A hang
Facebookon görgette saját oldalát, melyen megannyi bejegyzés volt már. Pár hónapja készítette, de nem érezte sikeresnek. Volt néhány követője, de csak ímmel-ámmal kapott néha egy-egy lájkot, pedig imádott írni. Úgy érezte, ez az, amit csinálnia kell. Rengeteg ötlete volt, melyeket feljegyzett egy füzetbe, hiszen ha nem így tett volna, már rég a feledés sötét és mélységesen mély bugyrában kötöttek volna ki. Volt pár kész novellája és verse is, melyeket nem a fióknak akart tartogatni, hiszen kíváncsi volt, hogy vajon más emberek hogyan reagálnak írásaira.
Valahogy elragadta a szomorúság és sikertelenség érzése. Nyomasztotta lelkét, befészkelte magát és nem óhajtott távozni. Egész nap vele maradt, mint egy szívesen látott vendég.
– Ennyire rosszul írok? Biztosan nem tökéletesek, de… de szerintem nem is borzasztóak. Valamit rosszul csinálok? – morfondírozott, majd asztalára nézett, melyen rendezetlenül tornyosultak elkezdett, de még befejezésre váró művei. Mindig megpróbálta rendbe rakni őket, de mivel mindegyikkel foglalkozott, így feladta a rendszerető énjével való állandó viaskodást.
Munkája nem volt. Egy jól menő vállalat titkáraként dolgozott. Utálta a reggeli korán keléseket és azt még jobban, hogy nyolc órát robot módjára le kellett dolgoznia. Munka után pedig nem sok ideje jutott arra, amire szerette volna. Leépítés miatt került ki a vállalattól. Szerencséjére spórolós fajta, gondolt a jövőjére, így félretette a pénze nagy részét mondván, bármi megtörténhet. Most, hogy végre nem kellett korán kelnie, mégsem volt boldog. Sikerre vágyott, legalábbis csak annyira, hogy érezze, jó az, amit csinál. Tetszik az embereknek. Teljesen maga alatt volt. Szürke felhőként nehezedett rá a mélabú. Nem bírta tovább. Felöltözött és elszántan nekiiramodott. Hűvös levegő csapta meg arcát, ahogy kilépett a lépcsőház ajtaján. Az eső apró cseppekben szemerkélt, fehér ködlepelbe burkolózott a város. Színes levelek tapadtak matricaként a térköves útra, melyen komótosan haladt kapucnis kabátjának rejtekébe burkolózva. Még az időjárás is hozzájárult hangulatához, mintha együtt érzett volna vele. Végre odaért. A felüljáróhoz. Hétvége volt, így nem volt nagy forgalom az úton. Mintha csak ő egyedül létezett volna a városban. Felállt a kőkorlátra és elsétált a közepéig. Soha nem csinált ilyet, és nem is gondolta, hogy valaha is fog. Haszontalannak érezte magát. Nem volt senkije, így senkinek sem fog hiányozni. Mély lélegzetet vett, majd kifújta.
– Biztos ez? – szólalt meg egy férfihang a háta mögül.
– Hagyjon! Ez az én dolgom! Ne szóljon bele senki! Menjen a dolgára! – utasította szenvtelen hangon, oda sem nézve.
– És mi lesz velünk? Nem hagyhat csak így minket! Már itt vagyunk, valaminek történnie kell!
A férfi, ahogy a hang irányába nézett, kibillent egyensúlyából. Megpróbált visszalendülni, de nem sikerült, így leesett, de a korlátot még meg tudta fogni. Teljes súlyát tartania kellett, hogy nehogy leessen. Karjában az izmok húzódtak, nem sok ereje volt. Nem akart lezuhanni, már nem. Félelem költözött a határozottság helyére, és a fájdalom egyre jobban eluralta testét.
– Istenem, segíts! – szűrte fogai közt kínok közepette. – Már nem akarok meghalni. Idióta voltam!
– Uram, jöjjön! – nyújtotta a kezét egy középkorú férfi. Megragadta karját, majd lábával segítette fellökni magát.
– Köszönöm! – zihálta hálálkodva.
– Ne tegyen ilyet többet! Hívjam a mentőket? Nem sérült meg?
– Csak a karjaim, de nem, minden rendben – masszírozta végtagjait.
– Biztosan minden rendben? Sajnálom, de sietnem kell, a munkahely nem vár, sajnos nem tudok maradni.
– Menjen csak nyugodtan! Nagyon köszönöm még egyszer!
– Rendben, akkor minden jót! – köszönt el tőle megmentője, majd felpattant biciklijére és elkerekezett.
A nap utat tört magának a felhők között és sugarával lassan elűzte a ködöt.
– Őrült vagyok! – mondta magának, miközben azon gondolkodott, vajon ki lehetett a hang gazdája.
Lassan hazaballagott, hideg vízzel megmosta arcát, majd leült íróasztalához. Hatalmas sóhaj hagyta el ajkát, mintha ezzel a mai nap történéseitől megszabadulhatna, majd kézbe vette egyik elkezdett írását és elolvasta a már leírtakat. Tolláért nyúlt és folytatni kezdte a történetet, melybe egyre jobban belelendült. Egy ballonkabátos alak jelent meg a szobában, figyelve az asztalnál író férfit.
Elégedetten konstatálta a történéseket, szája mosolyra húzódott, majd kalapját megpeccintve köddé vált.
2026.07.23.