Naplóbejegyzések II.

Szépirodalom / Novellák (1399 katt) Amaranth
  2012.02.07.

Kedves Naplóm!

Hamarabb írok, mintsem terveztem volna. Az ok nagyon prózai: tegnap délután sikerült kibőgnöm magam. Szokás szerint anyával vesztem össze. Illetve nem is veszekedés volt ez tulajdonképpen, hanem megint az a tudat alatt lévő „Ha nem teszed azt, amit én mondok, nem foglak szeretni” játék. Mármint ha én nem teszem azt, ami szerinte jó. Most a hastánc volt terítéken.

Amióta az eszemet tudom, mindig valamilyen „művészi tevékenységgel” szerettem volna foglalkozni. Óvodában sokat rajzoltam, de anyám szerint csúnyák voltak a rajzaim, ezért abbahagytam. Majd jött az ének – azt engedte, mivel szép hangom volt és sokszor léptem fel szólóban. Imponált neki a sikerem. Azt én hagytam abba – ezzel eddigi huszonöt évem legostobább döntését hozva meg. Majd tini koromban jött az írás. Ez is persze „hülyeség” volt, de hála, apa mellém állt, így kitartottam mellette és ez a szenvedélyem többé-kevésbé a mai napig megmaradt.

Mostanában újra kezdtem rajzolni, színezni, festeni. Miért? Mert megnyugtat. És mert szeretem. Ahogyan írni is. A hastánc pedig közel öt éve álmom. Remélem, megvalósíthatom. Egyszerűen nem értem, miért nem jó az, amit én csinálok? Miért mindig „hülyeség”?! Különben is: mi a „normális”?! Nem értem a felnőtteket. Komolyan nem. Fel-Nőtt: csak azt nem értem, mihez kellene felnőni...

Szép a magyar nyelv. Szeretem. Olyan változatos, könnyed, humoros és rendkívül képi, kifejező. Érdekes, amikor elképzelem magam a távoli jövőben, akkor - ha nem tanár - művész vagyok. Író vagy énekes, vagy festő, vagy egyszerre mind. Még akkor is, ha úgy érzem, egyikhez sincs igazán tehetséges. Mégis: hiába próbálom magam másként elképzelni, nem megy. Legbelül úgy érzem, ezek a valós képek, ezzé kell lennem. Mármint művésszé. Minden más csak hazugság. De manapság ebből „nem lehet megélni”. Nem mintha másból lehetne. Mindegy.

A tegnapi jó lecke volt, mert rávilágított arra, mennyire függök még anyámtól. Mennyire fontos, hogy elismerjen, szeressen. Annyira szeretném, ha egyszer őszintén azt mondaná: ”Büszke vagyok rád.” De ne akkor, amikor azt teszem, amit ő akar. Hanem amikor önmagam vagyok. Hosszú út áll még előttem…

Éppen ezért most megyek Sailor Moon-t nézni. A kedvenc meséim egyike, szuper csajokról szól, akik mernek önmaguk lenni és közben számtalanszor megmentik a világot. Anyám ezen is ki van akadva – hogy még mindig mesézek. De nem érdekel. A mesevilág számomra sokkal valósabb, mint az az ostoba, véres és kegyetlen felnőtt valóság, amiben ő él.

Előző oldal Amaranth
Vélemények a műről (eddig 10 db)