Tengerre magyar 1. - Az indulás
Fényesen csillogott a víztükör a lenyugvó nap fényében, a hullámok tánca vidám volt, mint minden este. Popeye hunyorgó szemekkel nézett és álmodozott. Álmodozott egy nagy hajóútról, amivel sikert és hírnevet szerez magának. Popeye nem a híres rajzfilmfigura volt, hanem egy magyar vidéki vízibicikli kölcsönző őre, aki egy hajóskapitányi sapkát, csíkos pólót, valamint a cúgos cipőjére rálógó, molyette, kék nadrágot viselt. Ezeket a becses ruhadarabokat még tavaly szerezte be egy turkálóban és most büszkén feszített benne. A környéken azt híresztelte, hogy valamikor egy tengerjáró hajó egyik legmeghatározóbb posztján szogált. Ez részben igaz is volt, hiszen fiatal korában egy dunai hajón volt hajósinas. Popeye, polgári nevén Gáz Edömér méla révedezését egy borízű hang zavarta meg:
– ’Stét kapitány – köszönt Popeye-re egy viseletes hálóinget viselő szakállas szerzet.
Deres Pista – hisz ő volt a jövevény – fülig érő vigyorral nézett a kapitányra. Pista mindig vigyorgott, mióta nevezetes balesete érte. Néhány évvel ezelőtt úgy fültövön vágta egy borospince tulajdonosa, ahol ingyenes beszerzőúton járt Pista, hogy azóta ez az átok kíséri görbe útjain. Nevezetes hősünk ugyanis hobbista volt. Hobbija, a mértéktelen alkoholfogyasztás juttatta eme balsorsra.
– Vihar hozott, Pesta – köszönt rá Popeye rezignáltan.
Ezt a két különleges emberpéldányt a megértés hozta össze. Jól megértették egymást. Pista mindent elhitt Popeynek, amit mesélt régmúlt tengeri kalandjairól, hisz így mindig kapott egy kis potya bort, ő pedig legalább ez társra talált, hiszen a környéken féltek tőle és nagy ívben kerülték.
– Tudod, Pesta, gondoltam egy nagyot – mondta a kapitány – tengerre szállunk.
– Hogy mire?
– Tengerre, te gyagyás.
– Ja, úgy más.
– Elhatároztam, hogy ismét a tenger habjait fogom szelni egy pompás hajóval, és te leszel az elsőtiszt.
Pista zavartan nézett a kis holtág öblén ringatózó vízibiciklire. Hajó egy szem sem volt közöttük.
– Kapitány úr. Aztán hol a hajó?
– Majd építünk – mondta határozottan Popeye, és komolyan is gondolta.
Megegyeztek abban, hogy másnap neki is látnak a hajóépítésnek a holtág egy eldugott öblében, ahol titokban munkálkodhatnak. A világsajtó majd úgyis hírt ad a félelmet nem ismerő Popeye és elsőtisztje kalandjairól.
Másnap reggel a kapitány egy hatalmas fadézsával a vállán, Pista meg egy flakon borral érkezett a rejtett öbölbe.
– Pesta, a nénikédet! – morrant Popeye az elsőtisztjére. – Ezzel a flakon tablettás borral járulsz hozzá a hajó építéséhez?
– No, de Kapitány úr. Nyáron a kocsma teraszán a TV-ben láttam egy ismeretterjesztő filmet, ahol lelkes, zöld fickók, no nem űrlények, hanem valamiféle természetvédők, műanyag flakonokból építettek tutajt. Gondoltam, a mentőcsónak akár készülhet üres flakonokból is.
– De ez nem üres, Pesta.
– Annyi gond legyen – szólt az elsőtiszt, és egy húzásra löttytelenítette a flakont. – Parancsoljon, kapitány úr! Már üres.
– Ezzel az egyel meg mit kezdjünk? Kellene vagy száz darab ahhoz, hogy valamit érjünk vele.
– Inni azt tudok, no de száz flakonnal még nekem is sok lenne.
– Marha! Nem azt mondtam, hogy igyál meg annyit, hanem hogy szerezz üreseket, mer az ötleted egyébként nem ördögtől való.
A lelkes elsőtiszt egy szalutálás után el is távozott, hiszen a saját bankjában már pár száz flakon várt a visszaváltásra.
A bankja a háza melletti, valaha szebb napokat látott disznóól volt, ahol ezeket az értékeket gyűjtögette öreg napjaira. Míg Pesta az üvegekért ment, Popeye nekilátott fákat vágni a magával hozott baltával, hiszen azt a dézsát, amit idecipelt, csak a hajó gyomrának szánta. A fedélzetet és a hajótestet a part mentén növő, fiatal nyárfákból szándékozott összeácsolni. Nem részletezem azt a sok káromkodással teli nap gyötrelmeit, amit a két szépreményű világvándor átélt, de végül is kész lett a hajó. Nem éppen a legszebb, de a víz megbírta. A Pista által ideszállított flakonokkal körbevett dézsa kiegészítve nyárfarönkökkel eléggé vízbírónak tűnt. A durván ácsolt fedélzetre még egy rongyos katonai sátrat is állítottak fel, hogy a tengeri viharok során menedéket nyújtson nekik.
– Ami még fontos, az ellátmány. Ha valamit, ezt megtanultam hajóséletem során – mondta Popeye Pistának.
Az elkövetkezendő napot a hajózáshoz szükséges ételek és italok dézsába pakolásával töltöttét. Került ide füstölt szalonna, kétszersült, némi sózott hús, amit Pista készített, valamint egy demizson víz. A hajó gyomrában három, Pistáéban egy liter pálinka is várta a kifutást. Az indulás idejét az esti órákra időzítették, nehogy a falubeliek kifigyeljék a világ körüli út első felvonását. Úgyis értesülnek majd a sajtóból róla.
– Baj van, Pesta – szólt Popeye. – Nincs vitorla, az nélkül meg nem boldogulunk a tengeren. Én vágok árbócot itt az erdőben, te meg szerezz vitorlavászont!
Pesta nem is kérdezett semmit, hanem elindult a falu felé. Popeye egy sudár nyárfát kezdett kivégezni. Két óra elteltével az első tiszt egy nagy kosár lepedővel, amiket máig siratnak a falubéli teregetést végző asszonyok, és tűvel és cérnával tért vissza. Lekuporodva a partra durva öltésekkel elkezdte varrni őket vitorla gyanánt.
Estére állt is a vitorla a kis hajón. Viszont volt még egy probléma. Nem fújt a szél, így mi haszna volt a vitorlájuknak. Popeye utasította Pistát, hogy kötözze az árbócra a vitorlát, amíg ő valami evezőfélét fabrikál.
Egy óra múlva vissza is tért két durván faragott evezővel és az egyiket Peste kezébe nyomva kiadta a parancsot:
– Tengerre magyar!
A hajó gyomrában kettő, Pistáéban szintén két liter pálinkával elszakadt a parttól és elindult világhódító útjára fedélzetén a két bátor emberrel.
