Életkezdetek
– Ez kognitív disszonancia!
– Ja. De mégis!
– Mégis?!
– Igen, mert minden más csak kifogás.
– Az?
– Az!
– Miért? Te nem?
– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű! Pont neked nem kéne magyaráznod!
– Jó.
– Mégis hogyan gondoltad ezt? Ki lesz akkora balek, hogy ebbe belemegy?!
– Miből gondolod, hogy én bárkit is rá akarok venni bármire?
– Egyértelmű!
– Neked.
– Nekem, meg másnak is! Ez így nem fog menni! Remélem, megérted.
– Rendben.
– Akkor mégse vágsz bele? Mégse állsz neki?
– De, nekiállok.
– Nem értelek, az előbb azt mondtad, nem csinálod!
– Nem, én azt mondtam, megértelek. Neked nem kell engem utánozni! Maradj, ha akarsz.
– Te mégis ennek ellenére belevágsz?!
– Bele.
– Miért? Mikor te is pontosan tudod, hogy ez veszélyes?
– Mert ez az élet rendje! Egyszerűen csak bele kell ugrani a sűrűjébe és majd elválik, mi lesz.
– Ez őrültség.
– Az. Ám de másoknak már sikerült. Nekünk miért ne menne?
– Már megmondtam, rám ne számíts!
– Jó.
– Mi az, hogy jó?!
– Te maradj a családi fészekben, mamahotelezés csak, én meg belevetem magam az életbe.
– Ne csináld! Fogalmad sincs, milyen veszélyes!
– De, van. Viszont, ha soha semmit se próbálsz ki, sehová se jutsz. Amúgy meg nem arról szól a diskurzus, hogy te nem akarsz egyedül maradni?
– Ez öngyilkosság!
– Nem, az öngyilkosság az az, ha feladod, még mielőtt belekezdtél volna.
– Most ezt miért mondod nekem?
– Mert így van. Van mit enned, van hol élned, mindened megvan. A félelmeid és a kényelmed miatt nem akarsz változtatni! Status quo párti vagy. Ha ez így marad, akkor nem csak, hogy nem tudsz fejlődni, de ez a biztos és igen lassú halál receptje is.
– Akkor is! Ez nagyon drasztikus. Tényleg azt várod tőlem, vessem le magam a magasból? A biztos halálba?!
– Nem várok tőled semmit sem. Maradj, ha akarsz. Amúgy meg nem levetem magam a magasból, hanem felemelkedem. Új távlatokból fogom szemlélni a világot, ami kitárulkozik előttem és még több lehetőséget ad. Csak élni kell vele!
– Ez akkor se normális dolog, amire készülsz!
– Tévedsz! Ez az élet rendje. Ha maradsz, az a biztos halál.
– Félek.
– Én is.
– Akkor?
– Én belevágok.
– Biztos vagy benne?!
– Már eldöntöttem. Csak miattad maradtam még.
– Miért?
– Mert a testvérem vagy.
– Akkor?
– Akkor én belevágok. Ha jössz, jössz! Ha nem, nem!
– Ha fekete macskát látsz, békává fogsz változni! – kacagott fel az.
– Na persze! Ne légy már annyira babonás!
A kis falusi ház kapujában már jó fél órája abbamaradt a két testvér beszélgetése, az egyik kezében bőrönd, indulásra készen. Most mégis a villanyoszlop tetejét figyelték, azon a két kelepelő gólyát hallgatták mindketten, meg nem szólalva. Azok azóta kelepelnek, hogy ők megálltak a kapuban. Időnként ki-kitárva szárnyaikat, mintha csak beszélgetnének. Az egyik abbahagyja, a másik folytatja. Mintha csak valami igen fontos témát vitatnának meg! Majd hirtelen a két már-már felnőttnek számító fióka közül az egyik nem csak kitárta szárnyait jobban, mint eddig, megsuhogtatva azt egy pillanatra elemelkedett, majd a következő pillanatban levetette magát a családi fészekből a mélybe! Az az egy, mely ott maradt, most szomorúan nézett maga elé.
A két testvér összenézett. Odafent végleg abbamaradt a kelepelés. Vágyakozva nézett a távolba az ott maradt a légben sikló testvére után.
– Hát kirepült végre!
– Ki.
– Ideje volt már.
– Ideje.
– Én is megyek.
– Biztos vagy benne?
– Biztos. Te nem jössz? Kerítek neked is helyet.
– Miért tennéd?
– Mert az öcsém vagy, és mert ki kell menni a nagyvilágba.
– Ez őrültségnek hangzik!
– Az. De el kell hagynunk a kényelmes családi fészket!
– Nekem még korai.
– Mitől félsz? Nem végleg megyünk el, csak világot látunk.
– Nem félek!
– Oh dehogynem! És kényelmes is vagy! Fogd már fel végre, ha nem mersz, nem is nyersz!
– De okos vagy, bátyám! Mennyivel is vagy idősebb? Nyolc perccel?
– Annyival bátrabb is vagyok. Gyere velem és segítek, nem maradsz egyedül a világ ellen.
Sándor addig kint maradt, míg bátyja távolodó sziluettjét el nem lepte a távol, majd felnézett az gólyafészekre. Az egyedül maradt gólya azóta sem kelepelt egyet se, hogy bátyja, aki csupán percekkel előbb kelt ki a tojásból, kirepült. Sándor szomorúan nézett fel hozzá, mikor bátyja végleg eltűnt a távolba.
– Te is félsz belevágni? Igaz-e?
Akkor a kitárta szárnyait, csapkodni kezdett, suhogtatni tollait, majd egy pillanatra felemelkedett és levetette magát a mélybe.
Vége…
