23:59:59
Előszó
Ez a szöveg A. K. András „Csend” című írásának inspirálására született.
A Csend a hiányról, a megszűnésről és a megfigyelő nélküli világról beszél.
A 23:59:59 nem válasz, nem vita, hanem továbbgondolás: egy kísérlet annak végiggondolására, hogy mi következik akkor, ha a semmi nem végállapot, hanem döntési helyzet.
Ez a mű nem jöhetett volna létre A. K. András „Csend” című írása nélkül. A “provokációért” és a gondolkodás elindításáért ezúton is köszönet illeti.
A hivatkozott mű: A. K. András: Csend - https://www.lidercfeny.hu/alkotas_megjelenitese.php?cikk_id=13651
És most következzen a mű:
23:59:59
Amikor az utolsó pillanat elérkezett, minden eltűnt.
Ember, állat, gép, zaj, mozgás.
Megszűnt az idő mérése is, mert nem maradt, ami mérje.
A Csend betöltötte a világot.
És akkor megjelent Isten.
Körülnézett a Földön.
Látta a hegyeket, a vizeket, a szőlősorokat, a köveket, amelyek emlékeztek az ember kezére.
Útnak indult. Gyalog.
Szeretett gyalogolni.
Hosszú utat tett meg.
Megizzadt, elfáradt és megszomjazott.
Eljutott a Szent György-hegy lábához, egy boros pince elé.
Szép, napos idő volt.
A borospince felé menet egy pillanatra eszébe jutott Noé.
Az ember, aki nemcsak életeket mentett át, hanem a szőlővesszőt is.
Belépett a pincébe.
A hűvös félhomályban nagy hordók sorjáztak a pince két oldalán.
Először a Szürkebarát felé indult – érthető okokból –, de beljebb, a pince sarkában megakadt a szeme egy másikon.
Agnus Niger – állt rajta.
A fekete bárány.
Isten eltűnődött egy pillanatig.
Eszébe jutott egyszülött fia.
Döntött.
Töltött magának egy kancsóval.
Kiült a nádtető alá.
Az asztalon egy könyv feküdt: Hamvas Béla egyik kötete.
Belelapozott, majd elmosolyodott.
– Béla! Milyen jókat beszélgettünk!
Úgy mosolygott, hogy látszott rajta: ennek az embernek a munkássága igazán kedvére való volt.
Ott ült sokáig.
Több 23:59:59 is elmúlt.
Nem volt már eszköz, ami mérte volna, de a küszöb újra és újra megjelent, mintha a világ feltenné ugyanazt a kérdést.
Afféle indirekt óra volt: amikor felvillant, tudni lehetett, hogy 23:59:59 van; a kvantumfizikusok örülnének.
Isten pedig tudta: ez az egyetlen pillanat, amikor a semmi még döntés.
Szerette az embereket.
A hibáikkal együtt.
Látta a fejlődni akarást.
A belső küzdelmeket, a lelkiismereti vívódásokat.
Látta az egymás közti vitákat is – azokat, amelyek építettek, formáltak, közelebb vittek.
Ezeket értékelte.
A fegyveres küzdelmeket viszont gyűlölte.
Különösen azokat, amelyeket az ő nevében vívtak.
Nem értette, mit nem értenek az emberek a szabad akaraton!
Igen! Sok rossz dolog történt a Földön.
Szenvedés, ostobaság, kegyetlenség, kapzsiság is volt bőven.
Na de a csend, itt most a semmi! És a semmiből nem lehet tanulni - mondta a könyvnek, majd elkezdte az ujján mutatva sorolni.
– Tanulni – mutatta a hüvelykujján.
– Fejlődni – számolta a mutatóujján.
– Haladni – ez mér a középső ujj.
Isten ezután már nem gondolkodott.
Csak nézte a tájat.
A Szigligeti várat, a Badacsony tömbjét, a fényt a Balaton fölött.
Ivott még egy korty bort.
Rápillantott a könyvre.
És döntött.
Nem azonnal.
Megvárta a következő 23:59:59-et – mert a kapu nemcsak küszöb volt, hanem a világ egyetlen működő órája is.
Csak ott lehetett visszaadni az időnek a mérhetőséget anélkül, hogy összetörjön.
A következő 23:59:59-kor minden visszazökkent a régi kerékvágásba.
Az emberek ott folytatták, ahol abbahagyták.
A gépek újra működni kezdtek.
Az idő újra mérhető lett.
Isten pedig látta, hogy ez nem jó.
De jó lesz!
Vége
