szeretnéd hallani?
- Azt, amikor Lineas herceg megmenti a szerelmét a sötét szörnyetegektől! – a bájos kis arc kipirult az izgalomtól.
- Megint? Hiszen azt már kétszer is elmeséltem neked.
- Kérlek, Velias… Kérlek, kérlek, kérlek!
- Jól van, nem bánom! – az aggastyán megadóan felemelte a kezeit, a kislány pedig elhallgatott, és elkerekedett, csillogó szemekkel várta a csodás történetet. Velias tekintete megfakult, ahogy a múlt emlékei magukkal ragadták. Felsóhajtott, és elkezdett mesélni…

***

Lineas rohant elől, Alustriel szorosan a nyomában. A lánynak úgy tűnt, mintha csak cél nélkül haladnának a tomboló káosz sűrűjében. Igyekeztek elkerülni az emésztő lángokat, és a nyögve magukba roskadó épületeket. Majdnem kilépett egy sarok mögül, de a férfi fürgén utána nyúlt, elkapta a karját, és könnyedén berántotta a sikátor oltalmazó árnyai közé. Szorosan magához ölelte, és ujját az ajkaira téve csendre intette őt. Lassan teltek a másodpercek. Egy artikulátlan hangon ordibáló, fegyveres őrjárat csörtetett el mellettük. Bőrökbe és prémekbe voltak öltözve, kezükben szedett-vedett fegyverek. A herceg kéttucatnyit számolt össze belőlük. A szörnyek gyorsan elvonultak, ők pedig megpihentek egy percre. Mély kortyokban szedték a levegőt, és igyekeztek lecsillapítani őrülten dübörgő szívüket. A lány mindig magabiztos, kék szemeit most félelem fátyolozta el. Lineas halvány, biztató mosolyt küldött felé, ám homlokán elmélyültek a ráncok. A szörnyek sokan voltak. Nagyon sokan...

Már csak a főtér választotta el őket a rejtekajtótól. Azon túl már a szabadság várt rájuk. Oly közel volt, szinte karnyújtásnyira, és mégis elérhetetlen távolságra. A tér hemzsegett az orkoktól, gonosz bűzük szinte fojtogatta őket. A férfi kapkodva beszélt, szavai fájdalmas suttogásba fúltak:

- Bűvölj magadra láthatatlanságot, én pedig utat nyitok neked, azután... Majd tudni fogod, hogy mikor indulj...

Alustriel lágyan hozzá simult. Forró csókban forrtak össze, a vérgőzös külvilág pedig megszűnt létezni a számukra. Csupán egy pillanatnyi csoda volt ez az őrület közepette, ők mégis végtelennek érezték. Egy hosszú, gyönyör teli pillanatra feloldódtak egymásban...

A herceg már indulni készült, amikor a lány mögé lépett, és gyöngéden a vállára tette a kezét.

- Ígérd meg, hogy utánam jössz... Csak ígérd meg, kérlek!

Lineas már nem fordult meg, hogy a szemébe nézzen. Háttal állt neki, úgy válaszolt csak halkan, csendesen:

- Megígérem...

A tekintete mindig elárulta, ha hazudott. Mély lélegzetet vett, és kilépett a térre...

Karcsú, könnyű kardjai zümmögve szelték a levegőt. Ősi dalt énekeltek, mely bátorsággal töltötte el a csüggedő szíveket, és erőt adott a megfáradt karoknak. Megtartó és Oltalmazó. Most csillogó, ezüst íveket rajzoltak a levegőbe, és ha húsba martak, akkor bíbor cseppekkel pettyezték a sötét utcaköveket. Ő pedig együtt táncolt velük, szinte eggyé vált a pengékkel. Senki nem volt most, aki meg állhatott volna előtte. A korcsok szűkölve menekültek az árnyak közé. A tér túlsó végében feltűnt egy nagysámán. Szembe fordultak egymással...

A varázslat hirtelen sújtott le rá. Épp csak annyi ideje maradt, hogy a lélekkardokat maga elé tartsa. Megtartó egy halk sóhajjal adta meg magát, és porrá omlott a kezében. Oltalmazó még dacolt a sötét mágiával. Sírt, ahogy megpróbálta elnyelni a felé áramló sötét gonoszságot. A herceg szemébe könnyek szöktek. A kard fájdalmas zokogása a fejében visszhangzott. Fémes csendülés: a fegyver eltörött. Már védtelen volt.

A sámán torkából ropogó hangok törtek elő. A gyűlölet hangja volt ez, amely csontokat tör, és vérző sebeket tép a testbe. Opálos folyam, amely most a férfi felé hömpölygött. Ő pedig énekelni kezdett...

Öntudatlanul tört fel belőle a dallam. Nem ismerte a szavak jelentését, mégis érezte, hogy az ősök szeretete feszül bennük. Nemzedékek boldogsága dobogott azokban az igékben. A két erő félúton találkozott egymással...

A színek megfakultak, a fények elhalványodtak, a hangok eltompultak, azután... Az izzó, fehér robbanás elvakította Alustrielt.

A lány átvágott a kihalt téren. Életnek nem látta nyomát, csak szürke hamvak kavarogtak a feltámadó szélben. A testére boruló láthatatlan fátyol ezüstszínűre festette a könnyeit.

***

A lányka bájos arca most grimaszba torzult. Cserfes hangon felelősségre vonta az öreget:

- Nem értem, hogy miért nem élhettek együtt boldogan? Miért kellett Lineasnak meghalnia?
- Ejnye, Annisz, hát nem figyeltél rám? Mondtam én neked olyat, hogy a herceg meghalt? - Velias most cinkos módon a kislányra kacsintott, és látva annak megdöbbent tekintetét, szélesen elmosolyodott.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 3 db)