Frédi és Béni, a két űrkorszaki szaki
A galaxis egy elhagyott szegletében, mint kis sziget a káosz tengerében, egy fura figura parányi gigászként lebegett: ez csak az Űrbánya Vállalat lebegő dokkja lehetett.
Frédi a munkától morcos volt, mert nyelte a port, és nem volt bolt, ő meg az éhségtől félig holt. Hiányzott az Ökör Kör, s itt nem volt kellemes légkör. Vagy túlontúl emberséges, legfeljebb csak mesterséges. Míg párja otthon egy szintetizált mamuthúst sütött, addig szegény Frédi csak jókora köveket ütött. Lézer-csákánya már túl volt forrósodva. Ha tönkremegy az eszköz, nem kerül majd sokba? Míg párja finom mamuthússal várja, ez a vacak csákány már nagyon végét járja. Elvész minden a remény, ha az aszteroid kemény. Csakúgy, mint a hajtás, s ő nem a munka hőse, ereje is fogytán, nem volt ő Benőke.
De megszólalt a műszak végét jelző elektromos tülök, s örömében dalra fakadt:
– Mindjárt lecsücsülök!
Felpattant a modern kori hintójára, a plazmameghajtású dínó-siklójára. Pillanatok alatt elillant a bú, sutba dobott mindent.
– Yabba-Dabba-Dú!
Flintstones Frédi lelkét már nem a gyász sújtotta, szabadságát immár a száguldás nyújtotta. Felélénkült hamar, s pár pillanat múltán, végigsiklott vígan a gravitonos csúszdán. Járműve a dokkból a mélység felé csúszott, s hamarosan Frédi a világűrbe zúgott.
Alig hagyta el a fényes, csodás Andromédát, felszedte ő Bénit, hűséges szomszédját. Béni a munkából már nagyon haza vágyott, a Cyber-Dínó gyárban robotokat gyártott. De véget ért a munka, idő, mint a tenger, nem nyugtalankodott, nem volt már ősember. Plazmameghajtású űrjárműben ülve, fülig ért a szája, az űrben repülve. Vidáman kacagott hangulata csúcsán, hazaérnek hamar, pár térugrás múltán.
– Mert hazahordasz, Irma, téged nagyon dicsért. Ma estére szintetikus masztodonhúst ígért.
– Ez igazán jóságos tett.
– De a replikátor zárlatos lett.
– Ne aggódjál, Béni! Az én Vilmám egy űrkorszaki asszony. Megoldja a dolgot, hogy férje ételt kapjon. Míg minket e jármű hazafele repít, addig Irma biztos a főzésben segít.
Leszállt az űrhajó a kertvárosi gyepre, megérkeztek rögvest az űr-lakótelepre. A két űrember szívét átjárta a béke, a fémből készült ajtó lágyan csúszott félre. Csülköt várva Frédi kitartotta markát, de leteperte Dínó, s végignyalta arcát. A lézer-pöttyös robot a mellkasán táncolt, s harsány csaholással az arcába bámult.
Nevetett a Frédi.
– Még egy ilyen hapsit! – Ne tomboljál, Dínó, lemerül az aksid!
Szolid feleségek türelmesen vártak, Irma és a Vilma a konyhában álltak.
– A földi otthonunkba nem kell barométer.
– Kis türelmet kérünk, mindjárt kész az étel.
Irma arcán komor, nem felhőtlen mosoly.
– Itt vitázunk régen ezen találmányon, ilyen madár bizony nem egy leányálom.
– A Pterodactylus-robot szívesen téblábol.
– Elég gyakran teszi, s nem mindig tréfából.
– Nem örül ő neki, hogy a kalitka foglya.
– Ez se leányálom, de a munka bizony munka – károgott a madár, majd megforgatta szárnyát, összetörte a jeget, sutba dobva vágyát.
Repült volna ő is a felhőtlen égre, de azt kellett néznie, mi lesz majd ebédre. Vagy reggelre, estére, akár uzsonnára, szakács robot volt ő, ez volt uzsorája.
A masztodonhús ízletes volt, s megfőtt bizony hatra, aztán a két barát kiült a teraszra. Elégedett volt a Frédi, enni se bírt többet. Telehassal megpihenve jött mindig az ötlet.
– Béni, fiam! Zseniális gondolatom támadt!
– Amitől a rendőrség majd a börtönbe zárat?
– Dehogyis, te balga, versenyezni megyünk, ott lesz a sok marha! Az Ökör Körbe bizony rég megvan a tagság, s holnap lesz a Galaktikus Fémteke bajnokság.
– És akkor mi van? Nem értelek, Frédi. Magvas gondolatod Béni sosem érti.
– Mit nem értesz, Béni? Kezeink nem suták. Ezer neon-kavics a fődíj, te pupák!
– De a golyókat már mágnesgenerálókkal irányítják az Ökör Köri gyerekek… te pedig a nehéz kőgolyókat szereted.
– Ugyan már, a klubban te voltál a menő! Hidd el, nekem, fiam, a klasszikus a nyerő!
Másnap
Mindenfelé űremberek, nagyon lelkes a közeg, a Szaturnusz Tekeklubban óriási a tömeg. Következett Flintstones Frédi, ő jött most a sorban, úgy pörgette a kőgolyót, mint egy régi korban.
Nagy harsányan felkiáltott:
– Ez a szuper teke! Mindjárt ámultok majd, tulkok, értitek-e?!
Izgatott volt, nagy volt a tét, de inkább nem sietett. Hátralépett, koncentrált, és lábujjhegyen tipegett. Egy rajongója titkon ekkor készített egy szép fotót, űremberünk fókuszáltan elengedte a golyót.
Ekkorra a lelkes tömeg eltátotta száját, mert a nehéz kőgolyó már elhagyta a pályát. Ha kőből van a tekegolyó, s valaki nem fogja, akkor bizony nem marad a mágnespálya foglya. Kiszáguldott a világba, áttörve a pajzsot, eltalált egy csészealjat, mi éppen arra tartott. A csészealj a falnak repült, Kőkobaki kába, remélte, hogy fogazata nem kerül kukába. Ő volt eme nívós verseny megválasztott elnöke, s nem mellesleg ő volt bizony Flintstones Frédi főnöke.
A csészealj riasztója szirénázni kezdett, Kőkobaki türelme biz nem volt nagyon edzett. A hologram-kivetítőn vörös volt az arca, lefejelte a botkormányt, véres volt a bajsza.
– Flintstones FRÉÉÉÉDIIII! Azonnal jöjjön ide, vagy úgy kirúgom, hogy lerepül a Tejútrendszerről!
Ez már bizony nem volt tréfa, s mint bolygóközi menekült, Frédi, Béni villámgyorsan nagyon messze menekült.
Később, mikor öreg Frédi fáradtan tért meg haza, akkorra már mindent takart a vaksötét éjszaka. Szegény szaki szomorkodott, túl volt minden reményen, lakáskulcsát keresgélte űr-ruhája zsebében. Jól tudta, hogy Kőkobaki elmegy majd a sajtóhoz, s ő nem lelte a dekódolót, a szupermodern ajtóhoz.
Elege lett egy életre a kőteke lázból, csalódottan tapasztalta, kizárták a házból!
– VILMÁÁÁÁÁ! ENGEDJ BE, VILMÁÁÁÁÁ!
Vége
