Hidak
Éjfél körül történt! A ködös, őszi éjszakában egy dülöngélve közlekedő ember körvonalai rajzolódtak ki a budapesti város elnémulni képtelen zsongásában. A Petőfi híd déli részén. Ott, ahol kerékpárral tilos közlekedni. Valami múltszázadbéli, de lehet, még annál is öregebb keménykalapot viselt, és egy hajlékony bambusz sétapálcát lóbált a kezében. Orsi első gondolata a fekete fehér Charles Chaplin filmek ikonikus alakja volt. Erőteljesen megkapaszkodott a híd korlátjában, felkészülve bármire is. Bár várta, a jelenésnek nem volt Hitler bajusza. Mikor odaért a közelébe, az alkarjára akasztotta hajlékony bambusz sétapálcáját. Összezárt lábakkal, szálegyenesen megállt, majd megemelve kalapját mélyen meghajolt előtte és mesélni kezdet anélkül, hogy engedélyt kért volna rá.
– Roland a becsületes nevem és hajléktalan vagyok. Nincstelennek semmiképpen sem mondhatnának, mert ez nem igaz. Nekem valami olyanom van, ami manapság igen nagy kincs, és nem sokan mondhatják el magukról, hogy birtokolják ezt. Saját életem. Egykoron gyártulajdonos voltam. Tehetős és igen gazdag emberként tartottak számon. Akkor mégsem volt semmim sem. Társadalmi helyzetem kiemelkedő volt és vagyonom is akkora, amire embernek már semmi szüksége sem volt. Minderről önként mondottam le egykoron.
– Ki maga és mit akar?!
– Ahogyan mondottam már, Roland a becsületes nevem. Legalábbis így emlékszem rá. Jó anyám ezzel a névvel indított el e világba küzdelmes életemet.
– Mit akar tőlem?!
– Ohó! Hogy én? Nem. Én, semmit sem! – rázta az a fejét, hogy libegett rajta az ódon keménykalap. – Én nem akarok kiskegyedtől semmit sem.
– Ne jöjjön közelebb!
– Miért?
– Mert leugrom!
– Az mennyiben befolyásolja kiskegyed döntését, hogy a víz meglehetősen, brrr! Hideg. Amúgy meg aztán, kérem alássan, tessék csak ugrani nyugodtan. Ne is tessék zavartatni maga magát semmiképpen sem eme tevékenységében. Elvégre köztisztviselőkre mindig szükség van odaát.
– Megölöm magam!
– Nem hinném, hogy ebben kiskegyedet befolyásolnom kellene. Hát hajrá, majd keresek mást, akinek átadhatom az ajándékaimat. Tessen csak ugrani, kérem! Elvégre már a korlát külső részén tetszik lenni, csak el kell engednie azt.
– Maga őrült!
– Én nem gondolnám, kérem alássan, hogy én lennék az, aminek említeni tetszik. Elvégre, nem én akarok a Dunába ugrani október vége felé. Ohó! Még a gondolattól is kiráz a hideg! Brrr! – Rázkódott össze a keménykalapos idegen. – Hideg, örvénylik, ráadásul ott fent tisztítatlanul engedik bele a város szennyét is! – mutatott a folyón felfelé egy ipari komplexum szerűségre. – Csak gondoljon bele, kedves! Én lehúzom a vécét, azt ide ürítik, kiskegyed meg lenyeli! Fúj! Nagyon kellemetlen dolog ez, kérem!
– Tisztítva engedik a Dunába a szennyvizet.
– Úgy kéne, úgy kéne! De sajnos csak akkor van így, mikor ellenőrzést kapnak. Illetve előtte egy héttel. Nekem elhiheti, kedves, hiszen nyolcszáz éve járom az utam itt ezeken a hidakon – mutatott körbe a fekete fehérben parolázó, karikatúra kinézetű alak.
– Ez a híd, nem is áll nyolcszáz éve! Sőt, itt egyetlen híd sem áll nyolcszáz éve.
– Igaz, igaz. Nagyon igaz, ám de ez nem akadály, kérem szépen alássan. Mint mondottam, birtoklom néhány igen kivételes adományt, amit most szívesen átruháznék önre, kedvesem.
– Rám?! – Orsi szemöldöke meglepetten emelkedett fel.
– Van itt más is rajtunk kívül, kérem? – Nézett körbe teátrálisan a keménykalapos úr. – Csak ön és én vagyunk a hídon, kezit csókolom.
– Miért én?
– Mert úgy tűnik, ön éppen ráér.
– Nem érek rá! Éppen le akarok ugrani a hídról.
– Ha le akarna, már leugrott volna, kedvesem. Amúgy meg ezen állítása is engem igazol. Ön éppen ráér.
– Miért akar nekem segíteni?
– Hogy én magának?! – nevetett fel Roland hangosan. – Valóban segíteni akarok, de nem a segítség miatt, hanem mert olybá tűnik, szüksége lesz rá az elkövetkezendő pár száz évben. Elvégre a túlvilág és a valóság közti térben köztisztviselőként robotolni az örökkévalóságig nem egy leányálom, kérem szépen alássan.
– Köztisztviselőként? Odaát? Nem értem.
– Ohó! Ezen nem is csodálkozom, kérem szépen, kedvesem. Mert nem igazán verik nagydobra, hogy az öngyilkosok életük elvesztése után az örökkévalóságban a bürokráciák útvesztőjében fognak robotolni. S mivel halottak, így nincs munkaidő vége, nincs alvás, se szünet. Csak ostoba és igen elégedetlen ügyfelek! Folyamatosan! Ennél már a pokol is jobb egy fokkal!
– Mit akar maga tőlem?!
– Már mondtam! Nem figyelt, kedvesem? Ajándékokat akarok adni önnek.
– Nekem?!
– De hát ezt is megbeszéltük már, kedvesem! Csak mi vagyunk eme kései időpontban a hídon. Igazából nem is ide indultam, hanem a Pilvax kávéház elé, hogy meghallgassam a Nemzeti dalt megint magától a mestertől! Hamarosan kezdenek! Igen, pontban nyolckor. Aztán meg szándékomban állt Árpád apánkat üdvözölni, mikor bevonul a Kárpát-medencébe. Bizony, kedvesem, már akkor is léteztek hidak! Ámbátor az is igaz, ekkorák és ilyen szépek nincsenek. Majd lesznek a jövőben. Igen, valószínűleg oda is elmegyek megint, ha nem szeretné az ajándékaimat. Igen, a Magyar Nemzeti Április Tizenkettedike híd avatására pontosan száz év múlva. Nagyon szép és egyedi alkotás! Igazán tehetséges művészek tervezték!
– Maga meg miről beszél?!
– Hidakról, kedvesem, hidakról. Maga magácska is szeretni fogja, ha elfogadja azokat, amiket magácskának szeretnék adni.
– Nem értem! Maga időutazásról beszél?!
– Idő! – kacagott fel Roland. – Az idő nem létezik, kedvesem! Csak hidak léteznek. Hidak mindenfelé, hidak a világegyetembe és vissza. A híd alkotás, a híd akarat. A híd tudás és hatalom. A híd összeköt világokat, népeket, nemzeteket, embereket és érzelmeket.
– Maga őrült!
– Nem, én Roland vagyok. Akkor?! Tetszik? Vagy nem tetszik? Mert én akkor bizony tovább is mehetek! Mindjárt kezdődik a Nemzeti dal. Ha önnek sürgős ugrani valója van, én biza nem tartom tovább fel!
– Nem értem, miről beszél! Milyen ajándékokról? Nem értem az egészet!
– Ohó, én kis botor. Olyan, de olyan szórakozott vagyok! Nos, itt ez a keménykalap! Ez a tisztánlátás keménykalapja. Viselője mindent lát, ami való. Nincs hazugság, nincs titok, nincs ármány! Ez Churchill-é volt egykoron – vette le a kalapot és tette a híd korlátjára. – Akkor itt ez a sétapálca. A bátorság sétapálcája! – akasztotta a kalap mellé. – Magáé Charles Chapliné volt! Emiatt mert olyan dolgokba belevágni, amikbe ember sohasem. Itt ez az öltönykabát! – Vette le és terítette a híd korlátjára. – Nos, ez a bölcsesség megtestesítője. Bármilyen hihetetlen, ez Szókratészé volt! Hiszi vagy sem, kedvesem, mikor felvettem, ez az én stílusomra alakult át, amúgy alapból úgy nézett ki, mintha egy elhasznált és igen megkínzott függönyt terített volna az ember a vállára – mosolyodott el Roland emlékeibe révedve. – Akkor itt van ez a cipő! Ez magáé a bolyongó zsidóé volt! Ahasvérus-nak hívta magát. Állítása szerint ő az egyik leghíresebb halhatatlan. Egy jeruzsálemi cipész volt, aki gúnyolta a keresztet hordozó Jézust és büntetésből a megváltó, aki mellékesen igen művelt is, arra ítélte, hogy soha ne haljon meg, hanem örökké vándoroljon a Földön Krisztus második eljöveteléig. Legalábbis nekem így mesélte és képzelje el, kedvesem, ezt a minőséget, ami azóta is cipő. Mutatom magácskának, nézze csak! – Bújt ki a cipőkből és fordította a talpát Orsi felé. – Látja, akkor még tudtak cipőket gyártani! – Majd hirtelen a lányra nézett, szemei kitágultak. – Ohó! Lehet, a bölcsesség kabátját kellett volna utoljára levennem!
És a cipővel a kezében porrá omlott, amit az éjjeli szellő egy pillanat alatt magával ragadott és a két cipő koppanva ért földet. Orsi nem hitt a szemének és óvatosan átmászott a híd korlátján, ezúttal belülre, véletlenül leverve a kalapot. Biztos volt benne, csak hallucinált! Lehajolt érte és felvette, majd hirtelen ötlettől vezérelve a fejére tette és viccesen és hangosan, ám de nem kiabálva a hold felé fordulva kérdezte.
– Mi az élet értelme e világon?
Akkor a levegőben lángoló betűk jelentek meg!
„Az élet értelme az, hogy tapasztaljunk, szeressünk, és a saját egyedi utunkon keresztül értelmet és értéket adjunk a létezésnek. Az élet értelme, maga az élet!”
.
Döbbenten nézett maga elé! Mozdulni sem mert, kissé megszédült és a Híd korlátjába akart megkapaszkodni, ám de a sétapálcát fogta meg véletlenül. Szinte azonnal elöntötte a bátorság, nyoma sem maradt a félelmeinek! A kabátért nyúlt és felhúzta, ami szinte azonnal átalakult, és egy rendkívül elegáns, bézsszerű, világosbarna, bokáig érő női kabát lett belőle! Gondolatok milliárdjai árasztották el elméjét! Igen, most már bizonyos volt benne, az öngyilkosság a lehető leghatékonytalanabb és az egyik legrosszabb döntés, amit csak hozhat! Hiszen annyi, de annyi lehetőség van az életben, hogy egyetlen élet nem is elég rá! Igen! A cipőre nézett és alaposan átgondolva a helyzetét belebújt, ami szinte azonnal átalakult az ő méretére az ő stílusára. Most már az egy élet probléma se létezik, ahogyan az idő sem! Akkor vette észre, hogy a kabát zsebében van valami. Belenyúlt és kivette. Egy bugyelláris volt, amiből most egy modern pénztálca lett. Igen, ez Salamon király soha ki nem ürülő tálcája. A kabátról egy monokli lógott. Érdeklődve nyúlt rá, bár már pontosan tudja, mi az. Ahogyan hozzáért, azonnal egy szemüveggé alakult és fel is helyezte azt. Ez nem más, mint a skandináv isten, Heimdall mindent látó szeme! A skandináv mitológiában ő az istenek őrzője! Ellátott a világ végére is. Olyan éles volt a látása és hallása, hogy látta a fű növekedését a földön és a gyapjú növekedését a juhokon akár egy másik földrészről is. Orsi látta a hídon lévő, a hídról az éterbe induló féregjáratokat, amik mind egy-egy időponthoz és eseményhez voltak kötve. Igen, ez határozottan jobb buli, mint az öngyilkosság és az önsajnálat! Igen, Rolandnak igaza volt! Nincs idő! Csak hidak vannak! És most, hogy belegondol, szívesen meghallgatná ő is a Nemzeti dalt magától Petőfitől! És igen, inna egy kávét a Pilvax Kávéház teraszán ücsörögve.
Vége… nem! Még csak most kezdődik. Legalábbis Orsinak.
