Ferelden krónikái IV.: Az utolsó Halállovag (1/9.)
Ostagar, a város most is éppen úgy bűzlött, mint emlékeiben. Azt remélte, mikor magára öltötte a templárisok egyenruháját, többé nem kell látnia szülővárosát, most mégis ide hozta a sors.
– Mit keresünk, Sandor? – szólította meg az újonc. Sápadt, tejfeles szájú legény, bizonyára valami nemes sokadik kölyke, akit a rendnek adományoztak. Legalábbis mindig erre gondolt, mikor arra a jólfésült, kifinomult arcra pillantott. „Ha az apja tudná, egy molnár fia dirigál a porontyának…” – gondolta önelégült mosollyal.
– Hol marad a tisztelet, Erin? – verte fejbe keményen egy hasonló korú, szeplős fiú.
– Mit keresünk, lovag-káplár, vagy mifene – javította ki magát Erin. – Komolyan, ez csak szerintem hangzik hülyén?
Sandor szemügyre vette a három újoncot, akit alárendeltek. Akárhányszor rájuk nézett, egyre nehezebbnek érezte feladatát. „Ezekből kellene férfit faragjak? Egy kellemetlenkedő nemesből, egy buta parasztlegényből, meg egy sunyi vörösből?”
– Ezt a helyet kerestük – mutatott a pékségre, azon belül is a pékinasra Erin.
– Ez az a lány, akiről beszé’té’ a papnőnek? – mutatta a rajzolt képet a fiúnak Hein. Mindenféle üdvözlést nélkülözött, egyből a lényegre tért.
– Igen. A neve Jennet Redhawke.
– És egész biztos vagy benne, hogy mágus?
– Igen! A saját szememmel láttam, ahogyan varázsolt! – felelte hevesen.
– Hány éves is ez a lány?
– Tizenhat.
– Tizenhat – ismételte Sandor barna körszakállát simogatva, melyet egy-egy ősz szál színesített.
– Az lehetetlen – vágott közbe Zeon. – Ha mágus lenne, a képességi legkésőbb tizenkét éves korában megmutatkoztak volna. Igaz, káplár? – tette hozzá bizonytalanul.
– Lehet, eddig rejtegette, de most dobta a leányzó – Erin kárörvendően vigyorgott. – Bár, megértem, magam is ezt tenném a helyedben – széttárt karjaival azt sugallta, nem hibáztatja.
– Nem! – vágta rá a pékinas. – Mi korábban nem… és… én soha… úgy értem, ő nem birtokolt ilyen képességeket, csak mióta…
– Mióta? – Sandor kíváncsivá vált.
– Mióta visszatért Ostagarba, furcsán kezdett viselkedni.
– Miért? Hova ment?
– Nem tudom – felelte lesütött szemmel. – Valamiért az erdőbe ment, de elrabolták. Legalábbis ezt állította. Néhány denerimi meg pár templáris mentette meg. A papnő szerint.
– Hogy nézett ki a templáris, aki a lovagokkal jött a városba? – ez érdekelte a legjobban.
– Nem igazán emlékszem. Azt hiszem, nő volt. Igen, egy nő, de csak messziről láttam. A haja talán vörös volt, vagy inkább sárgás… Azt hiszem…
– Sárga? Olyan élénk, akár a répa, vagy mint ez itt mögöttem? – Zeon rézszínű hajára mutatott.
– Nem, nem ilyen. Inkább, mint a répa.
– Mikor történt ez?
– Pár hónapja lehetett, de már tavasszal. Abban biztos vagyok.
„Carota! Egészen biztosan róla beszél! – értette meg Sandor. – Néhány hónapja. Biztosan a Bíbor Liga rejtekhelyén találták a lányt, de a tény, hogy egy mágus egyáltalán nem szerepelt a jelentésben – félmosolyra húzta a száját. – Ez még a hasznomra válhat.”
– Nézze! Én esküszöm a Teremtőre, nem rejtegettem Jennetet! Amint tudomást szereztem az erejéről, azonnal jelentettem.
– Miért hinnénk neked? – horkantott Zeon. – Mindenki ezt mondaná, ha a bőrét akarná menteni. Igaz, káplár?
– Mi a neved, pékinas? – Sandor ügyet sem vetett Zeonra.
– Carl Crossander, ser – felelte készségesen.
– Crossander – a név ismerősen csengett. – Csak nem! Az édesapád idősebb Carl Crossander, a helyi kocsmáros volt?
– Ön ismerte az apámat?
– Együtt nőttünk fel a külváros szeméttelepén – a fiú vállára tette a kezét. – Fogadd őszinte részvétem! Ami a szüleiddel történt, az is annak a bizonyítéka, mekkora szükség van ránk, templárisokra.
– Mi történt velük? – nézett rá Erin.
– Egy kóbormágus gyilkolta meg őket – ahogy ezt kimondta, Sandor felfedezett valamit Carl tekintetében, ami elnyerte tetszését.
– Carl, sosem gondoltál még arra, megbosszuld az apádat?
– Nem tagadom, megfordult a fejemben, de a vérmágust két hétre rá levadászták a templárisok.
– És nem szeretnél tenni azért, hogy ilyen szörnyűség másokkal ne történhessen meg?
– Mégis hogyan?
– Csatlakozhatnál a rendhez. Mindig elkél pár új kard.
– Való igaz, korábban eljátszottam a gondolattal, de Jennet miatt végül itt maradtam – gondolt bele Carl. – Meg aztán, mindig féltem magam mögött hagyni mindent, mert hát… ha már a válogatáson elbukom, akkor semmim se marad.
Sandor a fiú vállára tette kezét, megszorította, mélyen a szemébe nézve így felelt:
– Látom a szemedben a tüzet, amivel a kitaszítottak, a kóbormágusok és a többi szörnyeteg ellen harcolnál. Azok, akiknek ilyen tűz ég a szemében, nem buknak el! Ha kell, magam írom meg az ajánlólevelet, ami megkönnyíti a válogatáson való átjutásod.
– T-tényleg megtenné? – nézett rá ragyogó szemekkel Carl.
– Természetesen. Mindössze annyit kérek cserébe, sose feledd el, ki segített utadon. Oh, és végezetül, ez a kitaszított… Nem tudod, merre menekült?
– De igen, ser. Észak felé, a bánságokon keresztül. Úgy hiszem, Higheverbe tart.
– Miért?
– Van ott egy rokona. Talán nála keres menedéket.
– Highever, mi?
Sandor kilépett a fényre, ismét megcsapta orrát a város bűze. Erin kérdőn nézett rá.
– Tényleg elhiszed, hogy eddig nem tudtak a képességéről?
A káplár vállat vont.
– Vagy nagyon jól rejtegette, vagy a fiú hazudott. Bár az utóbbit nem gondolom. Gyűlöli a mágusokat. Saját húgát feladná, ha kiderülne, képessége van. Persze, az is lehet, a lány vérmágus, s eddig manipulálta szegény gyereket. Ha elkapjuk, okosabbak leszünk.
***
Jennet a félhold alatt, a szírt szélén ült, egyik lábát a semmibe lógatta, másikat maga alá húzta. Arcát hűvös szél simította végig. Állát térdén pihentette, tekintete az alatta elterülő sötét erdőbe révedt.
Elborzasztotta a gondolat, miféle szörnyetegek lapulhatnak a sötétségben. Templárisok, kóbormágusok, démonok, s ki tudja még mik. Mindnek könnyű préda. Torka elszorult. Sírni szeretett volna, de mire menne vele? Egészen idáig sírt, ó, de még mennyit sírt, s mit sem javult sorsa.
Menekülnie kell. Mást nem tehet. Ostagarban már egészen biztosan híre ment, mit tett, de talán Higheverben, a bácsikájánál elrejtőzhet. Idővel új életet kezdhet tiszta lappal. Ez az egy gondolat vitte előre. Legalábbis ezidáig. Fáradtan elterült a fűben, „Tovább kell mennem! Muszáj!” – győzködte magát. Szeme lassan lecsukódott. Elszenderedett.
***
A piknik napja. Egy gyönyörű, meleg, napos délutánt választottak Carl Crossanderrel, a fiatal pékinassal, akivel talán többek is lehetnének, mint barátok. A rét lila-fehérben pompázott, virágai édes illattal töltötték meg a levegőt, a madarak csicseregtek, arcukat lágy szellő cirógatta. Végignézve a tájon Jennet azt hitte, a Teremtő udvarában jár. „Mintha csak egy álomba csöppentem volna – gondolta. – Egy csodálatos, édes álomba, amiből soha nem akarok felébredni.”
A rét közepén egy hatalmas, öreg tölgyfa állt magányosan, hosszú árnyékot vetve maga elé. Ezt a helyet választotta Carl. Gondosan megterített a fa tövében, kipakolta a finomságokat, amiket magával hozott.
– Ízlik a cipó? – kérdezte.
– Igen, nagyon finom – felelte a lány. Még csak hazudnia sem kellett, hiszen Carl cipóit az egész város dicsérte.
Miután jól laktak, Jennet hagyta, hogy a természet szépsége rabul ejtse.
– Emlékszel még erre a helyre? – kérdezte a fiút.
– Hogy is felejthetném el? Itt csókoltalak meg először. Olyan vörössé váltál, akár a paprika, aztán meg elszaladtál.
– Csak mert annyira zavarba hoztál, hirtelen nem tudtam, mit tegyek – védekezett a lány.
– Nagyon megijedtem akkor. Azt hittem, többé látni sem akarsz. Azóta persze megértettem, tudom már, hol a helyem. Akkoriban még tudatlan kis kölyök voltam, aki mit sem tudott a közemberekről, meg nemesekről, azt hittem, csak úgy megcsókolhatok bárkit…
– Mondtam már, hogy nem ezért utasítottalak el. Ezek nekem mit se számítanak. Amúgy is, csak egy lecsúszott ág lecsúszott gyermeke vagyok. Egyszerűen csak olyan fura lenne… mi együtt nőttünk fel. Mint a kisöcsém, úgy tekintek rád.
Jennet valamit látott átsuhanni Carl arcán, vagy talán csak képzelte? A fiú zavarában elnevette magát.
– Persze, és ez nekem elég is – majd hirtelen komorrá vált tekintete. – Aznap, mikor nem jöttél haza, nagyon megijedtem. Akkor értettem meg igazán, mit is jelent, ha nem vagy itt. Mindennap imádkoztam a Teremtőhöz, és ő visszaadott nekem.
Sosem mesélt arról, mit történt vele, a fiú pedig nem erőltette.
***
Olyannyira elmerültek egymás társaságában, észre sem vették, hogy elrepült az idő. Alkonyodott. Carl már az első alkalommal is szándékosan ezt a helyet választotta. Az egész környéken innen a legszebb a naplemente.
– Gyönyörű! – ámuldozott Jennet, fejét kedvese vállára fektetve.
– Igen, valóban az – bólintott a fiú.
A Nap alábukott, helyét a Hold vette át, a madárcsicsergést pedig tücskök ciripelése váltotta.
– Ideje visszaindulnunk – határozott Carl. – Nem szeretném, ha teljesen ránk sötétedne. Veszélyes az erdő éjszaka.
– Ó, nem is hinnéd mennyire! – a fiúnak fogalma nem volt, honnan vagy mikor került elő a három gyanús alak.
– Nézd, mi nem akarunk bajt, csak haza szeretnénk jutni – mentegetőzött a pékinas. – Nincs se pénzünk, se befolyásos szüleink. Csak két senki vagyunk.
– Nincs semmid? – nevetett fel a félszemű, ahogy megragadta Jennetet. – Oszt mi a helyzet ezzel a csinos kis szukával?
Intett társainak, akik térdre vitték Carlt.
– Maradj nyugton, ha kedves az életed! – mondta egyikük a torkának kést szegezve.
– Kérlek, megteszek bármit, csak őt engedjétek el! – fogadkozott sírva Jennet. – A Teremtőre esküszöm!
– Egy ilyen ártatlan lány könyörgése a szívemig hatol! – mondta meghatottan a félszemű. – Milyen kár, hogy a szívem már régen elrohadt! HAHAHAHAHAHAH! Öljétek meg a fiút, a lánnyal még elszórakoztatom magam, aztán a tiétek lehet!
Amikor a penge megérintette Carl vékony nyakát, s kibuggyant a fiú vörös vére, Jennet teljesen kétségbeesett. Csak egy gondolat járt fejében, nem hagyhatja a fiút meghalni!
Hirtelen karjából hatalmas tüskék nőttek ki, keresztül szúrva az őt szorító kezeket.
– Mi a fene van ezzel a ribanccal? – üvöltötte a félszemű.
Jennet hatalmas, éles karmokat növesztett, tekintete a két banditára szegeződött, akik Carlt fogták. Egyik a fegyveréért nyúlt, de mielőtt előránthatta volna, a lány tigris alakban vette rá magát prédájára. Feltépte a bandita torkát, majd hatalmas szemfogait a másik banditába mélyesztette, mielőtt az elmetszhette volna Carl torkát.
Rövidesen támadóik mind holtan hevertek, a tetemek mellett Jennet – immáron ismét emberi alakban – kimerülten térdre rogyott, ruhái cafatokban lógtak rajta. Tanácstalanul bámulta vértől mocskos testét. Felnézett, megnyugvást keresve Carl szemeiben, azonban a fiú tekintete teljes kétségbeesésbe taszította. Felé nyúlt, de az rémülten hátra hőkölt.
– Ne érj hozzám, te… te szörnyeteg! – azzal elrohant.
Jennet néhány percig még ott térdelt a véráztatta virágok között, sokkos állapotban nézett maga elé, egyre csak kérdezgette magától: „Mégis mi vagyok én?”
Zihálva felült, ismét a szirt szélén találta magát, valahol egy számára ismeretlen erdő mélyén.
– Megint ugyanaz az álom – nyögte sírva. – Megint ugyan az az emlék!
