A hajó (Mira történetei 3. rész)
I.
– Az antenna, bemérték a jelét.
A fennsík lábánál a ködből újabb alakok bontakoztak ki. Emberszerűek, fekete és szürke foltok a távolban. Murphy távcsővel közelített rájuk. Nudok, emberek meg valamilyen amorf, lebegő, kígyószerű valamik.
– Valaki hívja ide Szürit!
A Nud talán meghallotta, egy perc múlva már Murphy mellett térdelt. Elvette a felé nyújtott messzelátót.
– Nudok – mélyről, sóhajtásszerűen szakadt ki a felismerés Szüriből.
– Olyanok, mint te?
A Nud még egy pár pillanatig vizsgálta a közeledőket. Amikor leengedte a messzelátót, szürke, kőszerű arcán tisztán látszott az undor.
– Nem, ezek nomádok. Vándorló csorda. Ha jobban megnézed, inkább kékek, mint szürkék.
– Láttad az arcukon azt a festést?
A Nud felállt, olyan volt a mozgása, mintha kövek súrlódnának egymáshoz.
– Nem tudom, mit jelent. De innen el kell tűnnünk. Fegyverek vannak náluk.
A terepjárók egymás után robogtak ki. Felfelé a sziklás dombokon. Sarat, sziklát, vízpermetet szórva, amerre elhaladtak.
– Nem lesz ez így jó. – Murphy az egyik váratlan kanyartól az oldalfalnak csapódott. Lisa hátranézett rá vezetés közben. Tekintete átsuhant az egyik lehajtható ágyra kötözött, eszméletlen Mirán.
– Mi van? – szinte kiabálnia kellett.
A terepjáró motorja túlpörgetve zakatolt. Valahol elöl egy alkatrész éles hangon sírt, visított.
– Fentről nagyon feltűnőek vagyunk.
A francba. Lisa azonnal rájött, mire gondol Murphy. Ezek a támadók az űrből jöttek. Akkor pedig vannak légi eszközeik. Már éppen nyúlt volna a kom mikrofonja felé, amikor lecsapott rájuk a vadászgép. Az első terepjárót egyszerűen elemelte a talajról a robbanás. Lisa úgy hajtott el a lezuhanó, égő és kormot okádó váz mellett, mint egy megőrült raliversenyző. Mögötte sorozatok csattantak, egy gépágyú vert végig a köveken. A harmadik terepjáró szélvédőjébe szabályos, kerek lyukakat ütöttek a golyók. A vadász eldübörgött felettük, vitte tovább a lendület. Murphy ismét lefejelte a válaszfalat, mikor Lisa tövig nyomta a féket. Elfogyott előlük az út. Lisa a visszapillantóba nézett: mögöttük csak lángoló roncsok, előttük éles, hegyes sziklák és egy meredek szirtfal. Gyalog talán menne, a terepjáróval esélytelen. Lisa dermedten nézte a sziklákat.
– Gyere már! – Murphy vadul megrázta a vállánál fogva. Szinte félig kirántotta az ülésből.
Jana közben már a Mirát rögzítő szíjakkal kínlódott. A terepjáró ajtaja nehezen nyílt, rángatni kellett, mire engedett a deformált fém. Az összes terepjáró lángolt, a roncsok között semmi sem mozdult. Lisa önkéntelenül visszafelé indult az égő gépekhez. Jana megragadta a kezét. A fejét rázva intett nemet. A roncsok mögött egy nagy, fekete test ereszkedett a talajra. A támadó gép lebegve megállt egy helyben. Fegyveres alakok ugrottak le, két lábbal dobbantva. Azonnal futni kezdtek Jana és Lisa felé.
Murphy rémülten nézett maga köré, de semmit sem talált, amit esetleg fegyverként használhatna. Maga mögé húzta a két nőt.
– Futás! – belekiabálta az arcukba, de ő maga nem mozdult.
Fegyvertelenül állt a támadók útjába. Az első lövések a terepjáró oldalába csapódtak. Murphy azt hitte, meg fog halni. Gyorsan és értelmetlenül. Anélkül, hogy megmenthetné Lisát vagy bárki mást.
II.
A sötét árny a feje fölül zuhant rá. Pontosabban nem is rá, hanem elé. Mint egy viharfelhő, amit ledobtak az égből. Szelet kavart és valami erőteljes ázottkutya-szagot. Kék és zöld villanásokat látott, egy nagy sötét testet, ami kitakarta a támadó Nudokat. Golyók pendültek valami keményen, mint mikor acélpengék csapnak össze. Valami hátrataszította, de olyan erővel, hogy talpon maradni sem bírt. Négykézlábra esve bámult fel a lényre.
Az első gondolata az volt, hogy be kellene csuknia a száját. Nem illik így bámulni. A második gondolata, hogy ekkora madár egyszerűen nem létezhet. Pedig itt volt. Jó fejjel magasabb lehetett a legnagyobb embernél is, akit Murphy valaha látott. A szárnyai csillogtak kéken, acélosan, mintha fémből lennének.
– Ne fetrengjen ott! – a kiáltás magához térítette. A sziklák közül egy ismeretlen rohant feléjük. A kezében valami gonoszul nagy szerkezetet tartott.
Amikor elsütötte, egy lökéshullám vágott át Murphyn. Nem rá célzott, de azért így is majdnem földhöz vágta. A szárnyas lény megfordult. A hátán még mindig kopogtak a lövedékek. Mintha csak egy zsák krumplit vagy egy kutyakölyköt, úgy kapta fel Murphyt, és már száguldott is vele a sziklák felé. Az idegen férfi hagyta maga mellett elrohanni a Murphyt cipelő szárnyas rémséget. Azután újra tüzelt a fura fegyverével. A támadókat leverte a lábáról a lökéshullám.
– Tovább! Ne álljanak meg!
A nagyobb sziklák takarásában egy kis sikló lapult.
Lisa még mindig alig hitte el, hogy túlélték. Minden barátjuk, társuk, akikkel éveket töltöttek ezen a feltérképezetlen bolygón, halott volt. Három felnőtt és egy gyerek, akiről azt sem lehetett tudni, él-e még egyáltalán. Ennyi maradt a kolóniából. Próbálta úgy bámulni a nagydarab pilótát, hogy ne tűnjön fel. A pilótafülke láthatóan az ő fajtájának készült. A vezérlőszervek embernek túl nagyok és kényelmetlenül messze esők lettek volna.
– Menjünk innen. – A megmentőjük beakasztotta a fegyverét egy tárolóba.
Lisa most tudta megnézni először rendesen. Idősebb férfi, kissé kopaszodik, ahol van haja, az viszont már szürkül. És egy fodrász is kezelésbe vehetné. Szinte minden szürke és viseltes volt rajta.
– Elnézést a külsőm miatt.
Lisa zavartan elmosolyodott. A szürke kis ember nadrágjába törölte a tenyerét, mielőtt kezet nyújtott.
– Taylor, doktor Taylor vagyok. Ez meg itt Bot – mutatta be a társát. – Elszoktam már az emberi szemektől. – Fejével a madárszerű pilóta felé intett. – Nekik meg mindegy, hogy nézek ki.
A kis hajó meredeken húzott felfelé, ki a légkörből. Nem üldözték őket.
Az anyahajó a rendszer szélén várakozott. Szép jármű, mattfehér törzs, zöld és piros csíkok, külön színjelzések a dokkolóöblöknek. Néhány lézer ütötte sebtől eltekintve mintha új lett volna. Oldalán nagy piros betűkkel a neve: MARA.
A sikló bedokkolt a hajó egyik nyitott főzsilipjén. Taylor felállt.
– Menjünk. – Megtorpant egy pillanatra, mintha eszébe jutott volna még valami. – Ez egy szokatlan hajó. Ne ítéljenek elsőre!
Az, hogy szokatlan, kissé leegyszerűsítése volt a hajó belsejének. Egyetlen hatalmas, egybenyitott tér tárult eléjük. Csak a külső palástfal tűnt állandónak, minden más lebegőnek, ideiglenesnek. A falat fekete, hálószerű anyagból font kosarak és erkélyek borították. Itt-ott függőhídhoz hasonló járók kapaszkodtak végig rajta. A tér közepe szabadon maradt.
Nem üresen. Repülő lények siklottak át rajta, szárnyat csapkodva emelkedtek fel, mások nesztelenül ereszkedtek le a teraszokra. Az embernek olyan érzése támadt, mintha nem egy űrhajóban állna, hanem egy trópusi óriásfa lombkoronájában, ahol egy egész madárnép rakott fészket. És ott voltak a hangok is. Mindenhonnan egyszerre ömlöttek a levegőbe. Éles, gyors szavak, emberiek, mégis idegenek. Nevetések, rikoltások, karmok koppanása, szárnycsapások zaja.
– Quironok.
– Még csak nem is hallottam ilyen fajról. – Lisa lefelé nézett a teraszukról. Alattuk több emelet mélyen húzódott az egymás alá és mellé épített fészeksor.
– Nem csodálom. – Taylor gyakorlott mozdulattal kibontott egy hálócsomót. Egy függőszék lett belőle. – Maguk a Koalícióból jöttek. A Quironok nem tagjai a maguk rendszerének. A Thalassa, vagy más néven a Menedék az otthonuk.
Mira egy hálóágyban feküdt mozdulatlanul. Gyenge légzése szinte alig volt észrevehető. Jana mellette ült. Éveket öregedett pár óra alatt.
– Maga orvos? – remény a hangjában, kérés kialvatlan, véreres szemeiben.
– Valamikor az voltam. – Taylor sajnálta az asszonyt, de reményt kelteni, hazudni csak azért, mert az igazság kényelmetlen, ezt nem akarta.
III.
Mira kinyitotta a szemét. Taylor egy steril gézlappal kitörölte a váladékot a szemzugokból. A kislány bizonytalanul nézett körbe az idegen helyen. Kikerekedett szemmel követte egy repülő Quiron útját. Gyenge volt, a fejét sem bírta mozdítani. Ismerős arc hajolt fölé. Mira mosolyogni próbált, az arcizmai azonban még merevek voltak. Szívószál ért az ajkához, egy kis vizet nyomtak kiszáradt szájába. Az első korty még fájt, mintha reszelő súrolná a torkát. Jana homlokon megpuszilta.
– Most már minden rendben lesz, Egérke.
A kislány feje lassan mozdult. Megnézte a körülötte lévő arcokat, az érthetetlen idegen világot. Szeme megakadt az árnyékos fészek sarkában. Mintha keresett volna valamit vagy valakit. A keze tétován nyúlt a zsebe felé.
– Találtam egy kavicsot. – A hangja mintha nem is a sajátja lenne, erőtlen suttogás csupán.
Jana befészkelte magát a lánya mellé. Átölelte. A világ újra az lett a számára, aminek lennie kell. Mindegy, hogy hol vannak, mindegy, hová tartanak, ami számít, az itt van most. A kislány felnézett az elgyötört, de mégis boldog arcra. Lisa intett Taylornak, és csendesen elhúzódtak.
Hosszú út volt még előttük, mire elérik a Quironok otthonát. Taylor elmagyarázta nekik, miért van az, hogy a szárnyas lények szinte állandóan zajonganak. A Quironok agya négyosztatú. A négy részből elég, ha egy ébren van, a többi rész pihenhet. Az embereknél ez nem így működik. Taylor a saját bevallása szerint az első héten, mikor a hajóra került, majd megőrült az állandó zajtól és fecsegéstől.
Lisa éberen feküdt a függőágyban. A hajón a fények mindig tompák voltak, így képzelhette azt is, hogy éppen éjszaka van. Kipihente magát a hosszú, unalmas órák alatt, itt nem tudott semmi értelmes elfoglaltságot találni. Bejárta a hajó azon részeit, ahová gyalogosan is el lehetett jutni. De ez nem volt sok. Akaratlanul hallgatta a közeli fészkek zaját, a madárlények csapongó pletykálkodását. A hajó akusztikája a távoli hangokat is hozzá sodorta. Mintha az egész rendszernek csak az lett volna a célja, hogy ne hagyja aludni. Akkor nyitotta ki a szemét meglepetten, mikor felfogta, hogy pont róluk beszélnek valahol a közelben.
– Szereti!
– Honnan tudhatnád? Az emberek mások.
– Én is érzem. A fiú szereti a lányt.
– Nem mer közeledni. Gyáva.
– Ne ítélkezzetek! Az emberek mások.
Lisa mérgesen felült. Amikor megfordult, szembe az ágyával, ott ült Murphy, az arca tűzvörös. Gyorsan elkapta a tekintetét a lányról, végigfeküdt a hálóágyán, a fal felé fordult, magában szidta csak a pletykás szárnyasokat.
Lisa egyre többször érezte magán a Quironok tekintetét. Előfordult, hogy néhányan oda is repültek hozzájuk. Ilyenkor azonban csak némán figyeltek, pedig amúgy kifejezetten szószátyár szárnyasok voltak.
Mira rajongott értük, főleg a repülés után. Taylor egyszer megkérte az egyik fiatal Quiront, hogy vegye a hátára a kislányt. A hajó különös akusztikájának köszönhetően több száz méterről is hallották, ahogy Mira elragadtatottan nevet és sikítozik.
Lisát viszont kezdte zavarni a néma figyelem. Egyik nap félrehúzta Taylort.
– Akarnak tőlünk valamit?
– Tulajdonképpen igen. – A férfi kissé zavarban volt. – Nem tudják, hogyan fogadnátok, ezért nem hozakodtak még elő vele. Nemsokára elérjük a Menedéket.
– Jó lesz kiszabadulni innen – bólintott Lisa.
– A Menedéken van egy mező – Taylor úgy folytatta, mintha a lány nem szólt volna közbe. – És azon a mezőn áll egy ház. Szép, takaros kis tanya. Jelenleg lakatlan. Akik ott éltek, sokat jelentettek a Quironoknak. Mara és Zakariás. Ők nevelték fel az első generációt. – Taylor egy pillanatra elhallgatott, majd csendesebben folytatta: – A Quironok azt hiszik, ti lesztek a ház új lakói. Te és Murphy. Az a ház az otthonuk... de üresen olyan, mint egy sír. Szeretnék, ha újra élne. Ha lenne hova hazatérniük. De ehhez emberek kellenek...
(Ez a rész nagyon le van egyszerűsítve. Az eredeti a könyvemben nagyon hosszú. 20 oldal, azt ide nem tölthettem fel.)
