A kereszt árnyéka
A falucska legszélső, kis tornyos házikójában alighanem valaki haldoklik. Szinte hallani a halálmadár hangját!
Pedig csak a falucskába betelepült rablók osztozkodnak a zsákmányon. Végeztek. Csak egy korhadt fakereszt maradt, ami már egyiküknek sem kellett. Ezért az egyik rabló kilépett a házikóból, és a kutyához vágta a keresztet. Pont a homlokán találta el. Egy halk nyüsszentés hallatszott, mire a rabló elégedetten visszatért a házikóba a zsákmánya és a korsó söre mellé. Nem tudhatta, hogy ezzel pecsételte meg a sorsukat. Nem tudhatta, hogy kinek a fejfájából farigcsálták a korhadt fakeresztet.
A fakereszt fejjel lefelé állt bele a felázott talajba. A lemenő félhold árnyékot vetett. A hold járásával pedig a kereszt árnyéka szép lassan a ház felé lopódzott.
Bent a házban a sírrablók az asztal körül ültek és sört ittak. Közben beszélgettek.
– Miért kellett elhoznunk a fakeresztet? – kérdezte a legfiatalabb.
– Úgy láttuk, mintha arany szegekkel lett volna összeerősítve – válaszolta az Ezredes. – Aztán jött valaki az úton, és nem volt időnk ellenőrizni.
– És hogy lettél Ezredes? – folytatta a kérdezősködést a legfiatalabb?
– Még a háború idején egy ütközet után egy ezredest is kirabolt – szólalt meg a Szakállas, majd folytatta. – Az is idejött meghalni! Maradt volna otthon!
– Kiraboltál egy élő ezredest? Hogy jutottál a közelébe?
– Egy halott ezredest rabolt ki – mondta vigyorogva a Szakállas.
Odakint a kereszt árnyéka az ajtóra vetődött. Éppen akkor, amikor az Ezredes kilépett, hogy könnyítsen magán. Semmit nem vett észre az árnyékból, pár lépéssel arrébb ment, és fütyörészve elvégezte a dolgát.
És mint aki jól végezte dolgát, visszament. Valójában, tényleg jól végezte a dolgát. Ám azt nem tudhatta, hogy ezt életében utoljára tette!
Visszaült az asztalhoz, és elővette a zsákmány rá jutó részét. Egy kis ládika is volt a különféle tárgyak között. Nem sikerült első próbálkozásra kinyitnia, ezért forgatta, rázogatta, és valóban talált egy rejtett fiókot benne a kulccsal.
Amikor kinyitotta a ládikát, először jéghideg fuvallatot érzett a kezén, aztán egy jelenés lebegte körül az Ezredest. Először világos, szinte fehér színe volt, később egyre sötétebb és sötétebb lett. Végül feketévé vált. Csak a nehéz, penészes szag. Csak azt vette észre. Pár pillanat múlva a jelenés mintha beszivárgott volna a testébe.
A többiek ebből semmit nem vettek észre. Mind az öten az asztalnál ültek. A zsákmánnyal voltak elfoglalva.
Az Ezredes, a Szakállas, a Kopasz, Ficsúr és közülük a legfiatalabb, a Kölyök.
Az Ezredes a dobozkával bíbelődött. Meg is találta a belé rejtett gyémántokat. Nagy örömét lelte a nézegetésükben.
A Kopasz egy nagyon szép, drágakövekkel kirakott tőrt élesített. Elképzelte, hogy híres bajvívó, aki a börtönbe zárt Rablókirálynőt menti ki a fogságból.
A Ficsúr egy aranyozott tükörben nézi magát elmélyülten. Szinte látta, hogy lányos arcát illatos kencékkel ápolják. Ő akart lenni a világ legszebb rablója.
A Kölyök pedig számolgatja a rézgarasait. És lassan, lassan megfogalmazódik benne valami. Ez nagyon nincs így jól! Ő ásta ki a sírt, míg a többiek csak álltak és tanácsokkal látták el. Vele hozatták haza a szajrét. Mindenki busás részt kapott. Neki pedig csak huszonkilenc rézgaras jutott. Nem jó ez így! Összeszedte minden bátorságát és megszólította a vezetőjüket.
– Ezredes! Nem akarlak megbántani, de… – és itt elakadt.
Amikor az Ezredes rá emelte a tekintetét, a szeme fehérje vörösen izzott.
Megijedt. Nem tudta folytatni a mondandóját.
Az Ezredes ránézett, és mint aki a legrejtettebb gondolatokat is látja, így szól:
– Úgy! Szóval kevesled a huszonkilenc rézgarast! – szólalt meg szinte kedvesen mosolyogva.
– Igen, Ezredes. Szeretnék nagyobb részt a zsákmányból – válaszolt szinte suttogva Kölyök.
– Mit szólsz hozzá Kopasz?
Az már a kardját élesítette. A tőrrel már végzett. Szinte fel sem nézve így szólt:
– Huszonkilenc rézgaras szép summa! Ilyen idős koromban nekem csak a bot jutott. Szerintem elég az neki!
– Hallod, Kölyök! Én adnék, de a Kopasz szerint ez pont elég neked – szólt a fiúhoz, de hangja egyre keményebb, élesebb lett. De valahogy mégis kedvesnek hangzott. Viszont még mindig mosolygott. Majd így folytatta:
– Támadt egy remek ötletem! Kipótlom a hiányodat! – és kikapta a Kopasz kezéből a kardot és a Kölyök felé sújtott.
Az ügyesen félreugrott, így az Ezredes a Ficsúrt találta el. Szinte kettészelte vízszintesen a homlokát. Azonnal holtan csúszott az asztal alá.
– Érted sem kár – mondta sajnálkozva az Ezredes. – A háború alatt fiatal lányok vérével mostad az arcodat, hogy szép, rugalmas, sima legyen. Kínzást érdemelnél! De csak ezt kapod.
A Kölyök lába beakadt annak a zsáknak a madzagjába, amelyikben a zsákmányt hozták. Elesett, beverte a fejét az asztal szélébe és elterült a koszos hajópadlón. Homlokából ömlött a vér.
– Hé! Ezredes! Mi ütött beléd? – kiáltott a Kopasz.
– Még hozzám mersz szólni! – pillantott kedvesen a Kopaszra.
– Azok után, hogy kikapartalak a szarból-húgyból, még rendre akarsz utasítani? – kérdezte szomorúan a másikat. – Majd még az előbbinél is szomorúbb hangon folytatta. – Hát azt hiszed, nem tudom, ki lopta el tőlem a kedvenc tőrömet? Te szerencsétlen!
A Kopasz döbbenten állt fel, de csak azt érte el ezzel, hogy az Ezredes kényelmesebben szúrhatta a szívébe a kardot.
Már csak a Szakállas volt az asztalnál. Tekintetét folyamatosan az Ezredesen tartva lassan felállt, és óvatos mozdulattal nyúlt a kovás pisztolyáért.
Az Ezredes persze észrevette.
– Benned legalább nem csalódtam – kezdte az Ezredes, majd így folytatta. – Téged sose becsültelek semmire. Haszontalan, élvhajhász, aberrált szarjankó vagy. Már a legutóbb a vásárban is láttam, milyen nyálcsorgatva nézted a gyerekeket – elhallgatott, szemét a Szakállasra emelte, majd megszólalt. – Hárman voltak. – Megint feszülten figyelt és így folytatta. – Fekete fehér ruhában.
Újabb feszült figyelem
– Először megölted őket.
Megint elhallgatott
– És csak utána… – nem mondta végig.
A Szakállas teljesen lemerevedett. Ezt senki nem tudhatja! Senki nem volt ott, csak ők négyen. Honnan tudhatja? Senkinek nem beszélt róla!
– Te kínzást érdemelnél! De csak ezt kapod!
És egy suhintással levágta a fejét.
Odaállt a több darabra tört tükör elé, és nézte megsokszorozódott tükörképét.
– És te – mondta nagyon szomorú hangon a tükörképeinek –, te is bűnös vagy. Megölted a saját anyádat. Eladtad a nyolcéves húgodat egy örömházba. Meggyilkoltad a bátyádat, hogy tied legyen apád öröksége. Halottakat raboltál ki.
Elhallgatott. Nézte a tükörképeit. Azok vádlón néztek vissza rá.
– Tudod, mi az ítélet!
Az Ezredes az asztalhoz lépett, felvette a kovás pisztolyt, a halántékához emelte és lőtt. Esés közben felborította az asztalt, a dobozka az asztal alá került. És miközben az asztal is felborult, összetörte azt a három hordó sört, amit korábban loptak.
A mécsestől viszont lángra lobbant az egész öreg viskó.
Másnap az arra járók halk nyögéseket hallottak. A füstölgő romok alól egy véres homlokú suhancot húztak ki. Semmire nem emlékezett, és egész idő alatt templomba akart menni. Áradt belőle a sörszag.
A kiérkező pandúrok felmérték a helyzetet. Észrevették, hogy néhány donga a söröshordóból még szinte érintetlen.
– Őrmester úr! Miért nem égett halálra ez a szerencsétlen?
– Na! Jöjjön, fiam! – és odaléptek a fiúhoz.
– Milyen szagot érez?
– Sör és füst.
– Fogja meg a fiú ruháját!
– Csurom nedves – szólt csodálkozva.
– Mit lát amott a romok között?
– Söröshordó dongáknak látszanak. És nem égtek meg.
– Na! Fiam, most rakja össze!
A pandúr törte a fejét, aztán látszott, hogy világosság gyúlik a fejében.
– Értem már, őrmester úr! – szólalt meg áhítatos hangon.
A kis dobozkát az előbbi pandúr találta meg. Így szólt a feletteséhez:
– Őrmester úr! Ez nem a megboldogult békebíró úr, Isten nyugosztalja szegényt, asztalán volt?
