Kedd
– Miért pont kedd?! Miért nem bármelyik nap a héten? Miért nem péntek?!
– Ugyan már! Pénteken ki követ el öngyilkos merényletet? Senki sem olyan elvetemült.
– Ha valaki terrorizmusra adja a fejét, akkor az igenis elvetemült! Annak teljesen mindegy, mely napon tér meg a pokolba.
– Nem! Egyáltalán nem mindegy. Amúgy meg miből gondolod, hogy pokolra jut az, aki a véleményét tíz kiló robbanóanyaggal fejezi ki? Ez legalább olyan elfogult gondolkodásmód, mint a keddel kapcsolatos fóbiád.
– Fóbiám?! Önnek van gondja a keddel! Amúgy meg ha ártatlanokat öl, akkor igenis bűnt követ el! A keddet továbbra se értem.
– Én nem megölöm őket, hanem megrövidítem a szenvedésüket.
– Szenvedés?! Nem akar közvélemény kutatni ezzel kapcsolatban? Szerintem sokaknak sarkosan más a véleményük. Mondjuk, mindenkinek?!
– Tudod te, hány keddet kell megélnie valakinek, ha én nem rövidítem meg a szenvedését? Igazából szívességet teszek neki azzal, hogy egytized másodperc alatt cafatokra szakad egy robbanásban. Nem kell megköszönni, de szívesen!
– Jó, tegyük fel, elfogadom az érvelését, bár megjegyezném, rossz úton halad a gondolatmenettel kapcsolatosan. Legyen, de akkor miért kedden?
– Mert a kedd az univerzum rákfenéje! Ellopja a vasárnapot és a hétfő után következik! Utána meg ott a szerda! Jézus Máriám! Szerdán mi akar létezni egyáltalán?!
– Ohj! Végül is, ez is előrelépés. Értsünk abban egyet, hogy nem értünk egyet!
– Doki! Te diplomás ember vagy! Elismert pszichológus és mégsem érted?! Miért ezt kell feszegeti? Miért nem azt kérdi meg valaki okosabb, minek nekem tíz kiló robbanóanyag?!
– Mert azt már elmondtad egyszer. Robbantásra és terrorcselekményre kellett.
– Csütörtökön?!
– Nem! Kedden!
– De hát szerda van!
– Ohj Istenkém, de hosszú műszak lesz ez a mai! Hétfő van! Nem mindegy milyen nap van? A bűn az bűn! A gyilkosság, az gyilkosság! És a terrorizmus, az terrorizmus!
– És a kedd, az kedd! Pont ezt magyarázom, zsenikém! Hogyan jött neked össze az orvosi diplomád? Biztosan az egerek hordták össze!
– Az egerek?!
– Igen! Keddi egerek.
– Miért pont keddiek?
– Azok a legelvetemültebbek!
– A keddiek?!
– Hát nem is a szerdaiak!
– Hogyan beszélhet ön elvetemült keddi egerekről, mikor egy utasokkal teli buszról szedte le magát a terrorelhárítás tíz kiló élesített robbanóanyaggal a kabátjába varrva?!
– Szombaton! Az jogtalan volt!
– Jogtalan?!
– Szombaton Sabat van!
– Mi köze a Sabatnak a buszhoz és a pokolgéphez? Hiszen ön nem is zsidó!
– Nem. Én Péter vagyok, és kedden soha sincs Sabat!
– Na jó, mára ennyi elég volt magából! Megemeljük a nyugtatóadagot napi öt tablettára, az majd leszedálja tisztességgel! Ápolók!
– Igen, főorvos úr?
– Az ápoltat vigyék vissza az elkülönítőbe és fokozottan ügyeljenek rá, hogy ne legyen semmi sem a gumiszobában, amivel kárt tehet másban vagy saját magában.
– Úgy lesz, főorvos úr.
Az ápolt hatalmas vigyorral fogadta eme rövid tényközlést, az ítéletét.
– Most meg min vigyorog, maga agyalágyult?! Nem érzi, hogy a helyzete egyre reménytelenebb?
– Az enyém vagy, doki! Már az enyém vagy! – Ahogy a muszáj kabátba szíjazott ápoltat két jól megtermett ápoló felemelte és vitte kifelé, az harsányan őrült nevetése közepette kiáltozni kezdett! – Én nyertem! Már az enyém vagy! Én nyertem! Én nyertem! Már az enyém vagy! – visszhangoztak az intézmény repedezett falai, ahogyan az ápolók az ápolttal távolodtak. – Én nyertem! Az enyém vagy!
A bolondokházának a közveszélyes betegekkel teli részlege felzsibongott, mint egy állatkert az etetés előtti pillanatokban. A főorvos nyugodt léptekkel kiment a kantinba és főzött magának egy dupla kávét. Feketén, cukor nélkül és igen lassan elszopogatva azt. Kolléganője az egyik fotelban nézte végig ezt a sokszor látott pillanatot.
– Helyzet?
– Esélytelen.
– Még mindig?
– Már úgy is marad szerintem.
– Holnap is megpróbálod?
– Felesleges.
– Mert?
– Kedd lesz. Holnap kedd lesz.
Vége…
