A kert
Károly és Márti Budapesten élnek egy meglehetősen nagy lakásban a belvárosban, amit még a nagyszülők vettek neki pár éve, mikor összeházasodtak. Jól ment nekik a szekér, hisz mindketten dolgoztak, és még nem volt gyermekük. Márti nagy családot akart, Károly szerint nem kell elsietni.
A tavasz első sugarai megtörték a telet, és Márti rávette Károlyt egy hétvégi telek vásárlására a várostól alig fél órányira vonattal. Károly belement, nem is gondolva, ez volt az első lépés a család családdá válásában. Volt rajta egy kis présház egy hozzá tartozó picike szobával és egy nyári konyhával, egy majd fél hektárnyi területen. Se víz, se áram, se semmi. Csak egy kerekes kút. A kerítés, a kis présház és a terület is romokban. Ezután minden pénteken ide járta ki, és innen mentek haza vasárnap este. Alig egy év múlva szépen felújítgatták, kicsinosították. Lett áram, lett víz is. A következő tavasszal a kert is régi fényében ragyogott. Itt fogant Pistike, aki új lendületet adott a kis család életének.
Mind a család, mind a kert épült, szépült és bővült. Hamarosan gyümölcsfákat, málnásokat, epreseket telepítettek. A következő tavasszal már hárman tettek, vettek itt. A szülés nem volt egyszerű, és Márti sajnos nem vállalhatott több gyermeket, hiába szeretett volna nagy családot. El kellett fogadniuk ezt a tényt, ám de ez nem zavarhatta meg boldog életüket. Hétfőtől péntekig a városban léteztek, dolgoztak, amúgy minden hétvégén, ünnepnapokon már itt éltek kora tavasztól karácsonyig. Pistike itt töltötte gyermekkorát, itt lett hét, nyolc, majd kilenc éves is. Akkor ismerkedett meg a hatéves Irénkével, aki a szegénysoron élt roma nagymamájával.
Telt, rohant az idő. A két gyermek kamaszkorba lépett és egymásba is szerettek, ahogy kellett. Ám de a sors másképpen rendelte, és útjaik idővel elváltak. Tizennégy év telt el. Károly és Márti már a kertben éltek. A városi lakást fiuk, Pisti és felesége, két tizenéves unokájuk használta, addig a bizonyos péntekig! Hiába várták ebédre őket, mint ahogyan az tették minden hétvégén, aznap nem ők jöttek, hanem két rendőr. Igen, ők többet már nem jöhettek! Soha többé. A temetés szép volt, és szívbe markoló. Két mahagóni fekete koporsót és két hófehéret eresztettek alá.
Károly és Márti feketébe öltözve a kertbe mentek haza. A belvárosi lakást kiadták. Eldöntve, soha többé oda már nem mennek vissza. Így is éppen elég fájdalmas volt a gyerekek holmiját összepakolni. Eljött a következő péntek este, majd a következő, és így teltek a hetek. Mikor is, egy tizenegy év körüli kislány sétált be a kertbe. Vonásai rendkívül ismerősek voltak Mártinak. A gyermek köszönt neki, majd egyenesen a kerekes kúthoz ment és a peremén keresztül lenézett.
– Szia Márti néni! Hű! Ez tényleg nagyon mély és félelmetes.
– Szia Kincsem! Hát te kinek a lánya vagy? És honnét tudod a nevemet? Még sohasem láttalak errefelé!
– Anyukám lánya vagyok, és azért tudom Márti néni nevét, mert anya nagyon sokat mesél erről a csoda kertről. A nevem Rozália. Kalányos Rozália.
– Anyukád?! Ki az anyukád?
– Kalányos Irén.
– Hát az apukád? – kapott döbbenten szívéhez Márta. – Mi a neve édesapádnak?
– Nem tudom, mert nekem nincsen apukám. Anya azt mondta, az igaz szerelem nem kérdez, és ezért ő sem kérdezte meg.
– Károly! – kiáltott be Márti férjéért. – Gyere ki, kérlek! Vendégünk van. Mit is mondtál kedvesem, hány éves vagy?
– Nem mondtam. Tizenegy éves vagyok. Anya azt mondta, nem vagyok már gyerek, és vigyáznom kell magamra, amíg ő dolgozik. Most költöztünk haza, a dédimama régi viskójába. Az nem olyan szép, mint ez a csodakert. Anyának igaza volt – csacsogott tovább a kislány. – Ez tényleg csodálatos.
Károly kilépett a nyári konyhából, ahol eddig ténykedett, és a döbbenettől földbe gyökerezett a lába. Mintha csak Irénkét látta volna fiatalon, fia egykori első szerelmét.
Este megbeszélték az öregek a dolgot. Semmiképpen nem lehetséges az, amire Márti gondolt az első pillanatban. Hiszen az időpontok nem stimmelnek, nem lehet ez a kislány az unokájuk. Sőt, elhunyt fiuk egyetlen vonása sem volt benne. Csak az anyjára hasonlított, ám de arra nagyon.
– De hátha mégis! – erősködött Márti.
– Nem. Akkor már nem voltak együtt a gyermekek, és akkor már jegyben voltak a fiatalok. Amúgy meg, én úgy tudom, pont azért mentek szét, mert Irénke másba habarodott bele.
– Na de mégis, Károly! Akkor miért mesélt volna ennyit rólunk neki az édesanyja?
– Jó. Holnap lemegyek a cigánysorra a Rozi mama kunyhójához és rákérdek. Amúgy meg nem hasonlít a fiunkra és a bőre is egész kreol neki. Irénke meg fehér volt, mint a hó. Hát nem emlékszel? Ne ringasd magad álmokba, kérlek, mert nem lesz jó vége.
– Én azért cseppet se bánnám, ha kiderülne egy titok, ami érint minket is!
Károly másnap meg is kereste Irénkét, aki nagyon örült neki. Ám de nem azokat a híreket kapta tőle, amikre Károly neje, Márti várt. A kislány nem elhunyt fiuk leánya. S bár borzalmas körülmények közt éltek, és Irénke sem volt már az az energikus kislány, akit évtizedekkel ezelőtt megismertek, Károly mégis meghívta magukhoz a régi idők emlékére. Teltek az évek, és egyik nap Márti nem tudott felkelni, agyvérzést kapott. Folyamatos ápolásra szorult, így Károly a kertet elhagyni nem nagyon tudta. Rozikát se látta már két éve, mert máshol kapott édesanyja munkát, és elköltöztek a düledező és kicsi vályogviskóból.
Egy őszi napon temette el párját Károly. Kora november volt, a nap éppen csak elérte a látóhatárt, és ő tűzifát hasogatott, készülve a télre, mikor váratlan vendége érkezett. A kicsinek már nem nevezhető Rozika állított be hozzá váratlanul. Ruhája nem egyszerűen koszos, hanem mocskos és itt-ott elszakadva, elkopva. Károly azonnal ráismert, és meglepetésében elejtette a fejszét.
– Jesszusom, lányom! Hát veled mi történt? – lépett oda hozzá és ölelte át azonnal. Öreg szemei könnyekkel teltek meg, nagyon örült Rozikának.
– Anyu, anyu… – sírta el magát a már mostanra tizenhét éves kislány. – Anyu elment…
– Mikor?! – döbbent meg Károly.
– Hat hete… – vállai rázkódtak a sírástól. Most végre lehetett gyenge ismét.
– Miért nem értesítettél, Lányom!
– Próbáltam, de az albérletből kirakott a tulaj azonnal és mindenünk ott maradt. Majd elindultam ide gyalog… – Szipogássá enyhült sírása. – Anyu azt mondta még a halála előtt, hagyott nekem itt valamit és mindenképpen el kell jönnöm érte.
Károly pontosan tudta, miről volt szó, és azt is, hol van, amiről Rozika beszél.
– Gyalog?! Kétszázötven kilométert gyalog?! Ej-ej te lány! – majd bólintott és rá nézve így folytatta. – Így van, lányom, hagyott nálunk egy levelet neked, ha vele történne valami. Valahol ott van megboldogult Mártikám dolgai közt. Most gyere, szépen rendbe rakod magad, kerítünk Márti régi ruháiból valamit neked, és holnap szépen együtt megkeressük. Jó?
– Márti néni is elment?!
– Igen, lányom, már úgy egy éve.
Rozika megfürödve és tiszta ruhába szinte azonnal elaludt, mikor Károly betakarta őt a frissen vetett ágyba. Majd rögtön elkezdte megkeresni Rozika édes anyukájának levelét, amit lányának címzett még akkor, mikor anno elment, és rákérdezett konkrétan, ki is Rozika apja. Majd miután megbizonyosodott róla, hogy kis védence alszik, mint a tej, munkához látott. Megsárgult, öreg levélpapírokra kezdett gyöngybetűkkel írni. Három levelet írt. Egyet Rozikának édesanyja nevében. Egyet szintén Irénke nevében, és az ő kézírásával Mártinak és Károlynak. A harmadikat meg Rozikának, ahol bevall neki egy hazugságot, amit készül elkövetni, és ami mellé mellékelte édesanyja, Irénke valódi levelét. Ez utóbbi mellé írt egy végrendeletet, amiben ő minden ingó és ingóságát Kalányos Rozáliára hagyja, mint egyetlen és kizárólagos örökösére. Ez utóbbit a közjegyzőhöz szándékozik leadni a legnagyobb titokban. Másnap a két elsőnek megírt levelet az asztalra téve várta, hogy a lány felébredjen. Egész éjjel nem tudott aludni. Reméli, Márti megbocsájtja neki ezt a kegyes, mégis oly kegyetlen hazugságot.
– Jó reggelt, lányom! – köszöntötte Károly késő reggel mosolyogva az éppen felébredő Rozikát.
– Jó reggelt, Károly bácsi! Csak nem megtalálta?!
– De igen, és nem is egyet, hanem két levelet. Téged vártalak vele.
Rozika izgatottan pattant ki az ágyból, és óvatosan a kezébe vette édes anyukája számára címzett, és az idők folyamán kissé megsárgult levelét. Nem is sejtve, az bizony nem eredeti, azt Károly írta az éjjel.
– Szabad kibontani?
– Persze, lányom, hiszen te kaptad.
Megdöbbenve olvasta, és nézett arra a fényképre, amin megboldogult édes anyukája és Károly szerelmesen ölelkeznek. Olvasta azt, amit valahol mélyen, még gyermekként remélt is. Miszerint az ő eltitkolt édesapja, Károly fia, Pisti. Akit azért hagyott el, mert akkor már felesége volt neki, mikor állapotos lett Rozikával. Majd Károly átadta neki Mártinak írt levelét, ahol leírta édesanyja, hogy nem akart belerondítani egy család életébe, ahol már vannak gyermekek is és ezért ment el. A cigányok közt nem volt maradása, mert ahhoz túl magyar volt lánya. A magyarok közt meg kinézték, mert ahhoz túl cigány volt. Így aztán, ahogy lehetőséget és munkahelyet kapott, elment egy másik városba és új életet kezdett. És arra kérte Mártit, sohase mondja el ezt se Károlynak, se Pistinek! Hogy ez hazugság volt?! Igen az, kegyes hazugság, ám de hihető! És minden bizonyíték ezt alá is támasztotta. Erre különösen odafigyelt Károly, aki úgy tett, mint aki először olvassa ezt a levelet.
– Akkor én...? – nézett Rozália döbbenten Károlyra.
– Igen, akkor te az unokám vagy… – helyeselt az nagy bőszen, imádkozva megbocsájtásért, mert hazudott.
Repültek az évek, és Rozália, a félig cigány, félig magyar lányból érett nő lett, mikor lediplomázott. Károly mindennek utánajárt, és mindent lepapírozva hivatalossá tette a rokoni szálaikat, nevére vette Rozikát elhunyt fia által. Évek múlva a kis Rozikából diplomás tanár lett, mint anno egykoron nagyapjából, Károlyból. Hamarosan szerelembe esett, eljegyezték, és egy derék, dolgos ember került mellé. A kert még mindig ugyanúgy virágzott, csak most több élet költözött bele. A fiatalok kis házat építettek rá az egykori présház helyére. Hamarosan megérkezett az első, majd a második unoka. Károly hetvennyolc évesen tért jobb létre. Mindent a fiatalokra hagyva távozott el az élők sorából. A közjegyzőnél, mikor felolvasták a végrendeletét, Rozália emlékeibe révedve, szinte oda sem figyelt, hiszen Károly ezerszer is átbeszélte már vele végrendeletét, mikor a közjegyző egy igen megsárgult és vaskos borítékot vett elő. Ebben volt édes anyukája eredeti levele is és Károly őszinte vallomása kegyes hazugságáról.
– Végezetül ezt a levelet önnek kell átadnom, kedves.
Rozália nem bontotta ki a borítékot, hanem hazavitte, és a kert legszebb részén, a kerekes kút mellett, amibe egykoron ő belecsodálkozott, ott olvasta el férjével. Károly bevallotta neki a hazugságát. Azt, hogy tudták, ki az igazi apja, és az bizony nem Pisti. Édes anyukája leveléből azt is pontosan megtudta, ki az az ember, és azt is, Rozália részéről egyáltalán nem volt az az eset önkéntes, amikor leánya megfogant. Egy igen tehetős helyi család egyetlen fia, egy elkényeztetett aranyifjú tett rajta erőszakot, és ebből született meg ő. Rozália, a félig cigány, félig magyar leány. Aki se ide, se oda nem tartozhatott. Irénke ezért nem árulta el, ki az édesapja, mert védte lányát azoktól a lelketlen emberektől, és mert a valódi nagyapja és nagyanyja megfenyegette Rozika édes anyukáját. Ha sokat ugrál, vagy feszegeti ezt a dolgot, akkor elvitetik tőle kislányát. A sors egyébként megbüntette az erőszaktevőt, mert egy általa kezdeményezett verekedésben megkéselték és sterillé tették. Rozália könnyezve olvasta újra Károly neki írt levelét, amiben bocsánatot kér tőle utólag is, és amiben élete legjobb döntésének nevezte, hogy megírta a hamis leveleket és magához vette azt a kislányt, aki senkinek sem kellett.
– Most mit fogsz tenni? – kérdezett rá Rozália férje.
– Semmit sem. Az én nagyapám az az ember, aki tíz körmével tartott, mikor senkinek sem kellettem!
– Nem akarod a valódi apád megkeresni?
– Nem! Tudták, hogy létezem! Megvolt minden eszközük ahhoz, hogy megkeressenek, megtaláljanak. Nekem ez a Kert az otthonom! Itt értem haza és itt nőttem fel. Itt vártak valóban és önzetlenül minden pillanatban, és itt kaptam segítséget, mikor szükségem volt rá. A valódi apám azt sem érdemli meg, hogy akár csak köszönjek is nekik. Nekünk ez a Kert az igazi otthonunk. Nekem már vannak nagyszüleim és apám is.
Vége…
