Fohász a teremtés hajnalán
Térdre rogyva, lehajtott fejjel mormogom fohászomat,
Teremtő Istenem, hozzád intézem szavaimat.
A teremtés pillanatában a káoszból rend,
A féktelen csillagzajból zúgó morajlás lett.
Milliárdnyi csillaggyermek intésedre várva,
Belépett a létezés örök körforgásába.
Azóta is magányosan róják útjukat,
Körülveszi őket a sötétség és az isteni tudat.
A Nap, a Hold, a csillagok körbe-körbe járnak,
Mint szorgalmas tanítványok,
Behódolnak az isteni szabálynak.
Ebbe a világba apró magvakat hintettél,
Amiknek csodálatos életet ígértél.
Te, aki csillagporból gyúrtál minket,
És sajátodból adtál nekünk lelket,
Óvó tekinteted vigyáz és elkísér,
Még akkor is, ha bűneink szennye elér.
Összevont szemöldökkel, csendesen szemléled teremtményeid harcát,
Melyet önnön gyarló, gyilkos szándékuk hat át.
Rosszallóan csóválod fejed,
Hiszen nem ezért adtad számunkra az életet,
Te a teremtés, alkotás művészetét tetted le kezünkbe,
De mi mégis inkább bezárkózunk a magunk által teremtett börtönbe.
Segítő kezedet újra és újra felénk nyújtod,
Átokkal szeretett gyermekeidet sohasem sújtod.
Mi mégis ostoba módon minduntalan ellened fordulunk,
A szabályokat, törvényeket felrúgva a vesztünkbe rohanunk.
Te azonban nem hagyod gyermekeid a halálba sodródni,
Hiszen Te sohasem fogsz kudarcot vallani.
Felemeled majd újból teremtő kezedet,
És meghátrál tőle minden rettenet.
Ezért fohászkodom hát hozzád ily buzgón,
Lásd meg bennünk újra a mélyen megbúvó, rejtett jót.
A jót, melyet Te plántál belénk teremtésünk hajnalán,
Ébreszd fel a szívünk mélyén szunnyadó szikrát,
Hadd köszöntsük megtisztulva az emberiség tavaszát.
