Az alkotás öröme
Kottát olvasni sohasem tudott. Nem tudja, mik azok a taktusok, mik a negyedek. Mi több, sohasem tanult zenélni, nem tudja, mi az a művészet. Nem érdekli a taps, mi több, zavarja, ha felcsattan. Sohasem akart híres lenni, bár az igaz, a gazdagságról gyakran álmodik. Meleg és friss ételekről, száraz bakancsról, melynek illatát a frissen kezelt bőr határozza meg, és nem a két hete ki nem mosott zokni. Igen, szinte mindig elázik, ha nedves az idő, és itt nem csak a zoknira kell gondolni. Csak a gitárjának van vízhatlan tokja, míg neki rendes kabátra sem futja. Igen, arra jobban vigyáz magánál is. Hiszen az ad neki kenyeret, bármely városba is veti a sors. Az ad neki reményt, mikor a hidegtől kék ujjai lassan felmelegednek, miközben játszik hangszerén. A tovaszálló hangjegyek, miket csak füle ismer fel, melegítik belülről, reményt adva a holnapnak. Hátizsákjában van minden, mi szükséges a léthez, bár a civilizáció kiveti magából törékeny lelkét. Ilyenkor is gitárja az, ami átlendíti a nehéz napok még nehezebb óráinak gyilkos percein.
Erőt ad neki a zene természet adta ritmikája, mikor feladná harcát, szabadságát, eltökéltségét a gondtalannak nevezett, ám de annál sokkal nehezebb élet reményében egy szebb jövőért. Egy jövőért, amit megálmodott még gyermekként, mikor utcára került, és amit oly gondossággal becsomagolva visszaad hallgatóságának játékával. Egy szál gitárral, mely megélt már jobb napokat is. Mely idestova tíz éve a társa sok jóban és még annál is több rosszban. Krisztina vele járta be a világot, mely valójában Európára korlátozódik csak. Szokásos körútján most is csak az a gitár kíséri el, az ad neki enni, ha éhes, és az vigasztalja, ha szomorú. Nyáron gazdagabb országokat látogat, többnyire gyalog, vagy bliccelve vonatokon, buszokon. Mikor megjön a hideg idő, délfelé veszi útját, nagyobb városok az úti céljai. Mondjuk, a spanyol tengerpart irányába, mert ott ilyenkor is van élet, ott ilyenkor is tud pénzt keresni játékával.
Igen, utcazenésznek is nevezték sokszor, ám de volt már boszorkány, hülye picsa, büdös ribanc, kibaszott tolvaj és szaros hajléktalan is igen gyakran. Megtanult tűrni és küzdeni. Megtanulta, hogy semmi sincs ingyen, és a segítségnyújtás egy fiatal lány irányába sokszor mást takar, sokszor rosszabb mindennél, mit ember elképzelni tud. Ezért bizalmatlan az emberekkel, és ezért nem igazán az a barátkozó típus. Van egy zsebkése is, igaz, többnyire evésre használja. Konzerv kinyitására, tűzrakáshoz és néha fenyegetésre is. Csak egyszer szúrt meg vele valakit, mikor az meglepte, és maga alá teperte őt az éjszakai menedékén. Azt nem tudja, mi lett vele, mert elmenekült onnét, csak gitárját és hátizsákját vitte magával. A szabad életnek is megvan az ára, megvannak a veszélyei. A civilizáció az egyik nagy veszélye, ami ugyanakkor enni is ad neki. Bár azt is tudja, nem minden jó a testnek, amit az ad. Egyszer engedett a csábításnak és az utca zenélésből összekalapozott pénzből bement egy gyorsétterembe és degeszre zabálta magát. Két napig rosszul volt tőle, mert nem szokta gyomra azt a fajta élelmet. Hiába hányta ki, teste lázadt ellene, mintha csak mérget evett volna. Tanult belőle.
Most is, mint tíz éve minden nap, éppen az országutat járta, egy nagyobb város felé tartva. Ott meg kell állnia egy-két hétre, mert igencsak fogyóban van már a pénze, márpedig élni kell valamiből! Haza nem mehet, mert már nem tudja, hol van az. A mélyszegénység és a kilátástalanság, az alkoholizmus, a drog és az erőszak elől menekült el. Iskolái nincsenek, csak az alap, amit kötelező volt elvégeznie. Igazából esélye sincs egy jobb életre, és ezzel ő is tisztában van. Idén huszonnégy éves és már nincsenek légvárból épített álmai. Csak álmai vannak, amit éberen él meg, és amit a zenéjével ad vissza azoknak, akik hallják játékát. Mikor jó kedve van, énekel is hozzá, és olyankor különösen jó szokott lenni a kalapban összegyűlt aprópénz. Amit aztán papírbankókba vált, és a bakancsába rejt el a kése mellé. Sajnos mostanában egyre ritkábban van jókedve, egyre ritkábban süt a nap lelkében is, nem csak odakint. Hiányzik neki a családja, ami sohasem volt neki igazán. Mégis az ember idővel csak a szépre, jóra emlékezik.
Mikor megérkezett Berlinbe, keresett egy turisták által népszerű helyet, ahol megtűrték és játszani kezdett. A napi keresetéből még egy éjszakai szálláshelyre is futotta és még maradt is belőle. Jó nap volt, igaz, jó volt a kedve és énekelt is. Harmadik napja volt már ott, és egész csinos összeg összejött, mikor is egy smaragdzöld szempárra lett figyelmes. Őt nézte, és hallgatta játékát. Spanyolul énekelt éppen, majd észrevéve a figyelmét, átváltott angolra, majd németre. A tekintett meg se rebbent, szempár csatlakozott a szempárra. Na, majd most meglepi! Németről átváltott franciára, bár a kiejtése hagyott némi kivetnivalót maga után, nem adta fel! Látta a mosolyt azokban a smaragdzöld szemekben. Igen, ő látta, hogy az észrevette, és most már csak neki játszik, bár mindenki is hallja őt. Akkor átváltott hollandra. Állta tekintetét a tekintet. És a dal, amit játszott, véget ért. Hatalmas tapsvihar volt a jutalma, csilingeltek az aprók a kitett kalapban! S bár ő már régen nem vett tudomást közönségéről, már csak a smaragdzöld szempárral foglalkozott, a közönsége újabb dalért tapsolt. Ritkán, de előfordul.
És ő játszott! Most már énekelt is. Ám de már nem a körülötte állóknak! Majd a smaragdzöld szempár elfordult és eltűnt a tömegben. Aznap igen szép summa jött össze, és másnap, majd harmadnapon is. Pedig Krisztina nem énekelt, mert nem volt ott az, akinek énekelhetett volna. A smaragdzöld szempár és annak gazdája. A negyedik napon szinte semmi sem jött össze, és úgy döntött, holnap továbbmegy. Igen, holnap délelőtt még kijön, a vasárnapok jók szoktak lenni ilyenkor, aztán továbbmegy egy másik városba. A húrok szomorkásan pendültek, nem úgy az aprópénzek. Mikor is megjelent a smaragdzöld szempár. Igen, őt kereste! Krisztina el akarta kápráztatni, el akarta mondani neki, mennyire várt rá, mennyire vágyta tekintetét. A férfi őt kereste, és mikor a két tekintett találkozott, vágyakozó szemeik felragyogtak. Akkor a gitár elhallgatott. Kicsit várt gazdája, majd belekezdett.
Rég nem használt nyelven, az anyanyelvén, melyet egykor meggyűlölt és megtagadott. Most mégis csak azzal tudta kifejezni legmélyebb érzelmeit. Érzelmeit, mit annak küldött hangjegyeken keresztül, kivel egy szót sem beszélt még. Ujjaival éppen csak érintette a húrokat, bátortalanul kezdett bele, ám de hamarosan messzire zengett a dallam, és énekével tovaszállva simogatta a nyári szellő az emberek lelkét bőrükön keresztül a szívükig hatolva. Hangzott a dal a legszebb nyelven, mit csak ismert, anyanyelvén, melyet oly annyira gyűlölt és szeretett egyszerre, hogy azt kizárólag ebben a dalban tudta csak visszaadni érzelmei rezdüléseivel, melyeket a kopott és öregecske gitár húrjai tettek hatalmas és nagy egésszé. Olyanná, mit csak maga az univerzum képes visszaadni egy bánatos, mégis reményekkel teli léleknek.
„Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom. Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom. Te engemet, én tégedet, virágom, virágom. Zöld pántlika, könnyű gúnya, virágom, virágom. Mert azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom. De a fátyol nehéz gúnya, virágom, virágom. Mert azt a bú földig húzza, virágom, virágom.”
A siker elképesztő volt, mikor befejezte. Döbbent, mindent átható csenddel lenyűgözve a hallgatóság magamagát a valósággal! Ő mégis! Ő csak a smaragdzöld szempárt figyelte. Azt a szempárt, ami most igazán le volt nyűgözve! Ami most könnyekkel telt meg, és ami most hálával és jó érzésekkel volt telítve. A férfi, aki mostanra már csak egy gyámoltalan és kissé elveszett fiú volt, eleresztette érzéseit és legördült rejtekéből egy visszatarthatatlan könnycsepp, végigszántva arcán, feltépve megsebzett lelkén egy soha teljesen beforrni nem képes sebet. Mit akkor szerzett, mikor elhagyta, el kellett hagynia szülőhazáját! A fiú elővette tálcáját és kivett belőle egy száz eurós bankjegyet, és a lány kalapjába tette, mindvégig szem a szemmel kontaktban maradva, majd megfordult és eltűnt a tömegben. A lányt körülvevő tömeg is ugyanezt tette. Volt, aki öt, volt, aki tíz eurós, volt, aki nagyobb bankjegyet a kalapba ejtve tovahaladt meghatódva. Most nem az aprópénz csengett! Krisztina, a fiú után nézett lemondóan. Mikor is észrevette, hogy az éppen a tömegbe forduló férfi kabátjából tárcája a földre hullik. Nem gondolkodott sokat! Felugrott földre terített pokrócáról és felkapva azt utána lódult, alig két három lépés alatt utolérve őt.
– Ezt elejtetted – nézett mélyen abba a smaragdzöld szempárba, és szinte elveszett annak mélységeiben.
– Köszönöm szépen – rebegte alig hallhatóan a fiú a leány anyanyelvén csilingelően szép, gyönyörűséges magyar szavakkal. Mik most minden kiolthatatlannak hitt gyűlöletét semmivé, porrá zúzták, mit egykori otthona iránt érzett Krisztina több mint egy évtizeden keresztül. Vággyá, vágyakozássá, szeretetté, olthatatlan szerelemmé alakítva azt egy másodperc milliomod része alatt!
A fiú keze kezéhez ért, mikor a tárcája gazdát cserélt. Majd tovatűnt a varázslat, mikor Krisztina visszalépett pokrócához. Se kalap, se pénz, se gitár! De még a hátitáskája is eltűnt! Hatalmas pofonnal rántotta vissza a sors keze őt a rózsaszín fellegekből, a sanyarú igazság bűzös mocsokkal és kegyetlenséggel telített valóságának igaz és nagyon is valóságos talajára! Csak az ócska pokróc maradt a mocskos és sok gonoszságot, igazságtalanságot látott, ezerfelé repedezett fekete aszfalton.
Krisztina lelke megroppant! Nem a kalap, nem a pénz, de még csak nem is a hátizsákja volt az, amit siratott, mikor is térdre rogyva zokogni kezdett. Igen, az élet kegyetlen, nem ismer kíméletet! Társát siratta, aki jóban-rosszban vele volt! Az öreg és kopott gitárt, aki átlendítette mindig a holtponton, aki reményt és ételt adott neki. Aki segített túlélni a túlélhetetlent! Ami már régen nem csak egy gitár volt, hanem reménysége egy jobb élet reményében. Ami, aki a társa is volt e kegyetlen, kíméletet hírből sem ismerő világban. Aki most elveszett Krisztina számára, jelezvén itt az út vége! Rég eltávozott nagymamája hangját vélte hallani valahonnan az éterből!
„Soha! Soha senkiben se bízz meg, kislányom! Csak saját magadban és a szíved titkos vágyaiban. Ha így teszel, nincs az a mélységes mocsár, mely magába szippanthat!”
Az a gitár nem egyszerűen csak egy gitár volt! Az volt az őrangyala, a reménysége, a társa, a pártfogója, aki támogatta, mikor elveszve érezte magát a mindenségben! Nem csak egy eszköz volt! Hanem az eszköz! Az eszköz, mivel az alkotás öröme a mennyországig és vissza repíthette őt akkor is, ha a világ éppen összeomlani készült magába roskadva, maga alá temetve mindent és mindenkit is véget akarván vetni magamagának! Az volt neki a mindenség! Gyógyír sebeire, miket oly régóta magán hordozott.
Ekkor a mesélő varázslatos melegséggel telített, érzelmektől túlcsorduló hangja egészen óvatosan, szinte már-már létet adva a nem létezőnek elhalkult, s a szoba fényei lassan egészen haloványan visszatérnek a valóság szövetének értelmet adva a csöppnyi gyermekszoba színes falai közé.
– Vége.
– Ne! Mami! Mesélj még tovább!
– Nem gyerekek. Késő már és holnap óvoda és iskola is lesz mindhármatoknak.
– Mami! Kérlek… meséld el nekünk, mikor a smaragdzöld szempár megmentett a sötétségtől!
– Igen, azt is meséld el, Mami!
– Kérlek!
– Igen, Mami, kérünk téged. Mesélj tovább!
– Nem lehet, már nagyon késő van.
– De Mami…
– Na jó, talán egy dal belefér.
Vette elő öreg, kopott, kissé viseltes gitárját Krisztina, amit egy smaragdzöld szempár tulajdonosa küzdelmes és igen lovagias küzdelem árán visszaszolgáltatott neki majd egy évtizeddel ezelőtt.
Vége…
