Szavak, amiket suttog a szél

Fantasy / Novellák (1362 katt) Craz
  2012.02.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/2 számában.

A Látószikla szélén álltam, az elém táruló frissenzöld panorámát csodálva. Az a pár keleten-lógó-orrú felhő csak jobban kihangsúlyozta az éledő lombok napfényben fürdőző látványát. Balra a hegyek lábánál – olyan hatórányi járóföldre – idelátszódott a város, de csak a főbb jellegzetességeit lehetett felismerni. Lent a Sebesvíz völgye kanyargott lustán az alföld és a házak felé, az egyre csendesülő folyócskát követve. Átellenben a régi törpebánya sziklafala szürkéllett, jobb felé pedig az egyre magasodó hegyek sorakoztak.

A szél újra feltámadt, felém sodorva a furcsa dallamú szavakat, melyek egyik ismert nyelvre sem hasonlítottak. Egy varázsló barátom szerint angyalok beszéde – de hát angyalok nem léteznek.

– A szél suttogását hallgatod? – Sárkányszikla settenkedett ki mögém a tisztásra, már amennyire egy törpe érti ezt a mesterséget. Kezében két jókora ivóalkalmatosságot tartott, az egyiket felém nyújtva.
– Vajon mit mondhatnak? – vettem el a borral teli faragott kupát.
– Nagyfülű Balambér szerint útmutatást adtak. Fejébe vette ugyanis, hogy a szavak egy titkos rejtjellel megfejthetőek, és ki is dolgozott rá egy saját szisztémát. Úgy gondolta, hogy a hangok elárulják neki a kincshez vezető utat.
– Mégis hogyan? – kortyoltam bele a kellemesen fanyar italba a törpe felé fordulva.
– Azt senkinek nem árulta el, de egy térképet is rajzolt hozzá. Az egyik meleg nyári napon egy ásóval elindult megkeresni.
– És megtalálta a kincset?
– Nem igazán. Beesett egy víznyelőbe, innen tíz percre.
– Te most a Hős Balambér barlangról beszélsz, ott a fenyves mellett?
– Most már úgy nevezik. Na ja, törött lábakkal nem tudott kimászni. Én találtam rá harmincöt évvel ezelőtt. Az egyedi vonalvezetésű csatabuzogányáról könnyű volt azonosítani a tetemet.

Elgondolkozva kortyolgattuk italunkat, a messzeséget bámulva.

– Még hat óra éjfélig, és megkezdődik az újabb esztendő. Tudod, hogy messze fent északon a réti barbárok nem is holnaptól számítják az új évet?
– Biztos agyukra ment az ottani fagyos időjárás – vigyorgott a törpe kicsit hátradőlve, hogy az utolsó cseppek se vesszenek kárba az italból.
– Ők a leghidegebb téli napokban tartják az ünnepet, amikor a nappalok újra hosszabbodni kezdenek.
– Barbár barbár népség – legyintett Sárkányszikla mosolyogva. – A napforduló estéjén még élőáldozatot is bemutatnak istenüknek. És te teszel valamiféle újévi fogadalmat? – váltott témát hirtelen.
– Nem szokásom. Miért te igen?
– Aha, megint megfogadom, hogy jövőre nem iszom manópálinkát.
– Megint? Miért, eddig hányszor fogadtad meg?
– Körülbelül?
– Körülbelül.
– Hatvannégyszer.
– És hányszor tartottad be?
– Hát egy alkalommal majdnem.
– Akkor meg mire jó?
– Legyen mit megszegni! – vigyorgott talajmenti barátom, majd ki tudja honnan, elővarázsolt egy teli palackot.
– Az meg micsoda? – próbáltam meglesni oldalán a feliratot.
– Ez kérlek igazi ünnepi itóka. Késői szüretelésű sárgamuskotály.
– Mi az hogy késői, késő ősszel szüretelik?
– Dehogy. Kizárólag napnyugtakor. Az így szedett szőlő mustjának különleges zamatot ad a mágikus időpont. De ha megkóstolod, érteni fogod, mire gondolok.

Nem sokkal később már értettem.

– Lassan elkészül az ünnepi sült őzgida – biccentett a nem messze felszálló füst felé Sárkányszikla, ami a vadászház felől kanyargott. – Ideje visszamenni a többiekhez.
– Csak nem megéheztél, törpe barátom?
– Csak de. Ez az egyik kedvenc csemegém.
– És hányat ettél már?
– Körülbelül?
– Körülbelül.
– Ó, nem számoltam – somolygott.
– Ismered azt a dalt, hogy "Gondüző borocska mellett vígan illan életem, gondüző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem?"

A minap hallottam egy felkapott bárdtól a Nyakonöntött Próbagoblinban. A koncert után még gratuláltam is neki, bár nem a szívem csücske a fickó. Egyszer régebben azon kötözködött, hogy a dalait más ne énekelje, mert azok az ő „szellemi tulajdona”. Mondtam is neki akkor, hogy szerintem egyáltalán nem szellemes az a pár sor, és ötven, vagy hetven év múlva már a kutya se fog emlékezni rá. Bár ezt csak bosszantásul közöltem vele, mert igenis tetszett a dal. Csak azt az idétlen tralalla-tralallát kéne kihúzni belőle.

– "És mit ámultok? ha mondom, hogy csak a bor istene, akit én imádok, aki e kebelnek mindene" – csatlakozott kedvenc törpém, majd elindultunk a kis ösvényen. Ahonnan egyre halkulva hallatszott, a duett:

"Bor taníta húrjaimra csalni nyájas éneket; bor taníta elfeledni, csalfa lyányok, titeket."

Ott messze, ahonnan a szél fúj, a zöldszemű angyal befejezte a mesét, becsukta a könyvet, és leoltotta a villanyt. A kisangyal már aludt. Zöldellő tavaszi erdőkről álmodott.

Előző oldal Craz
Vélemények a műről (eddig 2 db)